Németh László történelmi és társadalmi drámái nem könnyen adják meg magukat sem a rendezőknek, sem a színészeknek, dramaturgoknak, tervezőknek. Sokféleképpen gondolkodott a drámaköltészetről, a színjátékról, annak legkülönbözőbb feladatairól, összetevőiről, tartalmi és formai kérdésekről. Drámáit olykor a tömegekhez szóló költészet dobogójának, egy jelentékeny, többnyire zseniális, a környezete, a világ számára nyomasztóan nagy ember vívódása terének tartotta. Értetlenkedő asszonyok, férfiak, történelmi figurák akadékoskodásainak színtere drámatermésének nagy része, a kiemelkedő egyéniségű, szellemű, többnyire tanítani, példát mutatni szándékozó szent-szörnyeteg körül, az igazi drámai tér azonban maga az emberi lélek. Nem a társadalmi-történelmi háttér, légkör felvázolása itt a lényeg, hanem az értelemé-szenvedélyé, amely mintegy vezérfonal a végzet és a sors, a gyűlölet és a szeretet, a jó és a rossz között.
A Békés Megyei Jókai Színház által most, harmincnyolc évvel a Katona József Színház-beli ősbemutató után, az egészen kevés újabb kori felújításokkal, próbálkozásokkal nem is nagyon vitázva (nem volt min) Konter László rendezésében, Gáspár Tibor Bolyai Farkas-alakításával, Marton Róbert f. h. Bolyai János-formálásával újból sikerült az értelem-szenvedély végső és végzetes kibontakozását megteremteni, mindenekelőtt a két főszereplő lelkében. Németh László feljegyzéseiből, levelezéséből és Benedek András dramaturgi visszaemlékezéséből tudható, hogy ez a végső soron legszintetikusabb, legtömörebb Németh-dráma milyen – címekben is megnyilvánuló – tartalmi és formai változásokon ment keresztül. Először Apai dicsőség volt a címe, és epikus drámaként, l6 képben, krónikaszerűen, kettős cselekményvezetéssel kívánta megírni a depressziós-mániás hullámokkal birkózó szerző. Majd 1960/61 telén Címzetlen cédulák lett volna a dráma címe (ilyenekkel csalogatta volna vissza Bolyai Farkas János fiát a matematikához, zseniális felfedezéseit folytatandó). Ez már drámaibb, tömörebb, egyúttal történelmileg hiteltelenebb változat volt, mivel egyre mélyebbre kívánt hatolni a két főszereplő lelkében, az egymásba kapaszkodó értelem és szenvedély, Sors és Végzet szövevényében. A további dramaturgi és rendezői (Várkonyi!) ajánlások aztán megszülték A két Bolyai című végső változatot, az utolsó kép némi karcsúsításával, János visszahozatalával.
Konter László rendezése – színészeit előzőleg több ízben Ibsenen és Strindbergen edzve – a konfliktusok, a szembeszegülések, a párharcok kiélezésére törekedett. Nagyon helyesen, hiszen e műnek egyetlen részlete sem tűrné (ma már) el a történelmi anekdotizmust, pszichológiai realizmust. A Sors és a Végzet pokla bontakozik ki a két Bolyai (apa és fiú) Éjszakába rohanó kapcsolatrendszerében. Gáspár Tibor Bolyai Farkasa a fentebbiek következtében egyrészt értelmi-pedagógiai törekvéseinek, szenvedélyének, hübriszének az áldozata, másrészt – vagy inkább csak másodrészt – a „ki magyar tájon nagy sorsra vegyik, rokkanva ér el az éjszakáig” – életpálya, a magyar minőségi „önromlás” példázata. Alakítása messze elkerüli az érzelgősség, provincializmus, olcsó hazafiaskodás buktatóit. A még (békéscsabai) főiskolai hallgató, Marton Róbert meglepően gyorsan és jól illeszkedik bele ebbe az ibseni-strindbergi játékstílusba. Végzetét egyre élesebben éli át, lopja be a valóságos és lelki drámai térbe. Karczag Ferenc Bolyai Antalja, Kara Tünde Orbán Rózája, Felkai Eszter Kemény Simonnéja szükségszerűen – másokkal együtt – karcosabb, szorongatóbb. Székely László színpadképe sallangmentes teret biztosít mindehhez.
Bőgel József