Édes, elomló hegedűszó vezeti föl az estét. Khell Zsolt ligetet és kaszinót egyaránt takarékos kopársággal ábrázoló díszletében a bal oldalt álló pad a fő történések színhelye. Csacsinszky Pál, a finom arcszeszt használó bankfiú borzolt lélekkel várja a regényes kalandra kiszemelt úriasszony, bizonyos Bizonyosné feltűnését. Tóth Manci pedig, az elhalálozott VIII. kerületi rendőr legnagyobb leánya (az eredeti változat szerint 16 évesen ) épp a Műszínkörből jövet pihen meg a lila ákác egyetlen fürtje alatt, hogy a „Hudini a bilincstörő” című füzetke révén szerény élvezetet szerezzen magának, s olvasást mímelve képzelje jobbnak semmicske életét.
Szép Ernő Beckettet és Mroz·eket megszégyenítő pontosságú instrukciókkal kottázza le a „képzelős mozit”. Nehéz ellenállni, s olvasás közben nem is kell ellenállni az írói terelgetésnek, mely azonnal megnyitja írói magánszínházát, akárhol ütjük is fel a drámakötetet. De kész öngyilkosság lenne ezredvégi színházunkban rostálás nélkül használni mindazt, amit ő 1921-ben javasolt. Talán Bárdos Artúr 1923-ban még sokat vehetett át tőle, Kerényi Imre 1968-ban már biztosan kevesebbet. 1998–99-ben pedig meg kell küzdeniük az író zsenijével azoknak az ifjú színházcsinálóknak, akik élő színházi estével kívánják leróni tiszteletüket vele szemben. A viadal hol jobban, hol rosszabbul sikerül. Szép Ernőt rendezni, játszani, nézni kultikus cselekedetté lett az utóbbi évtizedekben. A 30 és 40 év körüli alkotók és nézők összetartozást jelző gesztusává lett ezeknek a tüneményesen tört mondatoknak a dédelgetése. A városi porral és galambtollal kevert alkonyi bűbáj vagy a pezsgőtől keserű hajnalok rózsaszín ködének bemutatása lehetőséget ad arra, hogy az ő szavaival szerethesse fájongó magát és öröklött kultúráját egy érzékeny nemzedék. Jól van ez így.
Szép Ernőhöz biztos tehetség kell. Zenész fül, riadó lélek, érzékeny orr, taktusra koppanó cipő. Darabjainak cselekményében nem lehet kapaszkodva fölfelé vagy előre haladni. Erős ágak helyett a falat befutó lonc szívós gyökerecskéi tartják a történéseket. A Bárkában most minden megvan, amivel a Mesternek hódolni lehet.
Simon Balázs rendező Tasnádi István dramaturgi közreműködésével – ahogyan azt önéletrajzi folyóiratukban, a Hajónaplóban rögvest ki is beszélik – nekiveselkedett, hogy új formára törje át az öt képre írt hajdani játékot. Látva a bemutatót, s a későbbi hetekben még egy másik előadást is, majd elővéve a darabot, úgy tűnik, Szép Ernő győzött. Persze úgy, hogy győzelemre segítették. A nagy átalakítási tervből végül is ügyes szerepösszevonások lettek, a születésükkor mérhetetlen méretűre dagadt dialógusokat doktori figyelemmel megcsapolták, a gesztusokat – amennyire a szöveg engedte – megtartották vagy egyszerűsítették és felfrissítették.
Csacsinszky Pált Kaszás Gergő játssza pontosan megtervezett, finom enerváltsággal, s a fájdalom eleganciáját áhító, sznobságtól sem mentes ártatlan romlottsággal. Gyönyörű vonal az előadásban a kesztyűtlen női kezek meztelen bőrével való érzéki találkozásainak sora. Pedig a színészben több az ördögi dévajság, mint amit Csacsinszky dühödt szenvelgése megkíván, de keményen dolgozik azon, hogy lélekben is puhakalapot hordhasson.
Ez a „keményen dolgozás” volt az őszi bemutató záró érzete Pokorny Lia Tóth Mancijára visszagondolva is. Ez a tudatos és szép színésznő korántsem ez a szimatoló kis állat, korántsem az a remegő kis „vak kutya”, aminek Szép Ernő jelzi. Inkább az a fajta kegyetlen bölcsesség van benne, amely ki tudja számítani a várható ütéseket, s meg is tanult elhajolni előlük. Minden szakmai igyekezetével azon van, hogy ezt a mostan fölöslegesnek bizonyuló tudását visszaszorítsa. S hogy ezt milyen végtelen koncentrációval és sikeres aprómunkával hajtja végre, arra bizonyíték a hetek múlva látott másik előadásbeli alakítása. Ott majdnem – de tényleg majdnem! – sikerült Tóth Mancivá visszabontania magát. Heroikus munka, szép feladat, elismerésre méltó eredménnyel. Azon meg bárki elmélázhat: milyen érdekes, hogy az esendőség sem adatik meg mindenkinek.
A későbbi előadás eleje tisztázottabb, „rendezettebb”, egyszerűbb és erősebb. A vége pedig, ha ez egyáltalán lehetséges, a bemutató változatához mérten is szétesőbb, lassú-lassú-lassú, megszakadni nem tudó, görcsökbe ránduló szófolyam. Itt talán a Mester illő módon megkurtított dialógusaival lehetne erőt és időt nyerni. Lehet persze, hogy az átdolgozás során már beszerzett lelkiismeret-furdalás nem engedte bántani az utolsó két rész szöveghalmazát, annyira nyomta lelküket az első részen végrehajtott műtét határozottsága. Pedig ez a jó nyom. További hosszú perceket lehetne nyerni a motívumismétlő Pali–Manci-párbeszédek rövidítésével.
Káprázatos az a színészi összjáték, amivel a ragyogó Gyabronka József a kölcsönre vágyó Majmóczyként, Scherer Péter a finom tollrajzban megfogalmazott, negatív IQ-val rendelkező Mínusz alakjában, a bokacsattogtató Szikszai Rémusz pedig a „Szervuszkérlekalássan” stílusú, végig tökrészeg magyar úr szerepében örvendezteti meg a nézőket. Mucsi Zoltán Zsüzsüje, mint dörgő hangú, sokgyerekes, filozofáló nőimitátor (Angelusz és Zsuzsu összevont figurájában) mindvégig lélegzet-visszafojtott figyelemre készteti a publikumot. Lüktető, élő színház ez, olyan, amelyre meg kellene hívni minden fáradó és elkedvetlenedett nézőt és szakmabélit is.
Bizonyosné nagyságos asszonyt narancssárgában, malomkeréknyi kalappal Börcsök Enikő játssza, majd – alighanem beugrással megmentve a telt házas előadást – szürkés selyemben Murányi Tünde. Rendkívül érdekes a két színészi ajánlat összevetése a darab értékrendje, és persze a főhős vágyainak szempontjából. Börcsök nagypolgári Bizonyosnéja láttán azt gondolhatni, talán tud valamit a világról, ami miatt kár volt elszúrni a budai hegyoldalban azt a randevút. Egyszer talán megérné. Murányi kíméletlenül megrajzolt kispolgáriságot, szűk szívet és szűk agyat adott a figurának, akitől jobb is a férfinak mielőbb elmenekülni.
Párja, Bizonyos úr szerepében Tóth Józsefet láthatjuk, aki ugyanúgy a korszakot jelző színészeink közt van már, mint amilyenné rövidesen Scherer Péter és Mucsi Zoltán is lesz. Tóth József mint Bizonyos igazi arisztokrata, az édes rothadás szagát élvezi perverz módon, és közben persze árasztja is azt. Ha voltak valaha Csacsinszky-féle problémái, mára már mindet zárványosította, s már visszafele számol. Fura halálfélelem kíséri nagyvonalú figuráját. Olyan az előadásban, mint egy cinikus felkiáltójel.
Vasvári Emese Arany Hédiként a sokadik meleg szívű, rekedt hangú, ízig-vérig nőstény nőalakot játszhatja el. Mekkora erő van benne, mekkora gyengeség! Lényéhez hozzátartozik valami állandó késleltetettség. Mint mikor a víz a tálban nem hagyja magát, s csak később lendül, ring egyet, míg eldönti, hogy loccsan vagy lenyugszik. Ő aztán esendő! Olyan kiszolgáltatott, mint egy szarvasünő. Átjárható és átlátható, mint a ritkás bozótú erdő. S eközben pontos és remek, mint már annyiszor.
De a Bárka és Simon Balázs rendező igényességét dicséri az álmos pincérfigura is, alakítója Hajduk Károly, és a mindent tudó zenészek arányos, finoman rajzolt alakítása is. Az előadás érezhetően kollektív alkotómunka eredménye. Meglehet, még mindig nincs egészen készen. De így is kiváló.
Gabnai Katalin