A törvényszékre induló három polgár váratlanul felnevet. Nem tudni, miért – sem a szövegből, sem a színpadi játékból nem következik jelenetük ily módon történő lezárása. Utólag persze lehet találgatni, de az adott pillanatban nemigen értelmezhető a gesztus. Van még néhány hasonló – jobbára ironikus – pillanata Csizmadia Tibor miskolci III. Richárd-rendezésének, melyek jelentését a rendező és a színészek próbákon valószínűleg alaposan tisztázták, de a néző fogódzó nélkül marad értelmezésükben. Ami ebben az esetben különösképpen nem szerencsés, hiszen Shakespeare királydrámáinak megértése nem könnyű feladat a magyar néző számára, mivel hogy nincs sok ismerete a rózsák háborújáról. S itt még egy családfával a kézben sem könnyű tisztázni, hogy ki kinek a kije. Időbe telik, amíg rájövünk, melyik királyné miért átkozódik, s el tudunk igazodni a politikai pálfordulások sűrűjében.
Miskolcon azonban mintha más részleteket illetően sem érezték volna szükségét annak, hogy az előadás elemei – a jelmezektől a térszervezésig – segítsenek eligazodni a történelmi utalások rengetegében. (Ugyanakkor a játéknak nincs olyan expresszív ereje, ami mellett lényegtelenné válnának a háttér-információk, a szövetségesek kapcsolatainak feltérképezése stb.) Sőt, a szerepösszevonásokkal még tovább nehezítik a néző dolgát. Spiró György ugyanis Shakespeare szerepösszevonásairól szóló könyve után most a gyakorlatban, az előadás dramaturgjaként is megmutathatta elgondolásait. Az eredmény azonban itt nem győz meg. Az még elfogadható, hogy ugyanaz a színész, Puskás Tivadar játssza IV. Edwárdot és annak öccsét, Clarence-et vagy akár később Richmondot, de az már nehezen követhető, miért ő alakítja az Írnokot is. A Richárd egyik áldozatát, Hastingset játszó Csapó János pedig Richárd oldalán „támad fel”, mint Tyrrell. Mindenkiből lehet gyilkos és áldozat, átkerülhet egyik oldalról a másikra – mondhatjuk, ha mindenképp magyarázatot keresünk (és nem csupán színészfoglalkoztatási nehézségekkel akarjuk magyarázni a dolgot). A gyakorlatban mindez oda vezet, hogy például a Richárd vesztét okozó bosworth-i csatában a színen balról jobbra lendületesen átsiető férfi szereplőkről nem tudni, támadnak vagy menekülnek, s kinek a katonáiként teszik ezt.
És nem segíti a nézőt a látvány sem, ami inkább csak a divatot követi. A Dávid Attila tervezte szín fürdőmedencét jelez (némi vágóhídi „beütéssel”), s ha valaki addig nem jött volna rá, hogy vérfürdőt lát, úgy a záróképben még vízesésként vér is alázúdul a medence oldalán. De a metaforikus funkción kívül az már nem derül ki, hogyan viszonyul egymáshoz a medence és annak széle, a szereplők mikor miért tartózkodnak a medencében, s mikor a peremén – nem jelöl sem hatalmi, sem más viszonyrendszert a lent és fent. A rendezőt inkább a medence falában lévő ajtók nyitódásának, záródásának koreográfiája foglalkoztatta, ami egy hagyományos, zárt térben hatásosabban működhetne. De hát vízzel vagy víz nélkül, divatos megoldás a színpadi medence, s ez úgy látszik, fontosabb szempont volt. Mint ahogy divat a jelmezek eklektikája is – tovább fokozandó a zavart Juhász Katalin stilizált történelmi jelmezeket kever mai viseletekkel. York hercegné mai gyászruhában öleli magához unokáit, akiken idilli, múlt századi biedermeier öltözék fehérlik. (Volt és lehet előadás, melyben megvan a logikája és dramaturgiai szerepe annak, hogy ahány szereplő, annyiféle korstílusú viselet. A legtöbbször azonban csak annak a harsány modernizmusnak a része a jelmezkavalkád, ami stiláris összhangnál fontosabbnak tartja az azonnali – bármi áron előhívandó – primer asszociációkra építő hatást. Kényelmes megoldás ez, igényesebb viszont, amikor egy stíluson belül tudja-akarja a tervező a jellemek megteremtését segíteni.)
De a színészi játék is hasonlóképp eklektikus – a klasszikusan veretestől az ironikusan fanyarig. Rudolf Péter végig nagy súlyt helyez Richárd testi torzságának megjelenítésére, sőt, sánta, kacska kezű hőse időnként még maga is rájátszik nyomorékságára. A mai színházban kissé meg is lep ezzel, hiszen inkább a horrorfilmekben divatos a torzság ilyen fokú felnagyítása. Ám Rudolf Péter játéka egyébként is idézi ezt a filmes műfajt: mintha csak egy mai fiatalt látnánk, aki számítógépes gyilkolójátékokon és akciófilmeken nevelkedett. Rudolf késő kamaszkorban lévő hősét nemcsak a hatalom megszerzése vezérli, amikor felvállalja a gazemberséget – Ricsije legjobban azt élvezi, ahogyan hülyét csinál az őt addig – jobb esetben – lesajnáló felnőttekből. Alakításának legeredetibb pillanatai azok a nyers, groteszk reakciók, amelyekkel kommentálja, hogy ő maga sem hitte volna, ennyire palira vehetők az emberek. De mintha túl sok energiát vonna el a színésztől a gnómság külsőségeinek lendületes megjelenítése – egy idő után kevésnek érezzük, amit a pimasz nyegleségen túl megmutat a figurából: látványos, de egysíkú, amit csinál. Ez utóbbit az is magyarázhatja, hogy a főszereplő mai alakja köré másfajta, hagyományosabb előadást rajzol a rendező, s a többi szereplővel nem kerülhet igazi – az alakítást árnyalható – kontaktusba. A látvány és a főszereplő groteszk játéka ellenében inkább egy merev beállításokra épülő előadást látunk, ahol mindenki nagyon komoly – összehúzott szemekkel, baljós, gyanakvó tekintettel jelzik, hogy itt félni kell, zsarnokság van. Többről csak egy-két alakítás árulkodik. Így Pásztor Edina a lánykérés jelenetében: Erzsébet tekintetében újra felragyog az élet, amikor hirtelen megcsillan a lehetőség, hogy lánya révén ismét a hatalom közelébe kerülhet. Benedek Gyula mozgásban is kidolgozza a fontoskodó Rivers gróf alakját – játékában egy Malvolio-alakítás vázlata rejtőzik. Puskás Tivadar csendes, poétikus alaknak mutatja Clarence-et és Richmondot, de míg az előbbinél hatásosan teremt így jellemet, az utóbbinál nehéz eldönteni, hogy költői magaslatokon jár-e vagy csak egyszerűen szórakozott.
York hercegnéként Péva Ibolya érezteti a királyi tartást, adott ponton mitikus színt is ad az ördögöt a méhében hordó anyának, ám az alakítás elsősorban az emberi vonásokra helyezi a súlyt. Péva hercegnéje leginkább nagymama, akit megrendít minden családi baj, idővel elege lesz gyermekeiből, s már csak unokáinak él. Ő érezteti leginkább azt – amit az előadás viszonyrendszere elég halványan és zavarosan jelez –, hogy amit látunk, az családi dráma is.
Csapó János erőteljes, mesterien felépített játéka révén külön dráma a drámában Hastings története: az ellenségei vesztén kárörvendő, majd elbizakodottságában Richárd könnyű prédájává váló férfit kemény vonásokkal rajzolja meg, így éreztetve: egykutya itt mindenki, az áldozat sem mindig különb gyilkosánál.
Mikita Gábor