Cressidát durván megalázzák a görög hadvezérek a kolozsváriak előadásában a Vígszínház színpadán. Előbb Agamemnon smárolja le, majd Nestor és Achilles taperolja végig, végül pedig Menelaus brutálisan megerőszakolja a tehetetlen, tiltakozni is képtelen lányt. Cressida azonban nem törik bele a gyalázatba, emelt fővel távozik. A következő jelenetben már úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna, ismét képes szerelmet mutatni (és érezni) új kedvese, Diomedes iránt. Cressida nem törik és nem is törhet bele a gyalázatba; ez a lány már sokkal régebben – feltehetőleg már jóval a dráma vagy az előadás kezdete előtt – egyszer s mindenkorra összetört.
Shakespeare ezúttal kétségkívül szűkmarkúan bánt két szerelmesével, Troilusszal és Cressidával. Szerelmük nemcsak hogy nem teljesedhet be (vagy éppen a beteljesülés után kell örökre elválniuk), de a szerző még a tragikus vég pátoszát, a halál megtisztító és felemelő katarzisát is megvonta tőlük. Troilusnak és Cressidának élnie kell, jóllehet életük teljesen értelmetlenné vált. Az egyetlen lehetséges mód a túlélésre a mindenen átgázoló és mindent semmibe vevő gyilkos közöny.
E két szerelmesben talán először nyilvánul meg a modern kor magányos, emberi érzelmekre képtelen embere. Az egyetemes értékek és értékrend megbomlásával nincs többé tragédia, nincs többé katarzis, a lét abszurddá válik, és az egyes ember ezen az abszurd síkon kell, hogy megküzdjön léte (illetve nemléte) fájdalmával.
Tompa Gábor rendezőt éppen ez az abszurd létérzés érdekelte igazán Shakespeare drámájából. Nem annyira az egyes ember (azaz Troilus és Cressida) érzelmi élete vagy annak hiánya foglalkoztatta, mint inkább az a világ, az a környezet, amely kiprovokálja ezt a közönyt. Jóllehet Troilus és Cressida a mű címe, a szerelmespár csak címszereplő, a főszerepet nem ők játsszák. Helyettük maga Trója, a mindenkori háborús helyszín szimbóluma s a hét évig tartó háborúban megcsömörlött emberek és kapcsolataik kerülnek előtérbe. Tompa a háború és az emberi (szerelmi, rokoni, baráti) kapcsolatok értelmetlenségét és lehetetlenségét, illetve a beszéd hazug, félrevezető voltát hivatott bemutatni. Ezért elszakadt a valóságos helyszíntől és időtől, a díszletek, jelmezek és hanghatások egyaránt egy nem létező, utopisztikus térbe viszik a cselekményt.
Both András díszlettervező a színpad közepére egy hatalmas, piros fémrudakból összeeszkábált emelvényt tervezett, mely otthonul szolgál görögöknek és trójaiaknak egyaránt. Ez a szabálytalan formákat idéző építmény (hol széttolva, hol összeillesztve) egyszerre palota, polgárház, tornatér és csatamező. A díszlet emellett néha egy görög-római vázákra emlékeztető mécsessel, máskor egy hatalmas, pirosra festett téglalap alakú falappal egészül ki. Ez utóbbi háttérül szolgál (a fehér ruhás Priamusnak, illetve Achillesnek – a piros szín megemeli vagy degradálja, de mindenképp hangsúlyossá teszi jelenlétüket. A minimális, rideg és minden esztétikumot nélkülöző díszletelemek között olykor valósággal megfagy a levegő, így nem csoda, ha ebben a szorongató atmoszférában még a legforróbb szívek is kihűlnek.
Dobre Kóthay Judit jelmezei sem éppen szívet melengetőek; a jelmeztervezőnő szárnyaló fantáziával teremti meg e sehol-sincs-Trója sajátos divatját. A két sereg „egyenruhája” pontosan elkülöníthető: míg a trójaiak öltözete valóban katonai egyenruhát imitál (a térdvédővel, a páncéllal és az egyenszabással), addig a görögök a legkülönbözőbb és legsajátosabb szerelésekben pompáznak. Ruházatuk egyszerre csíkos és kockás, színes és túldíszített, bármiféle harci küzdelemre alkalmatlanok. Ulysses hosszú párducfarkat húz maga után, Nestor pedig ki sem lát hatalmas kapucnija alól. A két sereg a darab végén kiegészül egy harmadikkal is: a myrmidonokkal. Mintha számtalan droidokat idéző űrlény lepné el a színpadot, akik egyenesen a Holdról, vagy a Marsról (esetleg a Csillagok háborújából) jöttek, hogy teljesítsék a küldetésüket, azaz elvegyék a trójai vezér, Hector életét.
Ezen a különös senki földjén ezek a furcsán öltözött lények kivetkőznek minden emberi mivoltukból. Látszatemberek, akik látszólag a hagyományos kapcsolatrendszerben, a hagyományos értékrend szerint élnek, valójában azonban minden mozdulatuk, minden egyes kiejtett szavuk hamis és mesterkélt. A hazugság tetőzik a színpadon: Paris, miután rámosolygott Helénára, undorodva félrenéz, Ulysses (Orbán Attila) látszólag igazságot akar szolgáltatni, amikor kiterveli, hogy Ajax (Jancsó Miklós) álljon ki Achilles helyett, és amikor rámutat Troilusnak kedvese hűtlenségére, valójában azonban tette nem több rosszindulatú ármánykodásnál. Kétszínűségről árulkodnak a görög hadvezérek erőltetett kacajai a király tréfálkozásain és Hector (Kardos M. Róbert) testvéri gesztusa is, aki folytatja a harcot testvéreivel, annak ellenére, hogy véleménye szerint Menelaus jogosan követeli vissza feleségét. Pandarusnak sem hisszük el, hogy valóban jót akar, amikor összeboronálja Cressidát Troilusszal. A színészeket dicséri, hogy játékukkal képesek megteremteni ezt a látszatvilágot és idézőjelbe tenni önnön megnyilvánulásaikat finom, nem túl direkt vagy közhelyes eszközökkel.
Lehetséges igaz szerelem ebben a hazug világban? Shakespeare és Tompa egyaránt nemmel válaszolják meg ezt a kérdést. A színpadon – úgy tűnik – Cressida (és Troilus?) már az előadás kezdete előtt szembenézett létezése, környezete hiábavalóságával. Közönyösen végzik dolgukat, szerelmeskednek, ha éppen úgy adódik, és elválnak, amikor menni kell. Diményi Áron Troilusként látványosan nem tudja eldönteni, hogy érdemes-e küzdenie, vagy jobb, ha belenyugszik a megváltoztathatatlanba. Cressida, (Laczó Júlia) azonban mindvégig határozott, éppoly visszafogottan bújik össze Troilusszal, mint később Diomedesszel, és ahogy korábban feltehetőleg összebújt Hectorral és Parisszal (a dráma és az előadás egyaránt utal ezekre a viszonyokra).
Tompa nem írta át a szöveget, még csak nem is rövidítette meg különösebben, csak éppen felnagyított, kiemelt bizonyos mozzanatokat, melyek a drámában amúgy is – igaz, néha csupán jelzésszerűen – jelen voltak. Így lett ennyire brutális Cressida egyébként sem túl baráti fogadtatása a görög táborban, hatalmas abroncsszoknyás, gólyalábon járó földöntúli lény Cressida apja, a lányát váratlanul visszakövetelő Calchas, és ezért lett Achilles teljesen használhatatlan, minden férfiasságtól mentes (homoszexuális) léhűtő, barátja, Patroclus pedig női ruhás, kikent-kifent hímringyó.
Nellyke csúnya, butácska alakja is így nagyítódik fel a színpadon. Ezért a könnyűvérű, elhízott, buta-szőke nőért öldöklik egymást a görögök és a trójaiak immáron hetedik éve? Paris és Helena szerelme lenne, undorral és megvetéssel a szemükben, az az igaz érzelem, ami minden harcot megér? A jelzés meglehetősen didaktikus, de talán igaza van Troilusnak és Cressidának, hogy eszük ágában sincs küzdeni a szerelmükért, a boldogságért, az életért.
Szűcs Anikó