Roskó Gábor kiállítása. Egyéniségek, nem személyiségek korában élünk. Vedd fel ezt az öltönyt, ezt a cipőt, ülj ebbe az autóba, edd ezt, lakj egyenházban egy sűrűn beépített, a városi léttől elválasztó domboldalon, fess, rajzolj így, akkor olyan leszel, mint a többi, aki fontos, aki sikeres. Az ember, „a kora társadalmától meghatározott, sajátos egyén”, ha ehhez igazodik, elmállik ebben a nagy masszában. De nem könnyű egyenesen állni leköpdösött arccal. Aki ellenáll, s nem lesz eszköze senkinek és semminek, személyiség lesz, az egyenmassza léttől jól elkülönülő.
Az absztrakció emberi magatartást jelent, nem csupán stílust. Erről szól – ha jó, akkor szól – a XX. század képzőművészete. Ez a magatartás rombolta szét a képet, dúlta fel a formát, fröcskölte be a vásznat. Ha megkérdeznék tőlem, hogy Roskó Gábor művészete Rembrandthoz vagy Miróhoz áll-e közelebb, az előző nevet választanám. Roskó Gábor ugyanis, kortársaival ellentétben – ahogy háromszázharminc éve halott elődje tette – nem önmagában fest színt, vonalat, formát, fényt, hanem képet ír. Képet írni nagy merészség, képet ugyanis a „képcsarnoki festők” írnak. Írnak vászonra havas vagy napsütötte tájat ilyen-olyan fával, egy vagy két bokorral, írnak csendéletet almával, szőlővel, mellette a vázában csokorral. Ezek a képek olyan jól mutatnak az ülőgarnitúra mögötti falon.
Roskó Gábor úgy ír képet, ahogy a nagy elődei tették, két dimenzióba sűrítve a sok embert-szorongatót. Mindent tud, amit ismeretlenként eleddig az emberiség e tudományban fölhalmozott. A főiskolát 1981-ben végezte, utána részt vett a murális tanszék posztgraduális képzésében. Azóta is folyamatosan tanul – ösztöndíjak Szczeczin 1987, Graz, Róma l991, Graphisch Atelier Daglicht 1993, Ír Köztársaság 1996, Civitella Ranieri Center 1998 –, s ha nem tanul, tanít. Képei, porcelánszobrai mesélnek. Történeteket mesélnek, hosszabbakat, rövidebbeket, de mindenképpen tovább gondolhatóakat. A mesék igazi mesék: a Júdás csókjáról, az Uránuszról, egy indiánról és egy macskáról, aztán Bolyairól és Lobacsevszkijről, meg a Frobenius-rejtélyről, de az elvarázsolt békákról is. A téma – akárcsak a nagy mesélők fabuláinál – sokszor megtévesztő. Bele kell „bújni” a képekbe, el kell mélyedni bennük, hogy fölfejthessük a történések sorát. Kalandozunk. Miért hordasz ilyen undorító nyakkendőt. Villámlástól megriadt béka. Nehéz protestáns élet. Ne tegyünk különbséget a gyermekek között. A lord és a zöld. A Gólyakalifa – csak egy-két cím hangulati érzékeltetésül. Az erőteljes színhatárú háttérből arcok, tekintetek, egymásba kapaszkodó végtagok, tárgyak gomolyognak. Együtt és mégis külön. Az alakok, ha testük, karjuk, lábuk egymásba gabalyodott is, tekintetük sohasem találkozó. Mozdulataik intenzitását fékezi Buster Keaton-arckifejezésük. Minden Roskó-történetbe csak beleolvashatunk. Bármennyire igyekszünk, mindig marad titok, valami mögöttes, ami csak sejthető. Ott van, létező, de arcát a látható arcokkal, testét a látható mozdulatokkal takarja. Ahogy Bálint István fogalmazott „valóban, ez az élet túl rövid ahhoz, hogy férfiak legyünk, vagy nők, gombák vagy emberek, klasszikusok vagy modernek. Színes kép vagyunk, de ha föllebben a fátyol, eltűnünk. Aztán sírhat a képkeret.” (Budapest Galéria, Szabadsajtó u. 5.)
Lábbeli dolgok. Mi talán úgy vélekedünk, hogy a végtelen sok időintervallum összegzése végül is véges intervallumot eredményez. De hátha tévedünk, s Zénónnak van igaza. A gyors lábú Akhilleusz soha nem érheti utol a teknősbékát. Aztán mi van az ősitáliai istennő, Diana kutyájával, akit senki nem ér utol, de aki mindenkit utolér? „A lábban mint személyes és nélkülözhetetlen természeti adottságban, létében és használtában elválaszthatatlanul jelen vannak az intellektuális és poétikus viszonyok. Az ipari jelenlét (kézműipar), amely a kezdetektől behozta a személyes élet terébe a művészeti, társadalmi, tudományos kapcsolódási pontokat, szintén poétikus viszonyok részévé válik. A személyes láb és a nem személyes kontextusa, az egyéni, a törzsi, a nemzeti, a nemzetközi, a biológiai, a filozófiai, a technológiai, a társadalmi, a politikai és művészeti jelentések egybeolvadása – egy kiállítás keretein belül – a másként olvasás lehetőségét kínálja. Harminchárom országból 188 résztvevő műve és dokumentuma (fotó, grafika, tárgy, video) között található láb-koncept (Fe. Lugossy László: Éljen a világ és táguljon), metafizikus bakancs, láb-doboz, filozofikus cipőmű, talpszobor (Galántai György), s lábnyomok minden mennyiségben, fluxus zokni és így tovább, kinek mi jut erről a témáról – láb-beli dolgok – eszébe”.
Az utóbbi időszak talán legélvezetesebb kiállítása interneten is megtekinthető: http://www.artpool.hu/kontextus/footware címen. (Artpool Művészetkutató Központ, VI. Paulay E. u. 60.)
Józsa Ágnes