Tűz. Tűz ez az ember, mármint Zsótér. „Éget és lázad”, akárcsak a darabbéli fiú, Kurt. Felégeti maga mögött a színházi hagyományokat. Hallatlanul érdekes minden, amit csinál. Lehet, hogy a legjobb előadásokat nem ő rendezi, de a legizgalmasabbakat, a legeredetibbeket mindenképpen. A dráma, az írott szöveg rendszerint elvész a kezei között, amit viszont teremt helyette, az maga a színház. Zsótér az egyik legérzékibb, legvizuálisabb, ugyanakkor a legintellektuálisabb (meg merem kockáztatni, legfilozofikusabb) rendező. Látványos, mégis egyszerű, sűrített, mégis érthető minden munkája. Rendezései kemények, majdhogynem agresszívek, kegyetlenek (agresszív a színházzal – nincs tekintettel se térre, se műre, se hagyományra; agresszív a nézővel – sokkolja hagyományos befogadói szokásait a játéktérrel, a játékstílussal, a sajátos történetmeséléssel; s agresszív a színésszel is – lecsupaszítja mind fizikailag, mind gesztuskészletileg, pontos, szikár játékot követelve tőle). Ugyanakkor mindezt hihetetlenül költőien, líraian, szelíden, lágy, meleg tónusokkal teszi. Megragadja a nézőt a grabancánál fogva, és nem ereszti. Az egész színházasdit kifordítja önmagából – már-már blődlinek tűnik az egész.
A térkihasználás lehetőségeit is szinte a végletekig feszegeti. Minden irányban terjeszkedik. Hol falon játszatja színészeit (Rettegés és ínség), hol színpadot csinál az egész teátrumból (Falstaff), hol meg egyetlen kádból teremti meg a színpadot (Pericles). Játszik a térrel. És amikor már-már úgy tűnik, nincs több variáció, akkor még mindig kitalál valami újat: megtalál magának egy új dimenziót. Valami nagyon finomra, megfoghatatlanra talált rá: az emberi lélekre, az ember aurájára. A fátyolszerű tüllfüggönyökkel, amelyek a Lángarcban keresztül-kasul szelik a színpadot, mintha csak a lelket, a szellemet akarná megragadni, a két kamasz szellemét – nagyon gyengéden, érzéssel. (A díszlettervező ismét Ambrus Mária.)
E függönyökön minduntalan meg-megjelenik a két szülő sziluettje – az anyáé élesen, pontosan, az apáé halványabban, ám felnagyítódva. E tüllfüggöny szimbolizálja – fények segítségével – a Tüzet is, Kurtot is. Kurt és a Tűz eggyé válnak. A mindig kívülről figyelő Olga lelke meg mozivászonná lesz. A sérülékeny, szakadékony tüll a méhburkot is jelenti, ahonnan kikerülni az első trauma – ez az, amin Kurt még azóta sem tette túl magát. Ám nemcsak méhburkot jelöl a tüll, de azt a burkot is, amely elválasztja őket mindentől: a külvilágtól, a felnőttek világától, a gyermekkortól, a szüleiktől. Még egymástól is. S hiába próbálnak áttörni, átnyúlni egymás felé ezen a burkon. Részben ezektől a lágy anyagoktól válik az előadás finommá, érzékennyé és költőivé is.
Hasonlóan paradox a 26 éves német drámaíró immáron Kleist-díjat nyert darabja is: szülőmészárlásról, testvérszerelemről, gyújtogatásról, szexualitásról és havi vértócsákról szól. Ám mégis valahogy furcsán líraian. Kilencvennégy képben, gyors, pergő stílusban. Egy család (4 tag plusz egy udvarló) életterén keresztül bemutatva. Egy család állandó színtereivel: egy hálóval, egy étkezővel és a fürdőszobával. Az egymás melletti elbeszélések tökéletes színtere és megtestesítője a család étkezője: a bumfordi, nehézkes és deformált székek és az asztal, amelynek közepén a Radnóti színpadának vaskos oszlopa teszi lehetetlenné az egymás közti kontaktust és kommunikációt. Slamposak és ízléstelenek, ízléstelenül tarkák, görcsösen színesek a szereplők ruhái (a hetvenes évekből valók) – jól tükrözik életüket, világukat. (A jelmeztervező Benedek Mari.) A szülők hitvesi ágyát bántóan kellemetlen fény övezi – hihetetlenül valóságos neoncsövek között álmodják és szeretkezik végig életüket. E neoncsövek fényei bántanak – minket nézőket is. Talán szándéka is Zsótérnak, hogy a nézőket aktivizálja: igen fájjon, bántson ennek a világnak a fénye. Ez élettér fényei így minket is beszippantanak – és még csak ki sem tudjuk vonni magunkat, mi is ez élettér részeseivé leszünk. Adva van egy apa tele pedantériával és megszállott újságolvasással (ő már csak a külvilágon keresztül él); egy közhelyektől és szeretetkliséktől duzzadozó anya. (Ennek az anyának még a tisztálkodása is sértő, fia előtt mosakszik zavartalanul, mosdókesztyűvel a lábai között.) Pedig jó szülőknek hiszik magukat. És valóban, nem is rosszak ők, csak épp „felnőttek” – kötelességből, elvárásoknak megfelelően cselekszenek, és nem szívből. Érzéketlenek. Elbeszélnek egymás és gyerekeik mellett – nincs is valódi kapcsolatuk. Halottak. Egy hányás, egy részeg ember és egy felmosóvödör között tesznek még ugyan kísérletet az egymáshoz való közeledésre – ám ez is morbidul eleve halálra ítéltetik. Nem csoda hát, ha két gyerekük, Kurt és Olga, magukra maradva egymásba kapaszkodnak – s jobb híján szeretőkké válnak. Két foteljük, amely olykor teljesen hátat fordít a szülők életterének, teremtett külön kis világuk tárgyiasulása.
Nem is igazán lázadás az övék, hisz nincs is mi ellen. Ami van, az nincs. Egy űrt kell betölteniük valahogy – jobb híján maguknak, a maguk erejéből. Légüres téren kapálódznak, így próbálkozások csupán ezek. Egyiküknél a hatás végzetes, s hogy katasztrófa, brutális vérengzés történik-e Kurttal, a szülőkkel, vagy mindez csak képletes, képzeletbeli, az végül is mindegy. Itt mindenesetre folyik a magzatvíz, a havivér és az ondó – ezek persze csak képletesen.
Kurt ég, és éget: templomokat, osztálytermeket és rigókat gyújtogat. Olga a nőiességével és szexualitásával lázad. És mindenekelőtt figyel. Rettentően figyel, és tanulmányoz. Elsősorban önmagát. Pontosan, higgadtan, szinte ridegül. Ezért is képes végül kiszakadni a testvérkapcsolatból, és elárulni közös lázadásukat, szövetségüket. Kurt is figyel. Figyelnek ők mind a ketten. Kurt kívülről: a szekrény tetejéről (ez alappozíciója), szemlélődve, passzívan. Olga boncolgatva, kutakodón, kísérletezőn, aktívan, önmagát is elemzően. Kurt lángol. Olga lelassul. Kurt befelé aktív – ég. Olga a passzivitásban aktív (nem véletlen, hogy lelassul), viszont még küzd, nyit kifelé, ennek következménye például Paul. Paul, ez a macsónak túl ügyefogyott, ügyefogyottnak túl macsó motoros – aki motorjával az erőt, az életben maradást jelenti Olgának. (Egy időre ugyan Pault is beszippantja Kurt világa – így ő is a szekrény tetejére kerül.) Kurt azonban teljesen bezárul saját lángvilágába. Menthetetlenül kiszakad a jelenvalóból. Olga marad csak az összekötője a külvilággal, így amikor ő is elhagyja, Kurt belobban, elég.
A szöveg a „történethez” képest meglepően szép, hovatovább lírai, meg játékos (Rácz Erzsébet ismételt remeklésének is köszönhetően [pl. Hanszhovarohansz]). Mintha egy tudatáramba kerülnénk bele, amiben gyors egymásutánban villannak fel a valóságdarabkák, érzések, magánfilozófiák. Filmszerűen, álomszerűen, snittekben. Álomszerűen szürreálisan. Így lehet a hálószobaszekrény szobaajtó és zuhanyfülke. Így kerülhet Paul motorja a hitvesi ágy fölé (a szülők és Paul világa összefolyik, a szülők fel is ülnek a motorra). A szülői ágy azonban Kurt és Olga nászi ágya is egyben (szüleik helyett ők valósítják meg a szerelmet, szinte gyerekmód eljátszva azt), ekképp Paul motorja egy csapásra ebbe is brutálisan belegázol. Vagy így lehet, hogy az asztalon Paullal szeretkező Olga mellett a következő képben már ott vacsoráznak a szülők is. Az egyik kép a másikba csúszik. Az ezt követőben pedig már az öcs is megjelenik, aki kétségbeesetten keresi nővére kezét. Sokkolóan gyönyörű kép: az asztalon, letolt gatyában Paul, idétlenül görcsösen Olgán, mellettük a vacsorázó szülők egymásra utalt halott unalmukkal, középen pedig a sötét, ronda oszlopon a két egymásba fonódó kéz: Olgáé és Kurté. Görcsös, életben tartó, egyben életből kihúzó egymásba kapaszkodások ezek. Kurt Olgába kapaszkodik, Olga Paulba (annak motorján). (Kurt és Olga kifacsarodott pózai, egymásba kapaszkodásai Zsótér előző Radnóti-beli rendezését, a Rettegés és ínséget idézik.) Ez egymásba kapaszkodások következménye azonban a magány, az árulás, az elárultatás és a pusztulás.
A Lángarc Dobó Dániel. Nagyon jó Kurtként, csak mintha nem igazán értené, miért épp a tűzzel kell vacakolnia, ám az elhatárolódást, az elszakadást, az elhagyatottságot, a csalódást és a magányt, valamint az éledező szexualitást igen hitelesen képes megérzékíteni. Gubás Gabi nagyon érzi ezt a szerepet. A kegyetlenségig szenvtelen, mégis sebezhető. Okos és érzékeny. És tényleg lelassul. Tökéletes Olga. Kocsó Gábor (Paul) jellegzetes karakterével, tar fejével, blazírt arcával és hanghordozásával remek figura, egy idő után azonban egysíkúvá, egyszínűvé válik. Szervét Tibor és Moldvai Kiss Andrea nagyszerű páros a két szülő szerepében. Szervét érdeklődően egykedvű és közönyös, Moldvai érzéketlenül érzelmes, az ő apa- és anyafigurájuk tényleg nem érti, mi lelhette a két gyereket.
Azt hiszem, sokkal szebb és érdekesebb lett az előadás, mint amennyire jó maga a darab. Egyről feledkezett csak meg Zsótér, arról, hogy egy ilyen snittekből, képekből álló darabot nem lehet egy és háromnegyed órán keresztül a nézők nyakába zúdítani. Mert sok. Mert elfáraszt. Mert ez a töredezettség nemcsak a színészek számára megterhelő, hanem a befogadók számára is, mivel intenzív koncentrációt igényel. Szóval, mindenképp jót tett volna az előadásnak is, a darabnak is a rövidítés, a húzás. Jó, hogy a Radnóti Színház teret hagy a kísérletező rendezőknek és a legújabb kortárs drámáknak is.
Marik Noémi