Örömök színháza, tíz tételben. Egészséges erotika, ŕ la fin de sičcle. Gyönyörkeresés mindhalálig, az élet íze, a vágy tüze, a szenvedély lobogása, a gyors beteljesülés keserű poharai.
Tíz évvel a vígszínházi ősbemutató után a legendás darab titokzatosnak, sokértelműnek és drámaian teltnek mutatkozik, s fittyet hány az időnek. Nyelvi gazdagsága, ereje, frivol sziporkái most is megragadóak: a pesti aszfalt szóvirágaiból szőtt pazar nyelvi szőttes nemcsak hogy nem fakult meg az időben, hanem virulensebbnek és elevenebbnek tűnik, mint valaha. Holott a rendszerváltó tíz év alatt megváltozott bizonyos szavak jelentése, elillant egynémely mitikus fogalom aurája, mások köré új holdudvar kerítődött. Mást jelent ma példának okáért a „fiatal elvtárs”, mint egy évtizede – az azóta felnőtt nemzedékeknek mindenképpen. De a figyuzzál kiskatyesz, az aranytöki csillag, a mit verdázol, a kergeti a hajszát, a szitibunkó szómágiája örök, átragyog éveken, évtizedeken. A nyers és drasztikus élet, amely ott habzik-hullámzik a kornisiádákban, erősebbnek és maradandóbbnak bizonyul ideológiáknál, rezsimeknél, rendszerváltásoknál. Nincs is más, csak a nyers és brutális élet a maga egyidejű jelenvalóságában – erről tudósít a mai Körmagyar.
Egy évtizede a szerelmi körtánc apokaliptikus víziójellege és politikai-ideológiai felhangjai tűntek erőteljesebbnek, a ’88–89-es korforduló flittere ott csillámlott Horvai István rendezésében a Vígszínház öblös színpadán. Telihay Péter nyíregyházi színrevitele kiszakítja a drámát rendszerváltásos beágyazottságából, és megmutatja a szerelmi körtánc időtlen, színes, vad, élettől duzzadó és ördögi forgatagát. Kiirt minden ironikusan melodramatikus mozzanatot, intim térben testközelbe hozza és felnagyítja a szerelmi duetteket, előadása átitatódik könnyed erotikával, megmutatva a találkozások frivol játékosságát, szabadosságát, dévaj érzékiségét, tünékeny szomorúságát. Telihay hűségesen követi Kornis drámaírói instrukcióit, amelyek elég pontos forgatókönyvet kínálnak az előadáshoz. Ám a mű szellemiségétől egy percre sem eltávolodva aprólékosan kibontja az egyes jelenetekben rejlő lehetőségeket, s a szituációk alapos kielemzésével és kidolgozásával jótékonyan átemeli a játékot a groteszk tartományába. Ilyen a milliomos és a színésznő jelenete, amelyben a feszes tartású és elfogódott férfi (Egyed Attila) úgy gabalyodik bele a színésznőlakás kellékeibe, vasalódeszkába, polcokba, székekbe, konyhai csetreszekbe, hogy abból valóságos tárgy-balett születik. A fiatalasszony és a fiatal elvtárs jelenetében Szabó Márta sietősen cidrizik, úgy, hogy idegességében hihetetlenül gyorsan ropogtatja el a ropikat, mint egy darálógép.
A gödöllői vendégjátékon a negyedik jelenettől (fiatal elvtárs–fiatalasszony) kezdett szárnyalni az előadás. A nyíregyházi társulat profizmusa jócskán kamatozik a produkcióban; Telihay szerencsés kézzel osztotta ki a szerepeket, s találta meg a játék egységes stílusát. Ez a stílus a kissé elemelt, lebegő realizmusba szatirikus felhangokat vegyít, s a játék erotikus túlfűtöttségét hangsúlyosan nyers naturalizmussal ellenpontozza. Döngenek a becsapott vasajtók, s derekasan döngetik a kukákat a felhevült szeretők a városligeti Pecsa sötétlő hátterében, virgoncul hancúroznak a szerelmi légyottra járók vadító franciaágyakon, míg le nem szakad az ágy. Aztán a feltuningolt szenvedély gyorsan földet ér a sietős aktusok utáni csömörben.
Csillogó, pazar szerepformálások röpítik egyre magasabb régiókba a dinamikus játékot: különösen Varjú Olga színésznőjéé, Szabó Márta fiatalasszonyáé, Horváth Réka édes kislányáé, Honti György írójáé, Egyed Attila milliomosáé – de az egész szereplőgárda igen jó színvonalon teljesít. (A vendégjátékon az átdíszletezések alatt áttetsző függönyt húztak el az orrunk előtt, kissé megtörve a gyors epizódok ritmusát.) Az író–színésznő jelenetben Varjú Olga dörzsölt színésznője úgy játszadozik a csetlő-botló és szerelemittasságában is narcisztikus szerzővel, mint egy ütődött kisiskolással, az író–édes kislány jelenetben Honti György az írólét pompás karikatúráját nyújtja, habzsoló kéjvágy és értelmiségi szent őrület szélsőségei közt pendlizve. Horváth Réka édes kislánya cuppogva nyalókázik, cukrosan-nyálasan bugyborékolja a szavakat, vontatottan affektál, nyafogósan kéretőzik, vonakodva adja a kislányosan selypegő tinédzsert, holott rikító fittness-szerkója rámenős nőcit takar, aki úgy hálózza be az elnehezült, betonfejű mozgalmárt (Tóth Károly), hogy a begerjedt elvtárs megadóan dönti a pihegő leányzót az asztalra. A milliomos színésznő jelenetben Egyed Attila visszafogott eleganciával játssza el, milyen az, ha egy kimért és megfontolt úriembert alantas kalandokba ráncigál holmi színésznőcske. Hagyja magát leteperni, majd idegesen vedlik vissza a hűvös üzletember feszes pózába (holott mindössze annyi történt, hogy a nő gyorsabban akarta ugyanazt, mint a férfi). Varjú Olga színésznője izgatottan (és önleleplezően) mindent akar, méghozzá azonnal, macsó férfi ölelő karjait, milliomosék nagystílű partijait, tengerparti villástul, úszómedencéstül, míg a tétova bizniszmen hódítás közben is a pénz hatalmát szeretné élvezni, holott csak otthonra vágyik gyermetegen, miközben mindketten ki vannak szolgáltatva önnön sürgető vágyaiknak. A darabzáró jelenetben, az utcalány (Horváth Margit) sivár odújában másnaposan dülöngélő megtépázott hazánkfia csúfondárosan szembesül a megtalált szülőfölddel – lekopasztott, véres ruházat és kitakart prostiváll képében. A rendező külső térben láttatja a férfit, a plexifalon túl óbégató alak homályos sziluettje jótékonyan von groteszk fátylat a hazatalálás mámorára.
Telihay rendezése azt tudatosítja, hogy a Körmagyar alakjai életpótlékként habzsolják a kéjt, mindig kielégületlenül, megcsömörülve. Az előadás nemcsak e felfokozott tempójú szerelmi násztánc mohó sietősségét mutatja meg kitűnően, hanem azt is, hogy miként ismétlődnek ugyanazok a gesztusok más-más figuráknál, más-más szituációban: ugyanaz a kitartó és örökös vágy hajszolja egymás karjaiba a különféleképp szituált szereplőket, csak a szenvedély és a szenvedés hőfoka változik.
A sietős aktusok majdnem csupasz, huzatos térben esnek meg, elidegenítően harsogó zenei aláfestéssel, alig egy-két lestrapált ágy, rikítóan ordenáré takaró, paraván tagolja a csillogó padozatú színteret. Papp János olyan gyönyörűségesen olcsó göncöket, gagyi bizsukat aggatott a szereplők némelyikére, mintha csak most érkeztek volna valamely divatos turkálóból. Harsog, pörög és hullámzik az őrült szerelmi forgatag lankadatlanul, mintha sosem akarna megállni, mintha csak kényszeresen űzné valami a benne viháncolókat. A rendszerváltás kábult romvilágából megérkeztünk a diadalittas kapitalizmusba.
Kovács Dezső