Hét évvel az ’56-os események után lassan enyhül a bilincsek szorítása, mintha mozdulnának, távolodnának a falak. 1963 az amnesztia éve. Kelet és Nyugat között tart a feszültség. Novemberben Amerika gyászol – Kennedy halott. A két legnagyobb hazai könyvkiadó munkájának hivatalos értékelésében vádként hangzik el, hogy „irodalmunk egészére nem a szocialista eszmeiség térhódítása a jellemző”, és eldöntendő kérdésként szerepel, vajon „meg lehet-e elégedni azzal, hogy a nem ellenséges” legyen a kiadás kritériuma. A fő ideológus egyszerre hiányolja a pozitív hőst és a pozitív életeszményt.
Decemberben aztán megjelenik a színpadon egy lány, aki szeret, aki hisz társában, eszményeiben és az irodalomban. Zsókának hívják. Életeszménye, értékrendje nem a hivatalosságot támogatja, hanem a sárba tiport emberi méltóságot. Az ígéretes tehetségű fiatal novellista, Szakonyi Károly első drámáját – állítólagos technikai akadályok következtében – nem a Nemzetiben, hanem az Ódry Színpadon mutatják be. A várakozás is, a fogadtatás is rendkívüli: részben azért, mert bár a szellemi élet kezd magához térni letaglózott állapotából, a nagyon várt és sürgetett kortárs magyar dráma megszületése késik.
A drámatörténetünk mérföldköveként számon tartott Tóték csak négy évvel később robban be a színpadra. Örkény remekével egy esztendőben – 1967-ben – debütál első darabjával Görgey Gábor. És hét év van még hátra a Szakonyi pályáján mindmáig csúcsot jelentő Adáshibáig! Parti Nagy Lajos ekkor tíz esztendős, Esterházy Péter, Kornis Mihály általános iskolás, Spiró György érettségi előtt áll. A korszak drámáinak későbbi kritikusa, Koltai Tamás egyetemista.
A hatvanas évek kezdetének két irodalom- illetve színháztörténeti mértékkel mérve is jelentős, korszak-meghatározó drámája – két fényes csillag a csillagtalan égen – Sarkadi Imre Elveszett paradicsoma és a Fejes Endre regényéből adaptált Rozsdatemető. De kortárs magyar darabot – a kulturális politika folyamatos unszolásának hála – hellyel-közzel akkor is játszanak, ha nincs. Az 1962/63-as évad műsorában Dobozy Imre ’56-os áldrámája, Barnassin Anna színpadi dolgozata hivatott a műsorpolitikai űrt betölteni. A magyar drámával kapcsolatos elvárásokat elszántan kielégítő Jókai Színházban az egyenruhából íróvá leszerelt bestseller szerző, Berkesi András darabját játsszák. A Vígszínház előbbre tart: ott Dunai Ferencet, Thurzó Gábort, Mesterházi Lajost játszanak. A Madáchban jobbára ártatlanul csipkelődő komédiáknak, Tabi László, Gyárfás Miklós, Kállai István darabjainak tapsolnak.
Ez az a színpadi közeg, amelyben Szakonyi Károly – és Zsóka – színre lép. Ennek számbavétele, ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy ráérezzünk: mit jelentett a hatvanas évek elején, az Örkény előtti korszakban, az abszurdok kiszorítása idején egy, az ’56 utáni szellemi, társadalmi, érzelmi vákuumban és válságban fogant, létező emberek valóságos problémáit ütköztető dráma. A korabeli kritika szerint „mintha Szakonyi egy néhány éve feltűnt írónemzedék nevében tartaná bevonulását a színpadra”. (Nagy Péter Színházi levele, Élet és Irodalom, 1963. XII. 27.) Görgey Gábor évtizedek múlva is fontosnak tartja, hogy kiálljon a darab mellett és emlékeztesse a feledékenyeket arra, hogy az Életem, Zsóka! bemutatásakor „az új magyar dráma nagy korszakának egyik nyitánya volt”. (Élet és Irodalom, 1991. XI. 15.) De vajon mindez elegendő ok-e a rendszerváltás tizedik esztendejében a felújításra? Kegyelet vagy kíváncsiság volt a rendező, Csiszár Imre indítéka?
Utólag gyanakvással vizsgálom saját emlékeimet is. A darab jelentőségére és atmoszférájára – bevallom – jobban, pontosabban emlékeztem, mint a cselekményre és a szövegre. Amikor azután a bennem élő nosztalgikus elragadtatást szembesítem saját, 1964 januárjában írott kritikámmal, rádöbbenek: a megszépítő messzeségből kirajzolódnak a darab eleve evidens gyengeségei, korlátai. Fenntartásaimmal sem voltam egyedül. A dráma érdemi bírálói kivétel nélkül Szakonyi szemére vetették a mű dramaturgiai egyenetlenségeit, szerkezeti hibáit, a mellékalakok elnagyoltságát. De a vezérszólam mégis az örömé: hiszen megszületett az 1956 utáni értelmiségi nemzedék politikai, morális számadására tett első kísérlet.
Ma már azt is tudjuk, hogy nem könnyen született. Szakonyi később, a Vidám finálé című komédia próbáján készített interjúban, a múltra visszatekintve elárulta, hogy a magas minisztérium a premier előtt majdnem meghiúsította az Életem, Zsóka! bemutatóját. Még a premierben, sikerben érdekelt igazgató, Major Tamás is tartott a darab szomorúan szkeptikus záróakkordjától. („De megtenni az utat, tisztán, miért nem lehet?! Miért?”) A történet méregfogának kihúzására pedig azt javasolta, hogy a darab káder hőse, a vonalasságból éppen kiábránduló Rácz ne legyen öngyilkos, kapjon inkább egy ártatlan, semleges szívinfarktust. Szakonyi – szerencsére – nem ment bele a felajánlott változtatásba, mert érezte, hogy ha igent mond, ugyanaz történik vele, mint hősével, a kompromisszumok következtében kiürült, tehetségét vesztett Köves Ferenccel. Végül is Szakonyinak makacsságával és a szereplők szolidaritásával sikerült megőriznie az eredeti darabot. Később, amikor aztán a címvégi felkiáltójel is veszélybe került, Domján Edit – az első Zsóka – volt az, aki ragaszkodott a hősök segélykiáltását nyomatékosító, hangsúlyos írásjelhez.
Évtizedek alatt aztán anekdotává szelídülnek a viták, felfoghatatlannak és összeegyeztethetetlennek tűnnek a darabot elvi okokból is lelkesen üdvözlő, ugyanakkor politikai fenntartással fogadó nézetek. Pedig a hivatalos biztatás és a hivatalos megrökönyödés egy tőről fakadt. Az értelmiség 1956-ot követő politikai, morális válságának felmutatásából. A mű szinopszisát és az író programját a felújítás színlapjáról, Szakonyi Károly szövegéből idézem: „Az Életem, Zsóka! a becsületről és annak megcsúfolásáról, a hűségről és annak elárultatásáról, a szerelemről és annak megaláztatásáról szól. Köves Ferenc író a művészi tisztesség elkötelezettje. Írásait azonban a kor kultúrpolitikusai, köztük egykori barátja, Rácz rebellisnek ítélik, emiatt megélhetési és megjelenési gondjai támadnak. De bátorító és szerető társra talál Zsókában. A nő nem csak a férfiba szeret bele, de a megalkuvást nem ismerő írót is tiszteli Kövesben. Ám amit a politikai nyomás nem tudott elérni, megteszi a pénz csábító ereje, Kövest rossz tanácsadói beleviszik egy silány, de jól fizető tévésorozat megírásába. Ezzel nem csupán addigi elveit tagadja meg, de elveszti Zsóka megbecsülését, sőt szerelmét is, sőt a még korábban biztató példáért éppen hozzá forduló, mert az életét tisztázni akaró Rácznak az öngyilkossága is az ő lelkét terheli.
Ha magatartásunkban valamely ponton feladjuk igaz valónkat, minden más tevékenységünk is csakhamar hamissá válik. Nincs kétféle tisztesség: egy magánéleti és egy közéleti. Az erkölcsi tartás teljességet kíván.
Zsóka azt kérdi: miért nem lehet tisztán megtenni életutunkat.
Miért?
A kérdés ma is éppen olyan időszerű, mint harminchat éve.”
A mű aktualitásának ez a beharangozása nem reklám és nem túlzás: a hajdani vállalkozás mai tanúságtétele. Szakonyi joggal büszke arra, hogy ő a tiszavirág-életű darabok korában máig feszítő problémákra, érvényes igazságokra talált.
Számadás is a darab – egy sokféle gonddal, kísértéssel küzdő, előrenéző művésznemzedék számadása: honnan indultunk, hova jutottunk és hányan maradtak le az út meredekebb szakaszán? Szakonyi drámájának a második részében van egy jelenet: házibuli az egykor merész alkotói álmokat kergető, az élet árnyékosabb oldalán is hittel induló fiatal író, Köves Ferenc lakásán. Köves, a szakérettségis dramaturg, a nagy reményekre jogosító tehetség ekkor már átnyergelt a sikeresebb, a könnyebb utat járó irodalmi iparosok táborába és új barátaival együtt vedeli a gint. A túlságosan hangos mulatság végül is keserű leszámolássá fajul. Itt csap össze az élettársból lakótárssá alázott, erős lelkű feleség, Zsóka, és a balatoni nyár emlékeként meginvitált új szerelem, Éva. Itt szegeződik szembe a hajdani önmagát megtagadó Köves új nézeteivel a régi barát, Rácz kudarca: az egykori diadalmas káder addigra már megcsömörlött keserűséggel figyeli, mint veti magát ifjúságának társa az általa időközben megutált olcsó babérok után, és hogyan adja el tollát, tehetségét a szappanoperákból bővebben csordogáló honoráriumért. A buli csúcspontján a színpad előterében egy nyúl teteme fekszik. Egy nyúlé, amin átgázolt Köves egyik vendégének autója; egy állaté, amit megölt az emberi felelőtlenség. Ez a fénybe szédült, élettelen nyúl a törtetők, vágtatók minden elgázolt áldozatának jelképe. Köves tehetsége és Zsóka sorsa is ott fekszik elnyúlva a porondon.
Három ember sorsfordulóját kellene átélnem ebben a házibuli tombolását követő jelenetben. Ám az izgalmas ellentétekre épített párhuzam – Rácz saját kompromisszumaival és önmagával való leszámolása, Köves tehetségének áruba bocsátása és a két életút szembesítése – elhalványodik, margóra szorul. Szakonyi ehelyett – meglehet, a közügyek taglalásának következményeitől megrettenve – inkább a házasság válságát, Köves új hódítását, Zsóka megkísértését, a hűtlen férj féltékenykedését részletezi, és ezzel aláássa a dráma legfontosabb jelenetének feszültségét.
Bölcs önmérséklettel óvakodik ugyan a szimplifikált háromszögkonfliktustól, de nem sokkal izgalmasabb, eredetibb az sem, amit helyette kínál. Az élete legnehezebb, végső döntésére készülő Rácz a színpadon szinte teljes passzivitásra kényszerül, és átadja a helyét meg a szót a Köves-dráma statisztáinak. A filmrendező ostoba, élvhajhász párja harsány kabaréhumorral szorítja ki a színpadról az igazi drámát.
Évtizedek távlatából meghökkentő, már-már komikus, hogy hajdan azt vetették Szakonyi szemére, az emberi problémákat (megint) „az író filmes-tudós bűvös körébe zárva” taglalja ahelyett, hogy „szélesebbre tárná a színpad mai társadalmunkra néző ablakait”. Pedig az igazi baj – nézetem szerint – ennek az ellenkezője: hogy az író a cselekmény bonyolítása során lemond az életüket tudatosan élő értelmiségi hősök alkotói gondokban manifesztálódó politikai konfliktusának következetes elemzéséről, a korrajzot hitelesítő konkrétumokról. Rácz egyetlen monológnyi lehetőséget kap csak a számadásra, ami tartalmában és tartamában is kevés öngyilkosságának meggyőző indoklására. Ezért aztán a nézőben felmerül a kérdés: lehet, hogy nem is neki, hanem a tehetségét elprédáló, érzelmi válságban fuldokló Kövesnek kellett volna levonnia a végső következtetést? Vagy Szakonyinak van igaza, aki tudja: a könnyebb utat választók könnyebben találják meg a kerülőket és a kibúvókat is? Mindez izgalmas és lényeges következtetésekre adna lehetőséget, ha az író nem térne ki az általa felfedezett és felvázolt tragédia elől.
Legkedvesebb hősével, Zsókával szerencsére bőkezűbb volt: az asszony Kövesbe vetett hitét és annak megcsúfolását, a bilinccsé lett kötelékek széttörését Szakonyi meggyőző empátiával és lírával ábrázolja. Az a tény, hogy darabja szerkezetében és a jellemábrázolásban az író a három főalakra koncentrál, még erénye is lehetne. Dramaturgiai gyakorlatlanságát inkább az leplezi le, hogy ezzel egy időben a többi figurát árnyéklétre ítéli. A rosszra csábító filmiparos rendező ostobácska riherongy társnője, vagy az élet olcsó örömeit hajszoló újgazdag bájgúnár csak sémák a kommersz irodalom ismerős panoptikumából. A Köves érzelmeit és érzékeit felkavaró Éva valamivel összetettebb figura: benne a csábító démon és a vamp szerepet éppen csak próbálgató eminens diáklány keveredik. Jogászi küldetéstudata azonban még így sem illik bele a képbe.
Mindazonáltal Szakonyi első drámájának problémafelvetése és szuggesztív légköre túlélte a krisztusi kort is meghaladó időt. (Igaz, a szerző maga utal rá, hogy a dráma tévéváltozatának elkészítésekor, a hetvenes években, végzett némi korrekciót az eredeti szövegen, és jelen pillanatban ez a Szakonyi drámakötetében is olvasható változat jelenti „a” darabot.) A dramaturgiai hibák, amelyek most már olvasás közben is zavarnak, lényegében azonosak az ősbemutató idején már kiütköző gyengeségekkel, félmegoldásokkal. A dráma hajdani és mai megítélésének különbsége – eltitkolhatatlan csalódás! – a szöveg megváltozott akusztikájából, egyes mondatok ma már szembe – illetve „fülbetűnőbb” – szürkeségéből adódik. Úgy látszik, akárcsak az atlétikában vagy az úszásban, a színpadi fogalmazásban is megnőttek mára a követelmények. Mióta a néző és a színész cinkos összekacsintása elkopott, jóval fontosabb lett a stílus, a kifejezés eleganciája, eredetisége, költőisége. Szakonyi színpadi metaforáiban valójában benne van mindennek a lehetősége, de a cselekményt kikerekítő epizódokban – például a tihanyi presszóban – nyomát sem érezzük akár a pályakezdő novellista, akár az Adáshibával bizonyító drámaíró átütő erejének.
Nem kétséges, hogy a felelősség ezért főként a rendezőt, Csiszár Imrét terheli. Való igaz: Szakonyinak már 1963-ban sem volt színházi alkotótársával szerencséje: Vadász Ilona rendezését csak Domján Editnek a személyes varázsát sugárzó Zsókája és Kállai Ferencnek a megírt szövegnél többet sejtető, érdekes Rácza mentette meg.
Csiszár Imrére ma Vadász Ilonáénál is nagyobb feladat várt: a dráma időtálló emberi történésére koncentrálva érzékeltetnie kellett volna azt is, hogy a korabeli politikai pressziót követő gazdasági szorítás nem kisebb, csak másfajta morális veszélyt jelent ma az alkotó ember számára. Máshogyan ürülnek ki mostanában az emberi kapcsolatok, szerelmek, házasságok, de ettől az érzelmi csaták vesztesei nem kevésbé szenvednek. Csiszár Imre – akinek korábbi szolnoki, miskolci, Nemzeti színházi előadásait mértéktartó teatralitás, gondos színészvezetés jellemezte – ezúttal a nem is mindig időtálló külsőségekre, az íróilag elnagyolt betétszámokra koncentrált. A szövegben visszafogottan megidézett, erőteljes érzelmi töltésű szimbólumok (amilyen az országúton elgázolt nyúl és a szerelmi szimbólumként funkcionáló eltört csésze) nála giccsgyanús klisékké hűlnek. A drámai feszültség rövidzárlatait a rendezés harsány kabaré stílusú gesztusokkal nyújtja a színpadi végtelenségig. A hajdan merésznek ható, világítással hangsúlyozott idősíkváltások kezelése is bizonytalan. A Köves féltékenységében megidézett vízióban például az elképzelt kettős részben misztikus, részben melodramatikus szerelmi játéka elszakad a dráma egészének realista stílusától.
A rendező tervezte játéktér egészében megfelel a szerzői utasításoknak, a korabeli környezetről őrzött hiteles emlékeinknek. Bár őszintén szólva, soha egyetlen értelmiségi lakásban sem láttam Kennedy-fotót a falon, és a Beatlesek képe is inkább a gyerekszoba dekorációjához tartozott… Az élet színpadi kereteinek szűkössége hiteles, de talán még ezt is meg lehetett volna érdekesebben, ötletesebben jeleníteni.
A színészgárda legsúlyosabb, legérettebb tagja nyilvánvalóan Blaskó Péter. Csakhogy az ő intellektusa mintha jelentékenyebb lenne Kövesénél! Ennek megvan az az előnye, hogy neki speciel elhisszük, ami oly sok atelier darab esetében megkérdőjelezhető: a tehetséget és a teljesítményt. Viszont nem meggyőző a fordulat, hogy ez a Köves ilyen könnyen letért volna a maga választotta útról.
Szilágyi Enikő pontosan és érzékenyen játssza el Zsóka szerepét. Adós marad viszont azzal a sugárzással, ami Domján Editnek megadatott, de legalább igyekszik követni, tükrözni a hős érzésvilágának alakulását, hitét és csalódását. Haás Vander Péter egy tömbből faragott, statikus Rácza ezzel szemben úgy megy végig a drámán, mint akit meg sem érint a világ változása: sem ifjúkori lelkesedését, sem későbbi meghasonlását nem sikerül eszmékkel, indulattal hitelesíteni.
A többiekről – tapintatból – néma csend. A Budapesti Kamaraszínház az elmúlt évadban – klasszikusokban és modern darabokban is – bebizonyította, hogy ha kell, minden posztra tud megfelelő embert, társulati tagot vagy vendéget találni. Ezért tűnik érthetetlennek a statiszták előretörése. A színtelen alakítások közül is kirí Madarász Éva harsány és stílustalan Gráciája.
Merem remélni, hogy nem szereposztási megalkuvásról, csak véletlen kisiklásról beszélhetünk, és a Budapesti Kamaraszínház mércéje továbbra is az Othello és A velencei kalmár emlékezetes előadása marad.
Földes Anna