Amióta Az ember tragédiája megszületett, minden nemzedék igyekszik vele és általa megtenni a maga „filozofikus, enciklopédikus, eszmetörténeti utazását”, de hogy az „úti élmények” milyenek, az már nemcsak a közösségen, hanem a koron és az egyénen is múlik. Ráadásul 1883 óta, amikor – hála Paulay Edének – a Tragédia először színre került, a színpadi alkotók generációi ugyancsak igyekeznek a maguk aktuális helyzete szerint értelmezni, így mint „kötelező tananyagot” is valóban jó néhány változatban láthattuk már. (A millennium miatt pedig az elkövetkezendő évadokban valóságos Tragédia-dömping fenyegeti a közönséget határon innen és túl.) És miután e művet nem csak illusztrálni lehet, hanem reflektálni is rá, sorra születnek az újabb „kor-ismék”. Ezek közül az egyik leghíresebb a Madách-kommentárok, amely a kései kelet-európai avantgarde; azaz „modern korunk” terméke. Méltán került be a világszínház példatárába, még akkor is, ha közben a Szabadkai Népszínház azon periódusa, amelyet ez az előadás nyitott meg 1985. október 12-én, immár a vajdasági magyar színjátszás fekete lapjai közé tartozik; és rendezőjét, Ljubisa Ristic´et manapság egészen más tevékenysége miatt szokás emlegetni.
Legújabban Tragédia-jegyzetek címmel Hudi László és a Mozgó Ház Társulás hozta létre immár a „posztmodern életérzés” tükrét, amelynek születése körül szintén nemzetközi volt a bábáskodás, hiszen a 49. Berliner Festspiele felkérésére, a Theorem-Avignon, a Sophiensale-Berlin, a Trafó és a Budapesti Őszi Fesztivál koprodukciójában jött létre, ami szintén nagyon jellemző az előadás és a kor szellemiségére. De a kilátástalanság is sokkal mélyebb, mint az „elődöké” lehetett.
A Madách-kommentárokról szóló részletes elemzésében Eörsi István többek között ezt írta a Színház 1987. januári számában: „Megítélésem szerint, Az ember tragédiáját – legalábbis Közép- és Kelet-Európában – éppen koncepcionális gyengesége teszi időszerűvé. Olyan nemzedékek lépnek a régiek helyébe, amelyek kimaradtak a forradalmakból, sőt a közös erőfeszítések boldogító korszakaiból is. (…) A magányos töprengők – Madáchhoz és hőséhez, Ádámhoz hasonlóan – elvont reménykedéssel fejelik meg konkrét kétségbeesésünket. E létében fenyegetett és tömbökre szakadt világban az egyszerű túlélés is vágyálomnak látszik. Csernobil óta közhely, hogy már nemcsak a háború, hanem a béke is pusztulással fenyeget. És mégis…”
Az „És mégis….” elszánt reményt sugallt a nyolcvanas évek végén, az ezredforduló küszöbén viszont az egy évtizedes kváziforradalom résztvevőiből már hiányoznak az illúziók. Még az ábrándok is csak a virtuális valóságban léteznek, a „cyberspace” átvette a terepet, mert csak „amit látsz, azt kapod”. (S hogy az uniformizálódó világban mennyire nem számítanak az egyéniségek, az első pillanatban meglátszik a Mozgó Ház Társulás szereposztásának a hiányából.)
Madách poémájának utolsó szavai csupán kiüresedett, háttérbe szorult jelmondatként láthatók a hiper-szuper modern, mondhatni „posztmodern” játéktérben, ami akár a Falanszter szín díszlete is lehetne, ha az egész előadás nem volna az utópiából valósággá vált posztindusztriális falanszter leképezése. Internet, tévéképernyők, kamerák, a kultúrtörténetet sterilizáló eszközök, mikrofonok, vagyis a Tragédia-magyarázatok részleteit reprodukáló hiperreális eljárásokhoz szükséges tárgyak áradata lepi el a színt és rohanja le a nézőt. Az előtérben hosszú, médiastúdiókra és a legkorszerűbb konferenciatermekre emlékeztető asztal áll, ami mögött – az internetes, vetítéses bevezető után – korunk arctalan, uniformizált, szürkén elegáns „szakemberei” helyezkednek el, akik a hihetetlenül gazdag (és épp ezért befogadhatatlan) ismeretanyag birtokában sem kevésbé naiv gyermekek, mint ama első teremtményei a Földnek a bűnbeesés után. Pókerarcuk álarc, de már a lelküket is kötelezően maszkok mögé kényszerítették. Igazából ugyanolyan riadtak, mint az illusztrációul szolgáló első emberpár. Ahogy mindenki versenyszerűen csutkáig rágja az almát, és ártatlansága elvesztésének szimbólumát boldog izgatottan megmutatja a többinek legitimációért folyamodva, máris igen jellegzetes posztmodern jelenséget „szimulál”, s egyben a műalkotás kritikáját parodizálja.
Sajnos, terjedelmi okokból, de az egyszeri láthatás miatt sincs módom részletesen leírni az előadást, de a Mozgó Ház Társulás produkciója megdöbbentő példája az „egyetemes szimulakrumnak”, és egyben a művészet és a valóság között ledöntött határok után keletkezett kétségbeejtő veszély bírálatának. Minden megtalálható benne, amit az annyit pufogtatott „posztmodernről” tudni kell és – bármily furcsa – megérezni muszáj: a reflexivitástól a szerző haláláig. Ugyan mindenre kiterjed a „jegyzetapparátus”, azaz a nyelv, a tudás, a hatalom, fajunk, a nembeliség, a nemek hierarchiája, a posztmodern feminizmus, a genetika és mindenekelőtt a történelem megítélése e „ready-made” példázat tényleges témája, ám a produkció folyamán szembetűnően erősödik az alkotók ellenállása is a demonstrációval szemben. Jól követhető az „áltudomány” leleplezése, az ,,imaginárius”, „szimbolikus” és „reális” struktúrával felváltott emberi lélek visszakövetelése. Hiszen nyilvánvaló, „a tudás ellentéte nem a tudatlanság, hanem a megtévesztés és a csalás” – ahogy ezt Baudrillard megfogalmazta.
Épp ezért az a néző, aki a vetített közhelyeken és gyermekded magyarázatokon, a fejkapkodós információáramlaton nem akad fenn, vagy csupán humornak gondolja például a narcisztikus szembesüléseket, a groteszk „szájtépéseket”, a fejüket homokba rejtő hölgyeket (Egyiptomi szín), a nevetséges újgazdag feleség és a hasonmás (vagy szerető? – egyre megy) vágyálmait a görög parancsnok ajándékáról (Athéni szín), a szexuális ál-„perverziókat” (Római szín), az apáca vizsgálgatását (Konstantinápolyi szín), vagy esetleg nem hatnak rá a szerepekből való kilépések nyomán keletkező riadalmak sem (például egy csillapíthatatlan sírógörcs, vagy a londoni szín szigorú rendjében keletkező pillanatnyi fegyelmezetlenség, az Éva felismerése nyomán felhorgadó vágy, meghatottság és szeretet, amit sürgős jópofáskodással kell leplezni stb.), semmiképp sem maradhat érintetlen ama zavart félelem láttán, ahogy a társa rossz klónozását véletlenül megsemmisítő Tudós rettegve ideologizálja tettét. Hiszen mindvégig nyilvánvaló, hogy nemcsak téves leegyszerűsítéshez vezetnek a túlzott információfogyasztás okozta végkövetkeztetések, de kárba vész a nagyfokú „komplexitás” is, mert éppen a lét nagy kérdéseire nem kap választ a történelem végén, azaz a kizárólagos jelenben élő ember. Hiába „super-cool”, hűvös és baromi profi… E tragédia lényegét fejezik ki a káosz közepette is észlelhető „szabálytalanul” emberi pillantások, a kényszermaszkok mögül elővillanó riadt tekintetek, természetesen legörbülő szájszélek, szolidáris óvó-védő érintések, az összetartozást érzékeltető mozdulatok, az emberi lét szánandó törékenységének megannyi megnyilvánulása a tehetséges, fiatal színészek játékában.
A Mozgó Ház Társulás előadását azonban lekicsinyelném, ha azt írnám róla, hogy nagyon tetszett. Ami igazán „tetszhet”, az éppen a kétórás, veszélyesen szigorú rendbe szedett „struktúra” fenyegető hiperaktivitása után beálló, pillanatokig tartó csend – a kirobbanó taps előtt. Mert a fejünkben lévő zsongásra gyógyír ez a nyugalom, hatásos befejezése a gondosan felépített kritikának. Tudniillik, mindenek ellenére magában foglalja a reményt, a „bízva bízzál” optimizmusát is, hogy ez a generáció sem kér a mindenhonnan, válogatás nélkül rázúdított emlékezetgyilkoló lélektelenségből.
Épp ezért a szó szerint „sziporkázó” előadás végkövetkeztetése számomra ugyanaz, mint Appignanesi-Garrat nem kevésbé szellemes Nesze Neked Posztmodern című könyvéé Farkas Zsolt fordításában: „A posztmodernizmus egyetlen gyógymódja a romantika gyógyíthatatlan betegsége.”
Darvay Nagy Adrienne