Ingmar Bergman vetkőzteti az arcokat. Levetkőzteti a színjátszókat, a megjátszókat, a szerepjátszókat. Bergman a puszta arcról beszél, az őszinteségről, önmagunk odaadásáról. Arról, hogy mindenki maszkot vesz fel, maszk mögé rejti valódiságát, érzéseit, lényét és gondolatait, mindenki játszik. A maszk – mint álca – a valódi arcra tapad, akár rá is merevedhet, addig-addig, míg végül viselője maga is elhiszi, hogy a maszk a valódi. Bergman azt írja egy helyütt: „érzelmi analfabéták” vagyunk, nem tudunk olvasni egymás üzeneteiből, nem tudunk pontosan közölni gondolatokat és nem tudunk pontosan érteni gondolatokat. Éppen a felvett arcok, a maszkok miatt. Hosszú távon senki sem viselhet büntetlenül álarcot: alatta megsemmisül a valódi énje, szétesik a személyisége, nem marad más belőle – csak az álca. Ilyenkor betegszik meg a psziché, áll be a csend, már nem jönnek a betegtől hangok, suttogások és sikolyok, elnémul, nem találja az utat a többi emberhez. Gyógyítani? Lehet. Lehet bogyókkal és elektrosokkal, lehet a tüneteket eltüntetni, de a valódi gyógyulás a tükör. Tükör által homályosan láttat, aki nem igazi értője a csendnek, a ki nem mondott szónak. De a valódi tolmács, egy élő-érző hús-vér lény képes arra, hogy őszinteségével megnyissa a zárt kapukat.
A színdarab háromszereplős: a színésznő, aki elhallgatott, a csendbe burkolódzott, betegségébe menekült; a doktornő, aki vezérli az eseményeket, aki tudja, hogy a megfelelő ember Alma, az ápolónő lesz. A doktornő szerepében művészi álnéven Lábán Katalin debütál, a rendező. Magas, hideg, erős nő, aki bölcs kívülállással manipulál. Egy ideig nem lepleződik le, nem gyanakszunk rá, hogy ő is maszkot hord.
A színésznőt Igó Éva játssza, meggyőző erővel, fekete ruháját lassan fehérre váltja, zárt ajka és zárt testtartása kitárulkozik, először csak rácsodálkozik az ápolójára, majd elemezni kezdi őt, tanulmányozni, végül – és ez a gyógyulása első jele – megszólalása elárulja őt.
Alma, az egyszerű és tiszta ápolónő olyan ösztönös és naiv lény, aki maga sem tudja, mit kellene tennie, csak létezik és adja önmagát, ő az egyetlen, aki soha nem viselt maszkot, nem is érti, mire jó a csalás, a hazugság a világban. Börcsök Enikő ártatlan lányt játszik úgy, hogy színeiben leginkább az a megkapó, hogy nem játszik: mondatai úgy bugyognak elő belőle, mint aki itt és most gondolta, mondotta őket először. A csalás, árulás felfedezése után ő is eljátszik a gondolattal, hogy ezentúl játsszon-e, szálljon-e be a körhintába, legyen-e partner a hazug játékban.
Az R. S. 9. előadása lenyűgöző a maga kiforrott érettségében. Arcokat vetít a vászonra, úgy kell ülnünk a kis színházban, hogy percre se mulasszuk a három nő egyikének sem arcát nézni. Hamis értékeket hajszoló életünkben bármelyikünkhöz szól ez az igen erős előadás; a néző megemelkedhet végre.
Bácskai Júlia