Amióta átépítették a Vígszínházat, mintha valamennyi rendező beleszeretett volna a mindentudó színpadtechnikába; szavakat háttérbe szorító, látványcentrikus előadásokat csinálnak még azok is, akik nem arról híresültek el, hogy elsősorban képekben gondolkodnának. S ekkor (hosszú szünet után) ismét a Vígben kezd dolgozni az a rendező, akinek munkái leggyakrabban eredeti vizuális koncepciójukkal tűnnek ki. S mi történik? Létrejön az utóbbi idők legmarkánsabban szöveg- és színészcentrikus, a szavak és az aktorok erejére legtöbbet bízó vígszínházi bemutatója.
Mindez önmagában természetesen nem értékmérő (mint ahogy az elmúlt évek látványcentrikus előadásai közt is volt figyelemre méltó és csapnivaló is), de nyilvánvalóan jelez valamit. Nem holmi „megújulási kísérletre” gondolok (Szikora János generációja azon kevés rendezőjének egyike, akiknek – munkáik színvonala alapján – nincs miért vagy legalábbis nem kell „megújulniuk”), hanem arra, hogy az alkotóknak érezhetően fontos a dosztojevszkiji történet, s mondandójukat elsősorban annak hiteles megjelenítésével akarják kifejezni. A szövegkönyvet Szikora a sok évvel ezelőtti Kapás Dezső– Müller Péter-féle változatból alakította ki. Kapásék annak idején azért vállalkoztak az ismert adaptációk felhasználása helyett egy új változat elkészítésére, mert azt szerették volna, ha egy testvér fókuszba állítása helyett mindhárom igazságai, illetve részigazságai megjelenhetnének a színpadon. Ez a törekvés érződik Szikora munkáján is. Ami nagyon nem könnyű feladat. Nemcsak a regény monumentalitása miatt, hanem mert Dosztojevszkij, drámai problémafelvetése és színpadra kívánkozó dialógusai ellenére is vérbeli prózaíró. A fivérek közti egyensúlyt epikusan teremti meg (nagyon leegyszerűsítve: főként azzal, hogy Iván szavait megcáfolni senki nem tudja, az események – az Isten, a Sors? – viszont enyhén szólva nem őt igazolják). Ha Iván a színpadon elmondja mindazt, amit a regényben elmond, az egyensúly már fel is borult. Ráadásul azok az ellenpontok, amelyeket az író a regényben elhelyez, a színen még kevésbé hatásosak. Zoszima sztarec kegyes, emberséges prédikációit a regény egyesével közli ugyan, de ezek ereje össze sem hasonlítható Iván szavainak súlyával. Színházban ezek semmiképpen sem mondhatók el (a sztarec a Szikora-féle változatnak csak a legelején jelenik meg), miáltal az emberisten és istenember figurája még kevésbé lesz párhuzamba állítható egymással. (Ebből a szempontból egyébként az Ördögök sokkal „színpadképesebb” regény, hiszen ott Satov és Kirillov egyaránt erőteljesen megjeleníthető drámai figuraként képviseli a két szélső pólust.) Ráadásul Aljosa is inkább epikus figura; legalábbis a gyermekekhez, a még ártatlan gyermeki lélekhez való vonzódása, az ideológiával szembeállítható, belülről fakadó szeretete színpadon kevésbé mutatható meg hitelesen.
Talán ezeknek a problémáknak a végiggondolása eredményezi azt, hogy a vígszínházi bemutatón Iván szavaiból jóval kevesebb hangzik el a szokottnál. Különösen a Nagy Inkvizítorról szóló poémájának elmaradása szembetűnő. Kétségtelen, hogy a hosszú (színházban értelemszerűen monológszerű) szövegnek pusztán az értelmezett elmondása sem könnyű, ha pedig sikerül, az túlságosan is hangsúlyossá teszi Iván mondandóját, Aljosa (a regényben talán valóban többértelmű, de a színen csak a válasz lehetetlenségét kifejező) reakciója pedig végképp gyengíti a drámai szembenállást. Ám ennek ellenére az Iván gondolkodásának megértéséhez kulcsfontosságú szöveg elmaradása hiányérzetet kelt. Hasonlóképp hiányérzetet okoz az, hogy a negyedik testvér, a fattyú Szmergyakov alakja is kissé a háttérben marad (még származásáról is csak egy bizonytalan félmondat hangzik el a tárgyaláson), az Ivánhoz való kapcsolata („tanainak” félreértése) kidolgozatlannak hat. Amúgy a Szikora-féle szövegváltozat tényleg egységes, kiegyensúlyozott, sem az alapműtől való radikális eltérés szándéka, sem annak félreértése nem jellemző rá, érthetően bontja ki a történetet az eredetit nem ismerők számára is, csaknem minden fontos szálból megtart valamit (de nem esik a megalomán „mindent a színpadra” típusú elképzelések hibájába), elegendő lehetőséget kínál a színészeknek is, és mégis… Pontosabban mégsem. Valahogy az igazi centruma hiányzik ennek a verziónak, a fivérek szembenállásának igazi tétje nem érződik, s az egész nem hat igazán drámainak.
Ami persze már az előadás problémája is. Szikora ugyanis most is érzékletes atmoszférát teremt az eseményekhez (amiben az egyszerű eszközökkel markáns színpadi világot teremtő díszlettervező, Horesnyi Balázs is segítségére van), de elsősorban színészeire hagyatkozik. Teheti, hiszen nem akármilyen szereposztást kért (vagy kapott). A három fiút Kaszás Attila, Alföldi Róbert és Kamarás Iván játssza, az apát Reviczky Gábor, az epizódszerepeket – többek közt – Méhes László, Balázsovits Edit, Kéri Kitty, Borbiczky Ferenc, Rajhona Ádám, Bárdy György, no meg a vendégül hívott Holl István. Valamennyien eltalálják az alapfigurát és alapjában véve korrekten elmondják a szöveget. És valamennyien erőtlenebbnek, halványabbnak tűnnek korábbi szerepformálásaikhoz képest. Fogalmam sincs, mi lehet ennek az oka: koncepcionális problémát nem érzek, az viszont mégsem valószínű, hogy egy csapatnyi színész legyen egyszerre formán kívül. Lehet, hogy a befogadói elvárásban van a „hiba”; hogy az ember egy egyértelműen a színészi alakformálásra koncentráló előadásnál óhatatlanul is a színésztől várja el, hogy megoldja a szövegben rejlő alapproblémákat, s drámaivá, feszültté, erőteljessé tegye azt is, ami nem az. Ha pedig nem így történik, csalódott. Ám van itt még valami, ami szerintem nemcsak a nézőt, hanem a játszókat is zavarhatja. Szikora kénytelen a legtöbb jelenetet a szín elejére, középre rendezni. Nem azért, mintha attól tartana, hogy elvesznek a nagy színpadon (Horesnyi általában amúgy is ügyesen szűkíti le a teret), hanem inkább attól, hogy hallhatatlanná válnak. Az előbb azért is írtam, hogy „alapjában véve” korrekten mondják el a szöveget, mert a mondat épp szó szerint nem igaz: a színészi artikulációval bizony komoly gondok mutatkoznak. Nem tartozom azok közé, akik a színházi előadásokat a Kazinczy-versenyekkel szokták keverni, de azt azért szomorúnak tartom, hogy alig van a színen olyan aktor, aki a színpad közepéről középhangon (vagy attól kicsit magasabban) érthetően tudna megszólalni. A néha a szerepformálásokon is érződő tétovaság éppúgy lehet ennek a következménye, mint a jelenetek statikus elrendezése. A statikusság a produkció egészében dominál, s az eredmény nem is igen lehet más, mint egy értelmes, komoly, de meglehetősen unalmas előadás.
Urbán Balázs