A premieren minden néző egy fehér tollat talált a helyén – származhatott akár a címbéli szárnyastól, de jelképezhette Trigorin és Trepljov mesterségének szerszámát, az írótollat is. Talán nem kellett volna az összes székre juttatni a tollakból: lehet, ettől oly szárnyaszegett az előadás sirálya. Korrekt és professzionista minden, amit látunk – de nem repül, inkább leül.
Ugyancsak a Radnótiban látható Valló Péter Ványa bácsi-rendezése, s a két előadás hasonló jellegzetességeket mutat, bár a Sirály jóval szélsőségesebben. Ha a közelmúlt Csehov-dömpingjére figyelünk, az értelmezés szellemét tekintve két pólus érzékelhető. Az egyiken Ascher Tamás Három nővére és Platonovja, a másikon Székely Gábor Ivanovja állhat. Ascherral rokonítható még Csiszár Imre néhány évvel ezelőtti sajnálatosan rövid ideig látható Ványa bácsija. Ascher és Csiszár elsősorban a látszólagos mozdulatlanság, akcióhiány és a szöveg mélyáramának – melyet a szakirodalom szövegalattinak, „podtyeksztnek” hív – pillanatonként változó viszonyából indultak ki, bőségesen élve a tónusok és minőségek egymásba játszatásával. Végigjárták – nézőikkel és színészeikkel is kíméletlenül végigjáratták – komikum, groteszk, líraiság és tragikum összes stációit. A hihetetlenül gyors váltások, a létrejövő és önmagukat szinte azonnal megsemmisítő viszonylatok és szituációk kivált Ascher zsigerig ironikus alkatát inspirálták. Csiszár Ványa bácsija szikárabb volt, kevésbé villódzó, de ő is sikerrel és hitellel törekedett az összes, egymásra épülő, egymást hol el-, hol felfedő réteg, dimenzió megmutatására.
Székely radikálisan másféle közelítéssel direkten érzelem- és indulatdús Ivanovot rendezett, az egyensúlyt erősen elbillentve a tragikum és romantizálás felé. Nem az önmaga ernyedtségével, cselekvésképtelenségével hol rezignáltan, hol erős öngúnnyal küszködő „felesleges embert”, hanem egy feszültségekkel és dinamizmussal telt, felhúzott íjként mozgó hőst állított elénk, akinek egyszerűen a világ szűk. (A karakter ilyen elhajlását Cserhalmi György öntörvényű alkata is inspirálta – érdekes és tanulságos elnézni, hogy Valló homlokegyenest ellenkező hangulatú és szellemű interpretációja hogyan hat szerepformálására Trigorinként.)
Vallót szemlélete és vélhetőleg temperamentuma is az Ascher-féle nyersebb irány felé vonja. Van viszont egy döntő eltérés kettejük közt: Valló mintha kényesen, szinte az irtózatig kerülne minden lírai, vagy akár lírai-groteszk árnyalatot. Radikálisan lenyesi mindenfajta mélyebb belső tartalom, egyáltalán, a lélek megmutatását, kinyilvánítását. Valószínűleg e mögött az a jogos reflex is működik, mely nyomatékosan hárítja el a Csehov-színjátszás avult és rossz beidegződését, ami – csak a külső akció hiányát érzékelve – érzelgős, lassú és szenvelgős. Valló olyannyira hárít, hogy ha hangulatilag nem is, de homogenizálásban ugyanoda jut. Jelszava a lefokozás. Minden alakban a groteszk, kisszerű, gyarló tartalmakat emeli ki, erősíti, a helyzeteket is ebbe az irányba mozdítja el. (Így válhat Trepljov első felvonásbeli színműrészlete egyértelmű paródiává, eleve tagadva szerzőjének bármiféle tehetségét.) Mintegy fordított messzelátón, eltávolítva és kicsinyítve látjuk a színpadon zajló eseményeket: érdektelen, szürke alakok földhözragadt, eleve eldöntött konfliktusai, fásult dialógusai zajlanak előttünk. Ha egyáltalában marad valami formátum, azt Arkagyina sajátítja ki – Csomós Mari elegáns megformálásában –, hisz ő az egyetlen, aki ugyan főképp agresszivitása és önzése által, de mégis hangsúlyozottan jelen van, s egyfajta, mindenképpen imponáló személyiségerőt sugároz.
Mindez jogosult is lehet. Csehov, számos más, mai szerzővel együtt alkalmas arra, hogy létezésünk lankadt ürességét, személyiség és érték visszavonhatatlan lefokozódását mutassa be általa. Ám az ő esetében némi amputációt kell ehhez a művön végrehajtani. Csehovnak valóban sajátja a tárgyilagos felmutatás, állapotrajz – nem véletlenül volt polgári foglalkozása orvos, diagnózisa mindig pontos. De látásmódja – miként a mi Kosztolányinké vagy Thomas Manné (utóbbi igen nagyra becsülte mindkét szerzőt) – sokkal összetettebb, differenciáltabb. Nézőpontja sosem fölérendelt: objektivitása, időnkénti megsemmisítő iróniája mögött mindig ott a szimultán együttérzés. A köznapi, jelentéktelen dialógusok mellett minden figurának jut egy-egy helyzet, amikor szavai valódi jelentést nyernek, amikor létező belvilágáról nyilatkozik meg, ha csak egy pillanatra is.
Valló elveszi szereplőitől ezeket a pillanatokat, minden megszólalást egy szintre húz le. A radikálisan lefokozó értelmezés következtében a színpadon időnként a karikatúrát súroló kreatúrák mozognak. A dimenzióikat vesztett szereplők végig ugyanolyanok maradnak, s mindez hamar érdektelenné válik, hisz a lefokozást Valló csupán a szöveg szintjén hajtotta végre, adekvát teret, képi világot nem hozott létre köré. (Miként tette azt Szász János nyíregyházi Ványa bácsijában.)
Épp Csehov világának legsajátabb volta: polifóniája, állandó vibrálása érzelem és üresség, komikum és líraiság, tompultság és érzékenység között vész el így véglegesen.
A lelkiismeretes és intelligens színészi munka követi a rendezői értelmezést. Logikus módon a kisebb szerepek válhattak átütőbbé, mert ott nem oly zavaró a karakterek statikussága. Jordán Tamás az idős, beteg, élete elfecsérlése fölött szakadatlanul siránkozó Szorin megelevenítésében számtalan árnyalatot tud fölmutatni – jó értelemben „pepecselős” alakítás az övé, – magabiztosan egyensúlyoz nevetségesség és szánalmasság közt, előállítván így egy autentikusan csehovi minőséget, a tragikomikumét. Hasonlóképp igen jó Bálint András halk, elegáns rezonőre, Dorn doktor. Rezerváltsága mintha a helyzet egészének is szólna.
A főbb szerepeknek nem tesz jót a toll- és értékfosztás, az egyszerűsítés. Cserhalmi György hibátlan gúnyképét adja Trigorinnak: olyannyira akaratgyenge, enervált, hogy írói teljesítményeit is nehéz elhinnünk; tökéletesen passzív eszköz Arkagyina kezében. Bár a színészi munka magas szintű, a szerepformálás fölényesen kivitelezett, egyfolytában érzékelhető az érdekeltség, az involváltság hiánya művész és szerep között. A fiatal páros az előadás gyenge pontja. Schell Judit és Széles Tamás – Nyina és Trepljov – színészi alkata is a szerep ellenében dolgozik. Így Trepljov, még a rendezői szándék figyelembevételével is túlságosan külsődleges és komikus, Nyina pedig egyszerűen nem hihető. A színésznő sokkal karcosabb, energikusabb és szuverénebb annál, semhogy hiteles legyen akár az érintetlen és naiv, épp ezért sebezhető első felvonásbeli Nyinaként, akár a zárlat másképpen sebzett, zilált alakjaként. (Talán jobban megfelelt volna e szerepre Szávai Viktória, aki Másaként a maga pasztelles ifjúságával a figura keményebb, önpusztítóbb vonásaival marad adós.)
Felemásan, ambivalensen megtépázott ez az előadás. Ennyiben – kettősségében – kétségtelenül hű Csehovhoz.
Barabás Judit