Talán, mire megjelenik ez az írás, tárgya, a kaposvári színház egyik legújabb bemutatója már nem is lesz színen. Élt egy hónapot, néhány előadást. (Kár lenne érte, szép, korrekt produkció.) Igaz, nehezen emészthető darab, előadni is szinte reménytelen. Így inkább csak próbálkozások születnek minduntalan belőle. Pedig nagyon színszerű, őrületesen teátrális Genet abszurd víziója. Ám rafináltan bonyolult is: folyamatos kötéltánc a filozofikus és a harsányan érzéki, a költőien metafizikus és a vaskosan köznapi, a reális és az irreális, az artaud-i kegyetlen és a brechti realista színház között; sokkolóan ironikus analízis). Egyszerre szent és ordenáré, szürreális és naturális. A politikai színezetű de sade-i pornográfia fokozatosan alakul át pornográf színezetű politikai szatírává. Kegyetlen, trágár, szentségtörő szatírává. Fordított pirandellói játék ez: itt impotens, frusztrált kisemberek veszik elő titkolt, elérhetetlen hatalmi szerepálmaikat, és élik ki perverz rituálékban, Irma asszony bordélyában – az Illúziók házában. A szerepálmok a társadalmi szerveződés archetípusai: a Püspök, a Bíró és a Tábornok. Az amatőr szereplők pedig – külső kényszer hatására – végül saját szerepeikké lényegülnek, a szerep úrrá lesz rajtuk és függetlenedik aberrált játékuktól. A hatalom letéteményesei – a szerepek, jelmezek, kellékek – örökök, mozdíthatatlanok; az őket hordozó személyek lecserélhetőek, behelyettesíthetőek.
Többszörös a játék a játékban, a rituálé a rituáléban. Genet-i tükörjáték, amelyben a benti, bordélybeli világ a kinti társadalom leképezése. Az Illúziók háza a forradalomnak is torz tükörképe, és Genet mindkét oldalt kegyetlenül, könyörtelenül leleplezi. Mindenről kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik – minden puszta látszat. A Püspök nem Püspök, a Bíró nem Bíró, a Tábornok nem Tábornok, a bűnbánó nők nem bűnbánó nők, a forradalom pedig nem forradalom (az is csak egy maszkabál, mely végeredményben ugyanazokat a hatalmi pozíciókat erősíti, mint az Illúziók házának mauzóleuma). Még mi nézők sem csupán nézők vagyunk – derül ki a darab végén, Irma asszony leleplező, útraeresztő szavaiból –, hanem éppoly szerepjátszó szörnyszülött kisemberek, akár a darabbéli figurák. Az életünk éppúgy hamis és perverz rituálék sora, mint az övék, melyben csak pózok, álarcok és szerepek vannak.
Pénz, hatalom, szex. S legfőképp az ezek köré fonódó hazugsághalmazok – ez az, amiről Genet A balkonja szól. Vagyis a hatalomvágyról s a hatalom természetrajzáról, a nemi és a hatalmi ösztön viszonyáról, az ember örök mítoszteremtő/mítoszigénylő voltáról s a hatalmi jelképpé válás mechanizmusáról, valamint a társadalmi szerepekről s e szerepvállalás kényszeréről és személyiségtorzító hatásairól.
Magyarországon még a próbálkozások is meglepően kevésszer, elvétve fordultak elő. Ez idáig mindösszesen háromszor: legelőször 1980-ban, a Stúdió K-ban, Fodor Tamás vezetésével; három évvel később, 1983-ban Kaposvárott, Ács János rendezésében (ekkor politikai és jogi okokból csupán öt előadást ért meg a színrevitel – most, tizenhat évre rá, 1999-ben, változva a kor, gazdasági megfontolásból kerül ugyanerre a sorsra); majd több mint tíz év múlva, 1994-ben, ugyancsak Ács rendezésében az Arany János Színházban volt látható a darab.
Azóta megint hosszú időnek, kerek öt évnek kellett eltelnie, hogy ismét látható legyen Genet A balkonja – ezúttal Babarczy László rendezésében. Korrekt, okos előadás – így lett nem egészen genet-i. Babarczy picit túl óvatosan, racionálisan, higgadtan egyensúlyoz a genet-i végletek között, így épp véglet voltuk hiányzik. Minden a helyén, gördülékenyen menetelve a végkifejlet, a mauzóleum, a mumifikálódás felé, ünnepélyes, trágár pompában, de semmi sem lep meg igazán, semmi nem sokkol, nem ráz meg és fel (és nem csak azért, mert ismerjük a szöveget). A fordulatok mind valahogy magától értetődőek, ésszerűek. A szertartások is inkább történések Babarczynál, nem rítusok. Nem elég zsigeri és harsány ez a Genet. Kaposvárian cinikus és szatirikus – trágár politikai szatíra pirandellói szituációba ágyazva (Genet őrült színháza helyett). Igaz, nagyon okosan, pontosan és ízlésesen, minden közvetlen aktualizálástól mentesen felvezetve. Ám igazán jól mégis akkor érzi magát az ember ebben a genet-i színházban, amikor ész helyett erőt, virtust és nyers vadságot kap benne. Mint Chantal „forradalmi istennő”-székfoglaló Marseillaise énekében, Roger szürreálisan drasztikus önkasztrálásában, a Rendőrfelügyelő sírba (pontosabban koporsóba) szállásakor, vagy a három történelmi/hatalmi archetípus fotózásakor, akiket pózaikban és attribútumaikkal együtt örökítenek meg az örökkévalóságnak.
Persze Genet-t játszani is igen nehéz, nem elég tehetségesnek lenni, rá is kell hangolódni erre a hangnemre. A kaposvári színészek közül talán Varga Zsuzsának sikerült ez leginkább Chantalként, akinek eszeveszett, magányos forradalmi lelkesedésében már kétségbeesett, reménytelen bukását is érezni lehet. Irma asszony – Márton Eszter megformálásában – intelligens, bölcs, mindentudó és mindenható szépasszony, csak talán nem elég kiégett, kaján, frivol, pénz-rang-hatalomsóvár. Társa, üzlettársa Szarvas József, ballonkabátos, kalapos, titkosügynök/maffiózó rosszfiú kinézetű Rendőrfőnök. Szarvason furán – majdhogynem hiteltelenül – lóg ennek a ravasz, hatalomvágyó, hidegvérű intellektusnak a szerepe, ő ennél sokkal ösztönösebb, őszintébb alkat. Roger (Tóth Géza) is furcsa forradalmár Babarczynál, kétkedő és vértelen. Fekete Katalin tökéletes Lólány-prosti Szakács Györgyi jelmezében. (E jelmez egyébként a legsikerültebb, a többi inkább visszafogott, funkcionális, bár ahol kell, megfelelően ledér, ahol kell, megfelelően fényűző.)
Hogy pediglen mi is egy bordélyházban vagyunk, tökéletesen érzékelteti a díszlet (Babarczy László, Horváth Judit) leleménye, tökéletesebben, mint Márton Eszter előadásvégi felénk fordulása és végszavai, amelyek amúgy is elég vérszegényre és meggyőződés nélkülire sikeredtek. A nézőteret ugyanaz a vászon határolja hátulról, mint a bordélyház szobáit (az utolsó néhány széksort ugyanis – valószínűleg gazdasági okokból – leválasztották) – a nézőtér és mi, nézők a bordély tükörképévé leszünk. Babarczy a szükségből, a hátrányból minduntalan erényt kovácsol. Ugyanígy félig-meddig praktikus megoldás, hogy – némi áthallással – A balkon előtti előadás, Móricz ugyancsak Babarczy rendezte Rokonokjának díszletében zajlik a játék. Így csúszott át az előadáskezdés az esti hét óráról éjjel fél tizenegyre, ami viszont, valljuk be őszintén, ront a műélvezeten, vagy fogalmazzunk pontosabban, a befogadói koncentrálóképesség intenzitásán. Mostoha körülmények között került tehát ismét színre Genet. Kár, mert így egy jó, színvonalas előadás kerül hamarosan a süllyesztőbe.
Marik Noémi