A divatos képregényeket és a szecessziós stílust egyaránt megidéző, „posztmodern” plakát jól szimbolizálta az idei Nemzeti Színházi Fesztivált Romániában, lévén hogy nem a tragédia és a komédia ismert maszkjai láthatók rajta, hanem egy rejtett mosolyú fiatal lány fél arca, amelyet öreg másának könnyes, keserű fintora egészít ki. Némileg melodramatikus ez a jelkép, de minden tekintetben kifejező. Tudniillik, rendhagyó módon zajlott le november 21. és 28. között az országos színházi találkozó Bukarestben. Már úgy tűnt, hogy a történelmi fordulat tizedik évfordulóján, éppen a sorsfordító napok egyik legismertebb személyiségének, a színész Ion Caramitru kultuszminiszterségének idején kell elmaradjon a színház ünnepe a kétségbeejtő gazdasági helyzet miatt, amikor a többi tárca, a román főváros önkormányzata, illetve néhány szponzor mégiscsak összeadta a szükséges pénzösszeget a seregszemléhez. De csupán három hét maradt a teljes szervezésre. Ráadásul a státusának megfelelően két év óta egyedül válogató fesztiváligazgató időközben elhunyt, ám végrendeletben meghagyta elképzeléseit, ami – többek között a szerkezetet tekintve – eltért az utódjával korábban megbeszéltektől. Az új igazgatónő, a szintén kritikus Alice Georgescu viszont mindenképp tiszteletben tartotta Cristina Dumitrescu végakaratát, így nem változtathatott azon a nem túl szerencsés ajánlaton sem, aminek alapján a nem versenyszerű, de országos – pontosabban többek által kárhoztatottan „nemzetivé” redukált – fesztiválon a tizenegy produkcióból csak három volt Bukaresten kívüli. (Nyilván a nagybeteg válogató nem tudott minden számba jöhető előadást megnézni.) Így a romániai színházi szakemberek szerint, a kilencedik találkozó valójában nem reprezentálta az elmúlt romániai évadot, a részt vevő alkotók közül pedig szintén többen nyilatkoztak úgy, hogy nem érzik különösebb elismerésnek a kapott felkérést. A helyi szakmából ugyancsak sok jól ismert arc hiányzott az utolsó pillanatban összerántott eseményről, s bár nagyon kedves meghívót kaptak a külföldiek, de nehéz volt már naptárt egyeztetni.
Emiatt jómagam sem lehettem végig ott a rendezvényen. Egy másik bemutató miatt nem néztem meg a Horowitz Szerelem a halpiacon című darabját a Bukaresti Nemzeti Színházban, amely az utolsó produkció volt, de nem láthattam a nyitóelőadást sem. Az utóbbi egyébként némileg cáfolata annak, hogy Alice Georgescu mindenben elődje végakaratát követte. Eredetileg ugyanis a Craiovai Nemzeti Színháznak Vlad Mugur Goldoni rendezését, a Két úr szolgáját kellett volna játszania, de időközben ez az előadás teljesen szétesett, felújításra a főszereplő külföldi vendégjátéka miatt sem volt lehetőség, ezért a rendező kérésére egy nemrég bemutatott Pirandello-darabbal vettek részt a fesztiválon, az Így van (ha így tetszik) című produkciót ugyanis szintén Mugur rendezte. Ez az előadás este ment, ugyanakkor több olyan produkcióról is lemaradtam, amelyet a délutáni, úgynevezett „Atelier” (Műhely) programban játszottak. (Külön kategóriába tartoztak a nem nagyszínpadi, stúdió-, vagy vegyes műfajú, illetve „kísérleti” színházi alkotások.) Itt szerepelt a Tristan Tzara szellemében színre vitt DaDaDands című táncszínházi előadás, amelyet a Nottara Színház és a 777 Társulat koprodukciójában, professzionista színészek előadásában rendezett meg Theodor-Cristian Popescu, illetve koreografált Florin Frieroiu; valamint Mihai Măniuţiu kétszereplős Tomasso Campanella-adaptációja is, A napváros – amelyekről sajnos, szintén nem tudok szemtanúként beszámolni.
A népszerű rendezőnek azonban még egy munkáját beválogatták a fesztiválra, ami az esti programban volt látható. Măniuţiu a seregszemle hajdani névadójának, Ion Luca Caragialénak Zűrzavaros éjszaka című darabját a Select Management Art és az Odeon Színház együttműködésében állította színpadra a mai román színjátszás legnagyobb sztárjaival, akik természetesen bravúros színészi pillanatokkal, gegekkel, stílusgyakorlattal ajándékozzák meg a nézőket. A rendező pedig, aki igen kedveli a szertartásszínházat, ezúttal sem tagadta meg önmagát: a félbehagyott építkezés és össze nem illő tárgyak rendetlenségében – a román nemzeti karakter majdnem karikaturisztikus ábrázolásával – lényegében a külső és belső szétesés rituáléját vitte színre. A „megoldást” – a színháztörténetből már ismert módon – egy „betévedt” vonat rombolása hozza meg. Az előadás kétségtelenül minden tekintetben mestermunka, ugyanakkor egy külföldi számára inkább groteszk farce-nak tűnt, míg saját közegében – ahogyan az a másnapi szakmai vitán kiderült – fájdalmas katarzist vált ki. Igaz, „régióként” változó hatással, az erdélyiek ugyanis nagyokat nevettek, míg a regátiak főként sírtak a kegyetlen tükörbe nézéstől.
A Kolozsvári Nemzeti Színház a Gyönyörök kertje című Bosch-triptichonnal rokonítható Szentivánéji álom előadásával vett részt a fesztiválon, amely a V. I. Frunză–Adriana Grand alkotópáros szuperprodukciója. (Erről a Shakespeare-értelmezésről már beszámolt a lap 1999. októberi száma.) A Bukaresti Nemzeti Színházban ugyan némi hangsúlyeltolódás jött létre, elsősorban a kolozsvári színpadtól eltérő méretek s az ebből következő kényszerű átrendezés, illetve néhány művész bizonyítási vágya miatt. Zuboly és a mesteremberek jelenetei például túlzottan jókedvűekké lettek, voltak szólók, amelyek nem váltották ki a megfelelő hatást stb. Némely megoldás viszont jó értelemben vált hangsúlyosabbá: Horváth Károly élőben előadott, sokat dicsért zenéje például méltóbb hangsúlyt kapott, egyes bravúrok „fekete” humora is meghökkentőbben hatott. De mindezek és a fantasztikus bukaresti siker ellenére, az eredeti előadás következetesebb, lendületesebb és sokkolóbb volt. Ott az udvar elvonulása miatt csalódott színészek reakciója is érthetőbb volt, kevésbé tűnt melodramatikusnak.
A mai román színház ugyanis mintha hajlani kezdene az érzelgősségre. A lázas szenvedély, a nagy érzelmek, szélsőséges indulatok, a jó értelemben vett pátosz helyét mindinkább a szenvelgés váltja fel az egyes előadások végén, amit még olyan produkcióban is tapasztalni véltem, mint amilyen Alexandru Darie rendezése a Komédia Színházban. Frunză barokkosan szürrealista, mély tónusú, az ösztönöket felszínre hozó előadásával szemben Darie Komikus illúziók című, Corneille (és más szerzők) szövegeit, a különböző játékstílusokat, illetve a Teatro Piccolo és a Comédie-Française egyes előadásait felhasználó rendezése inkább impresszionista, pasztellhangulatú művészi hitvallás, amelynek látszólagos derűjén átködlik a melankólia. A szép előadásban sok bohó ötlet, játék, a ragyogó világításból is következő poétikus kép marad emlékezetes.
Míg az utóbb említett produkciók elsősorban érzékletes teatralitásukkal ragadják meg a nézőt, Alexandru Dabija (a Piatra Neamţ-i Fesztivál kapcsán 1999. novemberi számunkban már érintett) Moličre-interpretációja – a szuggesztív beállítások ellenére – inkább intellektuálisan hat. A nők iskolája ugyanis a Kis Színházban szellemes, de nem teljesen következetes színházi elaborátum a női nemről – kísérleti alanyként használva egy lánynevelő intézetnyi, különböző típusú Ágnest. (A konklúzió természetesen megfelel az előre várt eredménynek: a férfiak mindenképp becsaphatók.)
A 9. Nemzeti Színházi Fesztivál általam látott esti előadásainál nem kérdőjelezhető meg, hogy miért éppen ezek a produkciók kerültek be a főprogramba. A sokak szemében diszkriminatív „Atelier” szekció programjának összeállítása viszont már nem ilyen egyértelmű. Homályos például a meghívás oka a iasi-i „Vasile Alecsandri” Színház Ki jut fel időre? című előadása esetében, amelyet Dumitru Solomon nem túl eredeti, abszurd morális tanmeséjéből a nemrég diplomázott Nikolov Perveli Vili állított színpadra. A fesztivál egyik szervezője, az Arcub Bizarmonia című produkcióját viszont nem sokkal a premier után láthattuk Budapesten is. A neves színházi rendező, Alexandru Tocilescu ötvözte a kortárs Nicolae Brănduş zenéjét és Ion Barbu verseit a „Pro Musica Nova” kvartett tagjaival és két táncossal, vagyis embert, mozgást, szöveget, hangszert és látványt egyaránt eszköznek tekintve komponálta meg a színháznak kevésbé, inkább performance-nak nevezhető produkciót.
A Nottara pantomim etűdsorozata azonban ízig-vérig örömszínház, ami ironikus és önironikus formában villantja fel mai életérzésünket, szokásainkat, szemléletünket, környezetünket, érzelmeinket, valónkat. A Jelmezek?… alapötlete a Nottara színész-igazgatójától, Vlad Rădescutól, illetve a díszlet- és jelmeztervező Dragoş Buhagiartól származik, és az utóbbi – Irina Solomonnal együtt – nyolc különböző romániai előadáshoz tervezett, és Dan Puric, valamint a tehetséges fiatal színészgárda által újjáélesztett színpadi kosztümjei biztosítják a hátteret. Először inkább panoptikumlényeknek, vagy teababáknak, máskor viszont báboknak tűnnek a jelmezeket felöltő ifjak, majd e fura történelmi divatrevü mind élőbb és szellemesebb lesz, ahogy megidézi az angol reneszánsz udvar kulisszatitkait csakúgy, mint a boszorkányok által „elégetett” szüzet, hogy hamarasan mindennapi emberi kapcsolatoknak, vagy „huszerettekbe” illő rivalizálásnak, orosz életképnek stb. adja át a helyét. Leírhatatlanul szórakoztató az egyórás felvonulás, amelynek különösen emlékezetes jelenetei közé tartozik a bohókás divatbemutató és a nagyon ismerős rocksztárokat lényegre törően karikírozó koncertparódiája. Bravúros a tömegben is egyéniségüket megtartó fiatalok szteppfináléja is. (Nagy kár, hogy a fesztiválnál is gyorsabban tető alá hozott, és az utolsó pillanatban véglegesített Román Kulturális Napok szervezőinek nem volt idejük a megfelelő propagandára, így a Gutenberg Művelődési Otthonban tartott vendégjáték nem vonzott tömegeket. Pedig ez a produkció, miként Pozsonyban, itt is megérdemelte volna a nagyobb odafigyelést – ahogy a magyar közönség is azt, hogy lássa.)
A bukaresti fesztivál kísérő programjai között, a szokásos délelőtti viták mellett több tematikus szakmai kerekasztal-beszélgetés, színházi könyv- és CD-bemutató is szerepelt. Eugčne Ionesco, pontosabban Eugen Ionescu születésének 90. évfordulóját stílusosan ünnepelhettük meg az UNITER-nél, ahol a kritikus Marian Popescu szervezésében és bevezetőjével, a franciául író szerző összes színművét románra fordító Dan C. Mihăilescu jelenlétében, amolyan „elő-ősbemutatóra” került sor. A következő év elején ugyanis a Bukaresti Nemzeti Színházban viszik közönség elé – románul először – Ionesco Macbett című darabját, amelyet Beatrice Bleonţ rendez. A születésnapi felolvasószínpadon a jelenlévők néhány részletet ismerhettek meg e műből, amelyet a premier szereplői – ülve, kezükben szöveggel, díszlet, kosztüm, kellék nélkül – olyan szuggesztíven adtak elő, hogy az egész fesztivál egyik legizgalmasabb színházi produkciója lett.
Darvay Nagy Adrienne