Megint került egy szép, elegáns hely, ami akár színházként is funkcionálhat. A postások Benczúr-klubja ilyen, nyáron kellemes kertje van, télen remek hangulatú dzsessz- és folkzenepincéje. Köztük pedig egy álomszép, arisztokrata kastély kínálja fogadótermét. Hogy mire, nos, az nagyon behatárolt. Olyasmire, ami néhány mikrofonnal és az eredeti ülőgarnitúrával elintézhető: tehát kamaramuzsikára avagy a nem igazán közönségműfajú felolvasószínpadra, és/vagy rádiójáték-felvételre.
Ibsen utolsó műve, a Magyarországon rég nem játszott Kis Eyolf ebbe a térbe helyezve ez utóbbinak tűnik fel: hat ember, de főként három beszél, időnként kitekintve az esti Benczúr utca lassúdad forgalmára.
A darab kétségkívül ibseni: mély elfojtások, testvérszerelem, házastársi kielégületlenség, költői nagyratörés és a tehetségtelenség miatti pótcselekvés, gyerekhalál és misztikus figura megszemélyesítette szimbólum a lelki tartalmak kivetülésére. Azért sorolom így, csak látszólag tiszteletlenül, mert az előadás maga is nagyon gyorsan, körülbelül ilyen sűrítésben és tempóban jeleníti meg, vagy inkább mondja el a fentieket.
Ibsent pontosan ezért lehet szeretni, bár meggyőződésem, hogy csak bizonyos lelki érettség után, bizonyos tapasztalatok birtokában. Nem meglepő hát, hogy a színműíró Pozsgai Zsolt rendezőként belevágott, és némileg megvágott, feszesre húzott formában megrendezte a darabot, színházcsinálóként létrehozva egy jó színvonalú alkalmi társulást is.
Gyors kézzel felskicceli az alaphelyzetet: szerető, gazdag, szépséges asszony a tengerre néző nagy házban, művével viaskodó, filozopter férj, sánta gyermek, s a bátyjához kissé túlságosan ragaszkodó sógornő. Férj megjön az alkotói magányra kényszerítő nyaralásból, leszámol az élete főművének szánt, az emberi felelősségről írandó munkája bevégzésével – egyszersmind a szerelmetes férj további ágybéli szolgálataival. Célja: a kis Eyolf további helyes nevelése. Ki hát a mankós kisfiúval a szabadba, a tengerpartra. Közben betör az otthon éppen feldúlt békéjébe még egy zavaró tényező: a Patkánymamzel, a hamelni patkányfogó svéd alteregója, aki kispatkányt, kisgyereket egyként elfektet a tenger fenekére, hiszen jobb ott szépen, csendben, nyugodalomban.
Ezt a figurát értelmezni, megjeleníteni, elhelyezni egyként nehéz. Se férfi, se nő a szöveg szerint, ugyanakkor maga a néphagyomány. Kézdy György színészi intelligenciája segít a már-már képtelen helyzeten. Nem kuncog senki; inkább valóban félelmetesen vonzó mindaz, amit csinál, amit ígér. Húros Annamária jelmeze (a néhány szép színharmóniájú estélyi és úti ruha mellett) szintén segít ebben. A csilláros, tapétás, bordűrös szalonban a Patkánymamzell tényleg az álom szintjére kerül.
A családi perpatvar nemcsak az ábrándok megvalósítása körül forog – a könyv mint műalkotás, a gyermek mint műalkotás kettősségében –, hanem a nemi ösztönök körül is. Rubold Ödön kissé egysíkúan az unalmassá váló feleség gúnyolásának hangjaira talál rá leggyakrabban. Mikor az asszony nevét kiejti: „Rita”, az már késpengeként hasít. Az őrülésbe menekülő apaként kevesebb eszköze marad. Rita – Götz Anna – féltékenyen szeret. Féltékeny a saját kisfiára is. (Leskó Róbert a kis Eyolf szerepében bátor, ügyes, komoly.) A fiú halálát kívánja, s inkább megkönnyebbül, amikor az a Patkánymamzel bűvöletében el is ragadja. Götz Anna lassan melegedik bele a játékba, a második felvonásra oldódik fel kellőképpen, s fénylik fel teljesen asszonyi dekorativitása.
Némileg elfedődik a házaspár bizarr kettősében a vérfertőzés illetve a szerelem motívuma. Asta, Allmers mostohahúga feltárja, hogy valójában nem közös apától származnak fivérével, így addig másféle szeretetként megélt kapcsolatuk valódi szerelemmé fejlődhet. Allmers ebben már nem vesz részt. Kicsit elkapkodott ismét, s ezért nehezen követhető, miért kérleli a házaspár az előbb még kényelmetlennek vélt Astát, maradjon, enyhítse magányuk kínjait. Erre nyilvánvalóan partnerként is nehéz adekvátan reagálni, így a harmadik harmadban Rudolf Teréz magára marad, bár a fojtogató szituációban logikus a választás, hogy korábban kikosarazott udvarlójához kell hozzámennie (Bor Zoltán határozott és férfias megformálásában kapjuk Borgheim mérnököt).
Irodalomtörténet-, színész- és intézménybarát szemlélet hívta létre az elfeledett Ibsen-mű bemutatását. Ízelítő inkább az előadás, beavató jelleggel, kiérleltebb, nagyobb szabású, körülményeiben sem korlátozott felfedezése – színházilag indokolva – azonban még nincs teljesítve.
Budai Katalin