A Darvasi-darab pontos címe hosszabb: „Argentína – Hogyan legyünk szentek, avagy búcsú a huszadik századtól”. Mivel már az előző dráma, a Bolond Helga is érdekes alcímet viselt („egy város, ahol szeretik a mazsolát”), némiképp demagógia lenne azt írni, hogy a hosszú, több metaforára is utaló cím jelez valamit az új műnek az eddigiektől eltérő, többszálú eklekticizmusából, de tény: Darvasi más drámaformával próbálkozott most, mint korábbi színművei esetében.
A Vizsgálat a rózsák ügyében és a Bolond Helga egyaránt egy bűntény, egy gyilkosság köré épült, s ennek rekonstrukcióját használta a szerző apropónak a történet rekonstrukciójához. A történet szerepe a Bolond Helgában kivált felértékelődött, hiszen a mű primer síkján előállt egy homályos bűnügyi történet és egy hatalmi viszonyokat és visszaéléseket bemutató látlelet is, s e mögött bomlott ki egy transzcendens szimbólumokat is megérzékítő misztikus történettöredék. Darvasi ehhez kivételes nyelvi, költői erővel tudott egyedülálló atmoszférát teremteni. Megtehette volna, hogy továbbmegy ezen az úton (hány alkotó írja életművé az egyszeri sikert!), mégis a nehezebbet választotta: a rétegekből építkező, de alapvetően zárt struktúra helyett az Argentínában metaforák összekapcsolódásából, szétválásából, variálásából építkező, széttartóan eklektikus, szinte zsánerképszerűen életre kelő jeleneteket elvontan költőiekkel váltakoztató, nyelvében is többnemű, differenciáltabb szöveget hozott létre.
Az Argentína főszereplője, Stern úr, a neves tanár és szónok egy napon arra ébred, hogy kezdi elveszíteni a szavakat. Az elsők között veszti el az „Isten” szót, aztán szép lassan elhagyja a többi is. S ahogy a szerző fogalmaz, „a szavakkal együtt lehagyja az élet is, és ő mégis szent lesz, éppen azokban a napokban, amikor, mint egy kifosztott és megalázott ember, búcsút makog tőlünk a huszadik század”. E szemléletes darabszervező metafora köré továbbiak épülnek. Az egyik ilyen a címben jelölt Argentína, a hely, ahová a Sternt ugyancsak elhagyó szerelme, Matild vágyik és utazik, illetve, mint később megtudjuk, nem utazik. Hasonlóképp metaforikus értelmű a szereplők által alaposan körbejárt, viszonyaikat alapvetően meghatározó „Én–Mi–Ő” hármasság is. (E metaforák erejét – az utóbbiakét legalábbis mindenképpen – gyengíti, hogy inkább allegóriává, mint szimbólummá állnak össze, talán túl könnyen átláthatóvá téve ezzel a mű problematikáját, s gyengítve atmoszférájának sejtelmességét.) Stern létvesztésének és „szentté válásának” stációi stilárisan eltérő jelenetekben mutatkoznak meg. Egyes szituációk és figurák csaknem zsánerkép jellegűek, mások ennek karikatúraszerű – vagy ahhoz közeli – változatai (mint Hellerné és lányainak jelenetei vagy Brünn kapitány alakja), ismét mások a groteszkhez közeliek (az iskolajelenet), s az is előfordul (például a pap jeleneténél), hogy a realista életkép metaforikus tartalommal is telítődik. A legerősebbek persze a gondolati problematikát áttételesebben, költői erővel körbejáró részek (Stern és Matild „kettősei”, Ress jeleneteinek egy része).
A stiláris eklektika a mű nyelvezetére is kihat. A szóképekből és alakzatokból jelentést építő, történetet is háttérbe szorító nyelvi fogalmazásmódon ugyan már a Bolond Helgánál is túllépett Darvasi, most azonban gyakran megfigyelhető – egyes mellékszereplők esetében – a tipizált nyelvalkotás igénye, ami által a szöveg ugyan színesebb lesz, de veszít is költői erejéből. (Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének különlegesen szép szövegrészei a darabnak, vagy hogy a műegész nyelvi szintje ne állna magasan felette a – bemutatásra kerülő – kortárs magyar drámák átlagának.)
Kétségtelen, hogy a szerző néha maga is belefeledkezik az általa megformált világba, egyes részeket túlír, a karikaturisztikus szituációkat helyenként némi didaxissal igyekszik ellensúlyozni, míg másutt mintha picit elbizonytalanodna (vélhetően ennek tudható be, hogy a mű egyetlen konkrét bűncselekménye, Ress meggyilkolása nem válik kellően hangsúlyossá). Ám ha esztétikai színvonala nem éri is el a korábbi darabokét, az Argentína nemcsak biztató tapogatódzás egy más drámaforma irányába, hanem jelentős részértékekkel bíró, igényesen megformált, stilárisan gazdag szöveg. További előnye a színrevitel szempontjából, hogy könnyebben értelmezhető; az interpretációnak inkább a színpadi hatást legjobban elősegítő formát kell megtalálnia.
Czeizel Gábor nem most találkozik először Darvasi-szöveggel: két éve Debrecenben már színre vitte a Bolond Helgát. Azt az előadást komoly félreértésnek éreztem: Czeizel mintha csak a mű primer rétegét akarta volna megrendezni, a lényegi síkról tudomást sem véve. A rétegzettnek kevésbé mondható Argentína nemigen ad alapot hasonló hibára, s Czeizel nem is követ el semmi súlyosat. Hogy az előadás mégis alapvetően sikerületlennek hat, annak oka valószínűleg az, hogy a rendező a szöveg árnyalásának, a metaforák szemléletes kibontásának, a hangsúlyos részek kiemelésének, a lírai szövegrészek érvényre juttatásának eszközeit nemigen találja. Ezáltal pont a főszereplők kapcsolatrendszere válik elmosódottá, tetteik néha megokolatlannak tűnnek (hiszen a következmények tétjét nem érzékeljük). Csak egyetlen példa: Franz Jung kulcsfontosságú öngyilkossága váratlannak, s csaknem érthetetlennek hat, mivel Matilddal való korábbi veszekedése csupán haragvó szerelmesek intellektuális évődésének tűnik, és sem a rendező, sem a színészek nem érzékeltetik a szópárbaj súlyos tétjét, „élethalálharc” jellegét. (Így persze fel sem tehető az a kérdés, hogy tudta-e a lány, hogy a fiú megteszi, s fel sem merülhet, hogy mit tudhatott minderről Stern.) Kidolgozatlan Sternnek és Ressnek a realitás síkjától elvonatkoztatott, tükörképszerűen felépített, nietzschei allúziókat is ébresztő kapcsolata is. Azoknál a részeknél pedig, ahol a realisztikus szituációteremtés és a metaforikus áttételesség egyszerre érvényesül, mindig az előbbi kerekedik felül. (Az egykor alkoholista, később a hitbe kapaszkodó, rezignált pap figurája hitelesen megteremtődik, de Sternről szóló szavainak jelentősége teljesen homályban marad.) A legplasztikusabban pedig a realisztikus értelmezésű, illetve élesen karikírozott szituációk és figurák ábrázoltatnak (hatásosan megformáltak például Hellernéék jelenetei), ami által az arányok végképp felborulnak. A második felvonásban van ugyan a rendezőnek néhány sikerültebb vizuális ötlete (mint a Gyarmathy Ágnes által látványosan és a mű világához illően kaotikusra tervezett teret fokozatosan betöltő, a szereplőket mind kisebb térrészbe szorító pókhálóké), de ezek nem bizonyulnak elegendőnek a metaforák kibontásához.
A színészi alakítások közül is a leginkább realista tónusúak tűnnek a legmegoldottabbaknak. A tipizált karakterfigurákat általában pontosan hozzák a színészek, kivált hatásos Jámbor József Doktorja és Oláh Zsuzsa Hellernéje. Az összetettebb, hangsúlyosabb, intellektuálisabb szerepek viszont egysíkúbbak vagy bizonytalanabbul megformáltak. Keresztes Tamás nem ad formátumot Franz alakjának, Krizsik Alfonz (amúgy sikeresen) kisrealista portrét farag a pap jóval bonyolultabb figurájából, Ottlik Ádám pedig csaknem eljelentékteleníti Advokátot (utolsó vallomása, szerelmének beismerése nemcsak váratlannak, hiteltelennek is hat). Dobos Ildikó Jungnéja ugyan sokkal erősebben van jelen a színen, de ennek oka inkább a színésznő ritka szuggesztivitása, semmint a figura értelmezettsége. Réti Iringó egy attitűdöt pontosan játszik el, Matild szorongó, kétségbeesett kapkodását jól érzékelteti, de nincs benne semmi olyan különleges, titokzatos, ami által valóban a történések katalizátorává tudna válni. Várnai Szilárd igen szuggesztív mutatványosként, s jól mutatja a csapdába szorult kisember vergődését is, ám Ressnek a saját szerepéhez való viszonyát éppúgy nem érzékelteti, mint a transzcendenciához kapcsolódását (utolsó jelenete ügyesen kivitelezett, de alig értelmezett színészi mutatvány).
Elismerem persze, nem könnyű a színészek dolga, ha a szituációk többrétű értelmezése a rendezésen sem érzékelhető. Megmutatkozik ez a főszereplő, Tóth József játékán is, akinek főként az nehezíti helyzetét, hogy a legkülönbözőbb szituációkba (amelyek nem csak az író jóvoltából, stilárisan, hanem a rendezői értelmezettség foka szerint is eltérnek) be- illetve azokból kilépve kell konzisztens figurát teremtenie. Ez ugyan sikerül, sőt, a színész hatásosan dolgoz ki egy, a többi szereplőéhez képest jóval elemeltebb, áttételesebb jelentéseket kifejező gesztusrendszert is, de érzésem szerint belepottyan egy látványos, ám nehezen kikerülhető csapdába. Darvasi ugyanis a talajvesztettség stációit úgy írja meg, hogy azok alig-alig válnak el a fizikai leépülés állapotától. Stern így egyes jelenetekben fokozatosan leépült alkoholistának látszik (e tévképzetet a színészi játék hatásossága paradox módon csak erősíti). Amivel kissé távol kerülünk a „szentté válástól” – s Tóth József is nehezen tudja „visszahozni” a figurát az utolsó jelenetekre.
Problematikus tehát a debreceni előadás, amely a darab helyenkénti gyengéit inkább felerősíti, mint eltünteti.
Urbán Balázs