A vaskos realitás és a jelképi erejű absztrakció keveredik a három figurát mozgató darabban. A keveredést főleg az enyhén mesterkélt költői nyelv teszi lehetővé. A lírabeszéd szinte mindig mesterkélt valamelyes mértékben, hiszen rím, ritmus, egyéb verskellék jobbára szigorúbban zabolázza, a szórend erősebben szédíti, mint a prózát vagy a (nem kötött) drámai szólást. David Harrower eredetileg 1995-ben, Edinburgh-ban bemutatott színművének helyenként drasztikus, másutt morbid – s mindenestül groteszk poézise részint önmagából ered: az érdekes nyelvezet nem csupán formai kerete, metronómszerű szabályozója a szövegnek, hanem a témája is. A Kés a tyúkban a stiláris ráébredés, a nyelvi felnőtté válás nem egykönnyen megragadható folyamatát (is) tárgyazza. Azt a történést, eseményhalmazt, „megmásulást”, melynek során egy fiatal, falusi asszonyszemélynek saját textusa lesz. Olyan, amelynek fogalmi és képi telítettsége – mindinkább szétáradva – egy életen keresztül írja majd az embert, az eleinte majdhogynem analfabéta, a hétköznapi artikulálásra képtelen nőt. Írja, mint egy másik (rém)mesét az a „mágikus” töltőtoll, mely a nem archaikus és nem provinciális tárgyi világ modern fétiseként, az önkifejezés, a tényrögzítés és a megemelt történetmondás eszközeként bűvöli el a földműves Csikós William napszámos hitvesét.
Harrower késő huszonévesen írta, Varró Dániel kora huszonévesen fordította a darabot. A szövegnek határozott névelőket csak nagyon ritkán engedélyező likacsossága, sok mondat furcsa dallamíve, a fülnek szokatlan szóalkotások ráutalnak az angol megfogalmazás persze másképp hatásos trükkjeire, játékaira, de a talentum nem a hűségben, hanem a szuverén nyelvi konglomerátum magyar félálomiságában: a valóságos tettek vízióit föltáró stíluslátomásban tündököl. Varró Dániel hasznosította a népköltészeti fragmentumokat, a diákszókincs garabonciásságát, a külvárosi és vidéki szociolektusokat, a nyelv öngerjesztő, többjelentésű szféráit és tréfáit, s azt is, ami, úgymond, nyomdafestéket nem tűr. A ford. úgy nyújtotta át a Katona József Színháznak – azaz a Kamrának – a Kés a tyúkban lapjait, hogy tolmácsolása: hűséges újraírás (tehát ő maga is észlelte a műben a „hívogató töltőtollat” – a beszédcsábítást mint lételsajátítást).
A kettős minőségű – egyszerre naturalisztikus és elvont – dráma istálló- és tintaszagú. A fiatal férj, Csikós William lovak közt (más nőkkel, netán a lovakkal) kiélt érzelmi felviharzásaiból csupán a primitív, követelőző kéjakarás marad barátságtalanul szürke házára és földszínű asszonyára. Az állítólag feleség- és gyermekgyilkos molnár, a falu által kiközösített Gilbert Horn magányában ama írószerszámmal rója életének és gondolatainak krónikáját, hogy lisztfehér házából ne költözködjék ki a szellem világossága. A sok netán és állítólag közötti, kölcsönös férfigyűlölettől sistergő balladisztikus mezőben járja a saját talánjainak és lehetjeinek zarándokútjait a Fiatal nő. A három – különböző intenzitású és különböző értéktartalmú – akarat közül a legdémonikusabb és a legártatlanabb kioltja a leghitványabbat. A két túlélő (méterekre a pöcegödörbe fojtott halottól) animálisan vad és bűntelenül tiszta szeretkezésben egyesül. Aztán az egyik akarat, elhúzódva a gyilkosság gyanúja és a szodómia emléke elől, nekivág a világnak – örökül hagyva a színt immár egymagában betöltő, maga ura asszonyra a töltőtollat.
Ez a történet magában hordozza önnön paródiáját, s magyar színpadon ugyancsak kicsúszhatna akár egy móriczzsigmondos, akár egy nádaspéteres paródia. Sem ezek az önmagukban kiváló világábrázolások, sem a magyar dráma és színjátszás más hagyományai nemigen húzhatók rá Harrower darabjára. Gothár Péter rendező érdeme, hogy rátalált a stilizáció olyan megoldásaira, amelyek a dráma keménységét sem sikkasztják el. Mindenekelőtt az általa tervezett, az eltérésekben is a szimmetria látszatát keltő díszletet említsük. A Kamra két kuckójában – egymástól hosszanti pallóval elválasztva – húzódik meg Csikós William küszködéstől és fukarságtól dísztelen, az istállóval összenyíló portája, illetve Gilbert Horn némi otthonossággal is megáldott műhelye. Mindkettőt kicsiny kereszt óvja. A szerelmi háromszög krimijében a két férfi nagyjából azonos, mégis végletesen különböző jóslatú háttérrel bír. (Az „út” mentén kétfelől helyet foglaló nézők ugyan nem mindig, nem mindenhonnan láthatják be a két ikerteret és az eseményeket, de nem nehéz a rekonstrukció, épp az ellenoldal segítségével; s az esetleges képi hiátusosság megfelel a mű kihagyásos-elhallgatásos szerkesztésmódjának.) A díszletet mesteri világítás tökéletesíti. Williaméknél mintha mindig est vagy éj lenne, a molnárnál mindig hajnal, nappal (pedig megesik ez fordítva is). A fények technikája is bipoláris, stilizáló. A parasztot a kisvalóság tárgyai és árnyai veszik körül. Az iparos munkahelyhajléka oltárszerűen fölfehérlik, malmának egyik falát a reflektorok a történetmondó és metaforikus árnyjáték vásznává feszítik. A Fiatal nő odahaza lomha nyugalmat, állandóságot tapasztal, holott ő csupa pezsgés, a klumpák folyton – értelmetlenül is – lábra kelnek, leng (alsó és felső deszkázatát külön-külön is jártatva) a titokzatos istállóajtó. A molnárnál súlyosan és fényesen áll minden, ám ha egyszer őrölni kezdenek – a faragott malomkövek a gabonát, férfi és nő genitáliái egymást: élettelen és élő is az életet –, akkor háborgásba jön, mókás-ijesztően inog az egész kulipintyó. Játékmúzeumi játékdíszlete ez egy játékfalunak – noha „méretarányos” kicsinyítése, színháziassága éppen a riasztó fölnagyítást, a sorsszerűség megjelenítését szolgálja.
Mi kell még a darabhoz? Gothárnál az a tiktakoló előadásritmus, amelybe Orbán György zenei futamai hol csipkét, hol szemfödőt muzsikálnak. S az a bátran megmutatott meztelenség, mely nem rejti, hogy az emberi test (a testember) gyönyörű és rút, rút és gyönyörű. Gothár rendezései mindig hagynak valamiféle képzőművészeti összemlékbenyomást. Ez a dominancia most is, már az est első perceitől növekszik.
A cselekmény két végzet-véglete, a két majdnem-szoba között, az összekötő sávon szinte soha nem történik semmi. Kivételes eset, ha megáll (és telő időt mér) a játék ingája. Fullajtár Andrea – nomen est omen – a saját nevéből (és több eddigi, a Kamrában játszott szerepéből) kiszakadva lesz a választásszituáció folyton onnan ide, innen oda tartó küldönce. „Kihozza”, a zsigerekből a mimikába és e gesztusokba ülteti az én- vagy önalkotás folyamatának valószínűleg csak a szüléshez hasonlítható fiziológiáját. Présel, kaszál, kapkod, csapkod, surrog, még leskelődéseiben is erőlködik (erőlködik az igaz és a szép után), s mégis egy fintor, egy mosoly az egész alak. Bizonyára a rendezővel együtt érzékeli, hogy a férjgyilkosságot követően elhagyta őt az író, ezért a tett reflektálatlanságát egy görög drámahősnő méltóságával igyekszik leplezni (az ilyen – ritka – stílustörések főként abból fakadhatnak, hogy a szerző, debütálásakor, valóban mesterkéltnek hagyott egy-egy részletet, talán remélve, hogy a „mórikálás” eltakarja az ürességet). A diszharmóniát harmóniának, a harmóniát diszharmóniának élni és láttatni: ezt Lengyel Ferenc tudja a legjobban. Az ő molnárja ismét egy az általa formált erős gyöngék sorából, s magányos háta mögött megint ott a fél Vadnyugat. Két emlékezetes jelenete közül az egyikben kívül reked a centrumon (szeretné kilesni, hogy a nő nehézkes betűkkel mit ír), a másikban ő diktál (nemcsak az erőszakosság centrumából „itatja ki” kőkemény szeszekkel, de az életből is kitessékeli gyűlölt gyűlölőjét, Williamet). Kocsis Gergely nem „él”, mint Fullajtár, nem „idézőjelez”, mint Lengyel: ő a jóféle imitáció szögletességét választja a férj szerepében. Fenyegető félnótás, kéjenccé vénült kamasz.
A „kettő plusz egy” figurációi tisztán végigkísérhetők Gothár reménytől és reménytelenségtől egyként tartózkodó, a történetet és helyzeteit, az alakokat és sorsukat fölkínáló interpretációjában. A házaspáré az idiotisztikus, a molnáré az intellektuális oldal. Egyedül a Fiatal nő szenvedi vagy leli pozícióját mindkét térfélen. Az egyik férfi kihal, a másik kiél a darabból. S vajon az egyetlen idegyökerezőről, a büntetlenül maradt gyilkosság egyik elkövetőjéről, az asszonyról azt tudjuk-e, hogy a szenvedés, a robot és a vívódás most már sokat próbált felnőttjeként egy töltőtollat tart a kezében?
Nem, inkább a fordítottját tudjuk.
Egy töltőtollra rámaradt egy ember.
Tarján Tamás