Kicsit hajba kapunk az előadás előtt. Nem a szó szorosban, de majdnem. Eleve rossz a kedvem: a hetesen egy hanyag fékezés lendülete összetaszajtott a lyukasztóval. Mellkasban talál el. Nem lett volna akkora az ütés, ha nincs rajtam a hátizsák. Így viszont pláne. A levegőt is nehezen veszem. De igazán majd csak akkor kezd fájni, amikor már nem is tudom, melyik történelmi színben az az ijesztően magas, mindenében hosszúkás nő ököllel vörösre veri a csupasz mellkasát, éppen azon a ponton, ahol nekem is problémás. Ott akkor középtájon együtt, s egyszerre fáj nekünk. Találkoztunk. Ez bizony színházi pillanat, még ha buszsofőr adta is. Csak sajnos az egyetlen ezen az estén, mert amúgy meglehetősen hidegen hagy minden, ami a szemem előtt történik. Szándékosan nem úgy írom, hogy ami a színpadon. Írhatnék pódiumot, katedrát, odalentet, de színpadnak semmiképpen nem nevezném azt a hosszú asztalsort, amely mögött a demonstráció zajlik, s ami elé soha nem engedik a játékot. A narrátorokon kívül – akik a mikrofonállványok fedezékében maradnak – soha senki nem lép ki az asztalok elé. Egy barikád két oldalán ülünk, blokádszínház.
Madách tragédiájának színeit – akár egy konferencián – asztalnál ülve tárgyalják meg a színészek. Ábrázolnak, szemléltetnek, magyaráznak, s mint egy magára valamit is adó tudományos tanácskozáson, itt sem hiányzik a videokivetítő, két hatalmas vászon, amelyeken a játékból apró kamerák által kimetszett képek keverednek a szabad asszociáció termékeként összehordott képsorokkal.
A nyűgös és unatkozó befogadó bennem végig azt várja, hogy függesszék már fel ezt a végletesen behatárolt, ostoba boltos játékot, ezt a pultra tálalást, és jöjjön ki ez a néhány ember az asztalok elé, vagy tolják félre azokat, és ott a térben, ami lesz nekik, kezdjenek el játszani, táncolni, mozogni, beszélni, csak úgy, natúrban. Meglehetősen gyávának tűnik az asztalok mögül, kamerák, tévék, mikrofonok, videók, kivetítők és mindenféle egyéb furfangos technikai gépezetek átható segítségével lődözni – időnként frappánsan, időnként silányan – a túltenyésztett önreflexivitás termékeit.
Mert nem az, nekem is bajom van az élettel, meg ezzel a Madách-művel is bőven, érzem azt is, hogy minden szín kínosan aktuálissá tehető, és szívesen veszem, ha feszegetik a polgári színház kereteit, de az asztalokkal és az ezredforduló technikai csodáival körülbástyázott világukból az égvilágon semmi nem bír áttörni. (Mondják is és gondolom – persze azért, mert mondják –, meg aztán el is képzelem, hogy nyugatra, ott Berlinben szeretik őket, eszik ezt a technicista neocsinnbumm-cirkuszt.)
Egy ideig várok. Lekötnek a kis, éjjelilámpa-szerű, zsiráfnyakú kamerák, a padból fel-le húzogatott tévék, a képregényszerűen egymás mellé rakott eseményszeletek. Szeretem az egyiptomi szín rabszolgáit, a két nőt, ahogy ott ülve arisztokratikus precizitással piramist kopogtatnak ki a homokozó formából, hogy aztán néhányszor struccként belevágják a fejüket az építménybe. Szeretem Athénban az Aphroditéhez fohászkodó nők utolsó, elhadart kéréseit, amelyekben a csatából hazatérő Miltiádésztől, mint holmi Mikulástól, csecsebecséket, toalettkiegészítőket kérnek, majd kalapáccsal és késsel néhány műgalambot felküldenek az istennőnek. És a két hazatérő katona hochmecoló sebmutogatása is derűs esemény. A szerepek színről színre továbbadódnak: az egyiptomi piramisépítők lesznek az istennőnek áldozatot bemutató athéni nők, és két katonából kegytárgyakkal egymást túllicitáló zarándok Konstantinápolyban. Ádám és Éva elveszni látszanak a forgatagban, időnként azonosítanánk őket, de ebben az áltörténelmi dzsemboriban jelentőségét is veszti az identifikáció. Egyedül Lucifert nem hagyják elveszni: hatalmas nagyító segítségével eltorzított fejjel agitál. Hamisítatlan posztcybermodempunk.
Az idő előrehaladtával egyre fogynak, laposodnak a poénok, kopik a színészi játék. S ahogy lépten-nyomon elfárad, összecsuklik az ötletszervezte gegparádé, úgy lankad a figyelmem is. Már minden gépet láttam.
Párizsban számolni kezdem a hátralevő színeket. Próbálom elfoglalni magam: fejtegetem az utalásokat, aktiválom az asszociációs bázisomat. Nyugtázom, hogy elég jól megy: most vagy én vagyok meglepően jó formában, vagy ők nem túl rafináltak. Az este korábbi tapasztalatai alapján az utóbbi a valószínűbb.
Londonban mindent feladok, a továbbiakban csak bámészkodom. Belefáradok az ezredvégi globális nyavalygásba. Gondolatban már távoztam a színházból és az éppen aktuálisan szétcsúszni akaró/szétcsúszott barátoknál járok. Hihetetlen történetek vannak. Mindemellett persze az is aggasztó, hogy én se tudok tisztességgel megállni a lábamon, még azon a nyamvadt buszon sem.
(Egy lehet csak, rossz a mátrix. Neo is megmondta: „There is no spoon.” És győzött. Nincs apelláta.)
Kovács Krisztina