Minden bizonnyal nagy örömére szolgál a bulvárszínház darabvadász teamjének, ha olyan színpadi műre akad, amely „jól megcsinált”, kedvére lehet a kevésbé ínyenc színházlátogatóknak, és a közelmúltban lehetőleg nem játszotta egyetlen hasonszőrű körúti műintézmény sem. Nem kell tehát mást tennie, mint kifizetni a jogdíjat, felkérni egy rutinos rendezőt s néhány ismert, a műfajban (is) gyakorlott színészt, és íme, pár héttel később már elő lehet állni egy újabb, kasszasikert ígérő előadással. A kommersznek nevezett színpadi megmozdulások efféle előállítási módja teljes mértékben elfogadható, az eredmény pedig általában kielégíti a célközönség színházi igényeit. Ha X szerző, Y rendező és Z színész neve olvasható a plakáton, akkor látatlanban biztosra vehetjük, hogy esti szórakozásunk igazán kellemes lesz, vagy akár (az előállító művészek pillanatnyi tetszési indexétől függően) fergeteges. Ez a magas nézői elvárás azonban nagy terhet ró az adott színház vezetésére, hiszen a repertoáron tartott egyívású előadások legeslegeslegjobbika a mérce. Így, ha e mércét szeretné újra megütni, nem árt, ha a fent felsorolt hozzávalókon túl alapos művészi munkára is kényszeríti egy új produkció résztvevőit. Persze ez nem olyan egyszerű dolog. Egyrészt a kollégák jó része nem először dolgozik az intézményben, a műfajban pláne, s ha hosszú évek keserves munkájával létrehozta színészi önmagát, tisztában van azzal, hogy a humorból mi áll jól neki, mitől lesz ő szeretni való. Ilyen helyzetben nem is olyan könnyű rávenni arra, hogy szokásos paneleinél kicsit többet mutasson. Márpedig az igazán nagy sikert még ebben a műfajban is csak akkor lehet elérni, ha rutin helyett a munka dominál. Valóban jól komédiázni csak komoly művészi felkészültséggel lehet.
Peter Shaffer Black Comedy című vígjátéka kiváló alapanyag egy fergeteges estéhez. Jó az alapötlet, már elképzelni is felvillanyozó, milyen isteni lesz, amikor rövidzárlat következtében kis rakást alkot majd Darvas Iván, Pogány Judit, Rudolf Péter, Tordy Géza s a többiek, és eszükbe sem jut, hogy mi nézők látjuk őket, mert nekik minden sötét, nekünk meg világos. Kukucskálós kíváncsiságunk így duplán kielégíttetik, és micsoda pazar leverem-nekimegyek-összeütközöm gegekre lesz itt lehetőség! Jópofák a figurák is: önbizalomhiányos, mégis feltörekvő fiatal szobrász, elkényeztetett, együgyű menyasszonyocska és annak katonatiszt papája (kell-e mást tudni róla?), egy vénkisasszony és egy idősödő homoszexuális porcelánboltos mint jó szomszédok, süket milliomos műgyűjtő és villanyszerelő „alteregója”, no és a kellő pillanatban betoppanó volt szerető. Egytől egyig színészkényeztető szerepecskék. Szűk, de pontosan meghatározott keretek.
A darab ezen előnyei ugyanakkor önmagukban nem biztosíthatják a sikert, sőt. Két órán át azt játszani, hogy teljes sötétségben ül összezárva néhány ember egy kicsi szobában, nem is olyan könnyű feladat. Az még nyilvánvalóan kisebb megpróbáltatás a játszóknak, hogy nem lehet szemkontaktus közöttük, kivéve persze, ha néha némi aprócska fény gyúl, azt azonban már nagyobb gond megmutatni, hogy milyen is a sötétben rekedt ember tekintete. Hogy miben különbözik a vakétól. Pedig alapvető különbség ez, hiszen a vak tudja, hogy nem lát, tehát a tekintetével nem is keres, bőven elég neki a tapintás a dolgok felismeréséhez, a látó, de sötétben tapogatózó ember azonban továbbra is kényszerítve érzi magát a tárgyak és társak vizuális úton való azonosítására, belefúrja mintegy a tekintetét a setétségbe. Rémülten voltam kénytelen észrevenni, hogy a Játékszín előadásán a színészek időnként elfelejtették a különbséget, s néha kiválóan adták a vakot.
Bevallom, gegparádé ügyben is többre számítottam. Természetesen nem egy burleszkfilm gegdömpingjét szerettem volna viszontlátni, csak a fejbe verősnél valamivel gazdagabb játékot, ami nem csak bizonyos koncentráltabb pillanatokban jelenik meg, hanem esetleg végig jellemzi az előadást. Hiszen mi másért adta volna Shaffer ezt a jó kis fekete keretet, mint hogy a színésznek legyen mivel kitölteni. A játszók néha oly nyilvánvaló passzivitásról tesznek tanúbizonyságot, mintha az azonosulást tökélyre fejlesztve ők maguk is elhitték volna, hogy a töksötétben üldögélve amúgy sem látja őket senki. Egyénileg mindenkinek eszébe jutott valami apró botorkálós-elesős ötletecske, de nyomát sem látni egy ilyen típusú darabnál szinte kötelezőnek tartható, fokozatosan épülő ötletrendszernek. Ez elsősorban természetesen rendezői hanyagságra utal, miként ezzel szoros összefüggésben a színészi összjáték hiánya is. Attól, hogy nem lehet összenézni, még lehet összejátszani. Vayer Tamás tere alkalmas lehetne egy komplexebb, energikusabb, mindent bejátszó mozgásra (ott van például egy alig használt galéria és lépcsője!), de sokszor kényelmesebbnek tűnik mélán üldögélni a színpad közepe táján. Rendkívül sajnálatos, hogy a rendező, Balázsovits Lajos ennyire kevéssé élt a darab és az egyébként kiváló színészek adta lehetőségekkel. Kissé kényelmes álláspont teljes mértékben a pičce bien faite jól működő dramaturgiai gépezetére hagyatkozni, bár természetesen így is kacag a nép, csak legfeljebb nem annyira. Persze világos: ezekre a nevekre így is, úgy is megtelik a színház. Hiszen „ezek a nevek” már bizonyított színészeket jelölnek. Tordy Géza Melkett ezredesként a rendező álláspontján van: minimális erőfeszítéssel felskiccelni a figurát, ami meg jól áll, az úgyis jól áll. A lányát játszó Tóth Auguszta esete már problematikusabb: láthatólag igenis keresné az ízléses középutat az együgyű szerep karikatúrajellege és egy életszagúbb karakter eljátszása között, ez azonban csak helyenként sikerül. Clea és Brin egymásra találása után azonban a lépcsőnek támaszkodva még egy mini dráma is felvillan a tekintetében – elkeserítő, hogy ennek megmutatására (tudom, ez nem a műfaj sajátja, de mégis) sem Tordy-Papától, sem a rendezőtől nem kap lehetőséget. Pogány Judit zugivó vénkisasszonya szintén a klisék szintjén marad (vajon miért van az, hogy egyes, egyébként kitűnő színészek a Játékszín kapuját átlépve egyszerre úgy gondolják, hogy felesleges színészi erőfeszítéseket tenniük, még egy iciri-picirit is?), de azért persze szeretni való. Kár, hogy távozása a színről olyan rosszul megoldott. Darvas Iván eleganciáját újra és újra csak csodálni lehet, mármint amilyen elegánsan oldja meg a drámaíró által homokosnak nevezett Harold ezen meghatározó vonásának érzékeltetését. Olyan jó ezt elnézni önmagában, még jobb lenne, ha létezne a már fent említett összjáték. Darvas következetesen összeköti sorsát Brindsley „egészen shakespeare-i” szobrával, olyannyira, hogy fejbeütős játéka a tapsrend idejére is kiterjed, a kollégák legnagyobb örömére. Rudolf Péter Brindsley Millerje, úgy is mint főszereplő, tökéletesen a helyén van. Annál is inkább, minthogy az eddig felsoroltak közül ő az, aki valóban komolyan próbálja venni a játékot. Nyilván nem fektet bele annyi energiát, mint egy III. Richárdba, de derekasan küzd, hogy a fentebb említett hanyagságok és hiányosságok ellenére igazi színészi alakítást produkáljon. Ő az egyetlen, aki minden szerepbéli pillanatát szemlátomást következetesen végiggondolta, és valóban próbálja eljátszani a helyzeteket a sötétben. Éppen ezért őt nézve a legnyilvánvalóbb az összjáték hiánya. Rudolf csapat nélküli csapatjátékos. Kétségtelen, hogy Balázsovits igazgató úr kitűnően tud szerepet osztani, Rudolf Péter alkatához és eddig játszott szerepeihez kitűnően passzol a határozatlan, befolyásolható, ugyanakkor babérokra törő izgága művészember képe. Az előadás hitelét ő szavatolja. Érzésem szerint egyetlen valódi partnere van, a Cleát játszó Bertalan Ágnes személyében. Nyilván van valami közös kettejük színházról való gondolkodásában, hozzáállásában, ezért válik hirtelen valóságossá a feszültség a szobrász és Clea kapcsolatában. Ez a feszültség Bertalan néma megjelenésével születik meg, ekkor látható határozott koreográfiai megoldás – kaján hallgatózása a vihar előtti csend. Shaffer a villanyszerelő (Kiss Gábor) behozásával és Clea kiküldésével késlelteti a robbanást, majd a Clea-féle álbejárónő-tréfával tovább növeli a feszültséget. Punnetné szerepében még csak nevetünk Bertalan-Cleán, de azzal az egy mondattal, amellyel felfedi kilétét, megszületik az előadás első drámai pillanata, a megcsalt nő tragédiája. Először az este folyamán a heherészést felváltja a csend. Innen aztán még nagyobb lehet az újabb kacagás, hiszen Bertalan kiválóan tud komédiázni is, összességében az előadás legátgondoltabb alakítását nyújtja. Íme az élő példa: bulvárdarabnak is létezhet érvényes, manírok nélküli előadásmódja, csak komolyan kell venni a vele való munkát. Isten őrizz tragédiát faragni belőle, de ha a jobbak közül való, márpedig a Black Comedy az, biztos, hogy van sorsa a figuráknak. Csak végig kell gondolni.
Sarkadi Lívia