Hubay Miklós azonos című darabja körülbelül abban az időszakban jelent meg, amikor a balettművész Nizsinszkij naplójának magyar nyelvű fordítása is, mely által egy legendához és a hozzá fűződő pikáns részletekhez kerülhetett közelebb az ilyesmire fogékony magyar olvasó. Arról nincsenek adatok, végül is hányan olvasták a Nizsinszkij-füzeteket, hányan voltak kíváncsiak egy táncművész zseni akár többé, akár kevésbé bomlott elméjének írásos emlékművére – gyaníthatjuk, nem sokan. A balett mint műfaj, amúgy sem tarthat ma igényt túl sokak érdeklődésére, az pedig, ami a század tízes éveiben, tőlünk igen messze történt, még kevesebbekére. Ezen az alapon aztán azon se lenne mit csodálkozni, hogy a Nemzeti Színház Hová lett a Rózsa lelke? (Nizsinszki) című és alcímű darabjának hetedik előadásán teljes zsöllyesorok tátongtak üresen.
Adott azonban egy neves drámaírónk darabja, amelyben nemcsak Nizsinszkij karrierjének és környezetének legfontosabb figurái kelnek életre, de megjelenik Amerika egyik legjelentékenyebb elnöke, Thomas Woodrow Wilson is, Nizsinszkij kortársa. A közvetlenül az első világháború után St. Moritz-ban játszódik, abban a szanatóriumban, ahová a még ifjú Nizsinszkijt felesége, a magyar Pulszky Romola családja szállíttatja, miután Gyagilev, a híres Orosz Balett direktora és diktátora szerelmi féltékenységből (az ő imádott Nizsinszkije feleségül vette a kis magyar lányt!) rövid úton kirúgja őt a társulattól, mely tény kikezdte a művész labilis idegrendszerét. Ezek mind hiteles életrajzi adatok, amelyeket a dráma igen komolyan tiszteletben tart, sőt a darabból – mely ugyan fikció (ahogyan a cím alatt írva áll: apokrif) – számtalan egyéb valós információt kapunk.
Érdekelhetné tehát a budapestieket a bomlott balettművész mellett a magyar vonatkozás (Nizsinszkij hosszú időt töltött Budapesten, felesége családjánál) éppúgy, mint a világtörténeti háttér (az első világháború és következményei), az előtérben egy meghatározó politikusával. A baj talán épp ott van, hogy a darab erről is szól, arról is, ezek valódi ütköztetése azonban nem történik meg, s végül nehéz eldönteni, miről is szól voltaképpen. Vajon a kirekesztett, a környezeténél jóval tehetségesebb és érzékenyebb művész kálváriájáról, vagy egy politikus meneküléséről önmaga és szavai, tettei következményei elől, netán a politikus és a művész, valamint a művészi és a polgári lét viszonyáról? Mindez ott van a műben, többé vagy kevésbé érintőlegesen. Arányosan, színesen fűzve, valójában azonban egyik pontján sem elég meggyőzően.
Jó lenne tudni tehát, vajon miért választotta (vagy, ha nem választotta: kapta) Vidnyánszky Attila, a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház fiatal főrendezője épp ezt a művet a budapesti Nemzeti Színházban való bemutatkozáshoz. Egy biztos: a rendezés gördülékeny, tiszta. Kevés ugyan benne a radikális ötlet, ahol viszont mégis van, ott kitűnően működik, mint például a földrengés szimbolikus „bútortáncainak” látványánál. Szergej Maszlabojscsikov díszlete – a szálló hallja –, a rengeteg belógatott kelme alatt sok-sok szék, egy zongora, ágy, asztal, melyek mind a függőhidakra vannak erősítve, hogy adott esetben kicsit – vagy nagyon – felemelkedhessenek. A történet aztán nem kínál túl sok lehetőséget eme látszólag külsőséges, valójában igen mélyen ható effekt működtetésére: a Nizsinszkij családot kiköltöztetik lakosztályukból egy másikba, mivel inkognitóban megérkezett a Zarathustra Gyógyszállóba Wilson elnök. A két nagy lélek találkozása nem elkerülhető. A cselekményt azonban egy másik, sokkal „gyarlóbb” találkozás lendíti előre a maga útján: Gyagilev, a híres impresszárió (darabbeli nevén Csincsilla) érkezik Párizsból, azzal a céllal, hogy Nizsinszkijt visszacsábítsa az Orosz Baletthez. Pulszky Romola szüleinek ez igencsak kapóra jönne, alig várják, hogy megszabadulhassanak terhelt vejüktől. Közös céljuk tehát a házasság megsemmisítése, s ennek érdekében mindenre, a legaljasabb eszközök bevetésére is képesek. Gyagilev arra buzdítja Nizsinszkijt, táncoljon Wilson előtt, s a siker bizonyára vissza fogja őt vetni a rivaldafénybe. Az, hogy a manipulációk nem járnak sikerrel, Pulszky Romola heves és kitartó szerelme mellett Nizsinszkij testi, lelki leépülésének köszönhető. A cselekményt számtalan epizód tarkítja még, mint például a Nizsinszkij bátyjáról, egy orosz tébolydában tengődő szerencsétlenről szóló hírek; a Gyagilev által mézesmadzagként elhozott néma bellerino táncoltatása, vagy Nizsinszkij fura kóborlásai a közeli hegyekben. Igen kifejező a darab vége felé lassan kiüresedő színpad: a bútorzat eleinte csak feljebb repül, majd végképp „elszáll”, s marad a puszta tér, a végtelenül magányos ember (akár a politikus, akár a művész számára a vég csak magány és magány).
A túlontúl is szerteágazó cselekmény mellett a játszók is gondoskodnak arról, hogy figyelmünk percig se lankadjon. Igen jó szereposztást sikerült kiállítani (egyetlen kivétellel, de erről majd alább), Tóth Sándor és Szakácsi Sándor még külső vonásaikban is emlékeztetnek Nizsinszkij és Wilson ismert képmásaira. Tóth játéka egyaránt megvillantja a legtisztább és a legegzaltáltabb, avagy az egzaltáltság álcájába menekülő lélek színeit: éppúgy csapong egyik „létből” a másikba, ahogyan a Nizsinszkij-napló mondatai csapnak át minduntalan a teljesen racionálisból az irracionálisba, vagy épp az álságosba. A napló olvasása közben valahogy ilyennek képzeltük a csalódott – és csalódottságát normálisan feldolgozni képtelen – sztár alakját. Wilson szerepe hálátlanabb, folyton erőltetett bon mot-kkal kell sziporkáznia, s eljátszani: tudatában van, milyen erőltetettek ezek. (Legalábbis ez így jön le.) Nyilván cél, hogy az esendő, toporgó figura az elszigetelt politikus magányát sugallja, ennek az alaknak azonban nehezen hisszük el eredeti nagyságát, ahogy Tóth lepusztult Nizsinszkijéről elhisszük.
Pulszky Romolát Benkő Nóra játssza kellő temperamentummal és olyan női vonzerővel, mely indokolttá teszi, miért választotta mégis mindenek előtt őt az a Nizsinszkij, aki bárkit választhatott volna. Édesanyját, az egykori magyar drámai színésznőt, Márkus Emíliát, aki csak pózolva és versben képes megszólalni, Drahota Andrea játssza, otthonosan oldva meg a „színésznő a színésznőben” feladatot. Az egyik (Tóth Sándoré után a második) legelementárisabb és hitelesebb alakítás Mihályi Győzőé Gyagilev szerepében. Az a belső azonosulás jellemző rá, amely külsőleg is hasonlatossá teszi az ábrázolt hős eredetijéhez, holott sem arcra, sem alkatra nem hasonlít arra a férfira, akit híres portrék örökítettek meg az utókornak. Ez a Gyagilev szikrázó szemű, könyörtelen, ugyanakkor lelkileg kiszolgáltatott és kétségbeesett.
Jók az epizódszereplők is (Fülöp Zsigmond, Szélyes Imre, Sándor Dávid f. h., Presits Tamás), az egyetlen óriási tévedés a „Ballerino” szereposztása. Ezt az alakot feltehetőleg azért találta ki az író néma szereplőként, hogy el lehessen játszatni egy valódi táncossal, hisz az amúgy beszélni kevésbé tudna. Szép ötlet ugyanis Nizsinszkijt körültáncoltatni, mintegy táncba csalogatni, féltékenységet ébreszteni benne, s elementáris lehetett volna egy valódi táncos produkciójával, a fotók s a néhány fennmaradt filmfelvétel segítségével hitelesre formált koreográfiával. Jegercsik Csaba f. h. azonban, bármilyen rokonszenvesen igyekszik is (szép, egyenes tartással, finom gesztusokkal), nem alkalmas a táncművész (és nem is akármilyen: a legendás Serge Lifar) illúziójának megteremtésére. Így aztán Sebestyén Csaba koreográfus sem tudott mit kezdeni ezzel a lehetőséggel, mely dramaturgiailag a mű egyik legfontosabb mozzanata, hatásában pedig a legerősebb jelenetek épülhettek volna rá.
Lőrinc Katalin