Madách Imre: Az ember tragédiája
Madách Színház
Kínos, letudandó, ám tiszteletre méltó feladat, a kötelező olvasmányokhoz előítéletszerűen, diákreflexként tapadó unalom, előadhatatlan terjedelem, nehézkes színpadi nyelv, akadozó dramaturgia – nagyjából ezeket a képzeteket kelti két nemzeti klasszikusunk, a Bánk bán és Az ember tragédiája.
Madách drámai költeménye többszörös hendikeppel küzd. Szerzője szinte előzmények nélkül kíván Goethe Faustjának mintájára nagyszabású világdrámát létrehozni, általa saját tragikus történelemfilozófiai látomását megjeleníteni – ezenközben kénytelen-kelletlen meg kell alkotnia a filozófia magyarul nem létező nyelvét is. S mindezt ráadásul színpadképes formában, hisz Madách a drámába szeretett bele, s ragaszkodott is hozzá hűségesen. Nagy terhet kellene tehát tartania a struktúrának, nem csoda, hogy néha összeroskad alatta. Ám minden színszerűtlenség ellenére és azzal együtt a gondolatiság, a szöveg költői ereje, férfi és nő kapcsolatának színes variációi kihívást jelenthetnek. Rendre születnek olyan interpretációk, amelyek markáns (át)értelmezéssel, a stilizáció eszközeivel képesek az értékeket megeleveníteni, megszabadítván a művet ballasztjaitól, időnként kínosan illusztratív jellegétől. Ilyenek voltak például – a teljesség igénye nélkül – Ruszt József valamikori előadásai, Jeles András filmje, vagy épp a Merlin Színházban most látható, Jordán Tamás jegyezte változat.
A sok pénzzel, igényességgel és ízléssel újjáépített, színpadtechnikájában is nagyszabású Madách Színház névadójának drámáját választotta – meglehetősen kézenfekvő gesztussal – ünnepélyes kapunyitóként. Az előadás a színház hagyományaihoz híven szinte musicalszerűen látványos, pénzigényes, és vélhetően vonzani fogja a törzsközönséget. De hogy e zavarba ejtő műfajú és felfogású produkciónak mi köze Madách nehéz sorsú szövegéhez, kérdéses. Miként az is, hogy az egyébként joggal, de következetlenül megkurtított anyagból mi áll a feltételezett értelmezés középpontjában. A történetfilozófiai vonulat? A három főszereplő, három magatartás és princípium kapcsolata? Férfi és nő viszonyának változatai? Eldönthetetlen. Kerényi Imre előrelátóan egy lehetséges szabad, modern variációként emlegette munkáját nyilatkozataiban, s ez a megjelölés szerepel a műsorfüzetben is. A kész produktum olyannyira szabad, hogy mintegy dekonstruálja, megszünteti, jelentésétől fosztja meg a szöveget – kérdés, mint minden dekonstrukció esetében, vajon mit állít a helyébe.
Egyértelműen és fáradhatatlanul a színpompás, mozgalmas látványt. Ahelyett, hogy tompítaná a mű egyik legnagyobb fogyatékosságát, a már említett illusztratív jelleget, szinte kizárólagos hatáseszközzé teszi. Itt bizony minden megelevenedik, a terjengős szerzői utasítások legapróbb eleme is, csak győzzük követni. Oly zsúfolt és harsány e nagy apparátussal létrehozott vizuális benyomástömeg, hogy rövid időn belül minden egyéb elemet maga alá temet, beleértve a színészi játék lehetőségét, vagy az értelmezett/értelmezendő szöveget. Ha netán pillanatokra mégis fölvillan valamilyen gondolati töredék, zavarólag hat, olyannyira összefüggésrendszer nélkül lebeg. Élénk színekkel festett, kissé gyermetegen direkt, ötletszerűen és felszínesen aktualizáló történelmi képeskönyv lapjai peregnek előttünk, változó sebességgel. A legnyilvánvalóbb didaktikusan működő szándék az adott szín konkrét elhelyezése térben és időben. És itt lép be a másik fő hatáseszköz: a zene. Élő és gépi, klasszikus és modern, vokális és instrumentális – az eklektikának semmi nem szabott határt. De újfent zavarba ejtő a választás – vajon milyen szempontok szerint történt? Mert az egyiptomi színt kísérő bevonulási induló Verdi Aidájából nem szorul magyarázatra, hasonlóképp Huszka Jenő Bob hercegének „Londonban, hej, van számos utca…” kezdetű dala a – bármily meglepő – londoni szín aláfestéseként. Még a forradalmi francia szín kánkánja is értelmezhető gúnyos ellenpontként, de nem biztos, hogy szerencsés az Athénban zengő szirtaki, vagy az űrjelenet kissé izgatottra hangszerelt közismert, érzelmes angol dalocskája. A zene természetesen ironizálhat, érvényteleníthet, távolságot teremthet az aktuális jelenethez, de csakis akkor, ha a választások mögött valamiféle következetes, végigvitt logika fedezhető fel. Ezúttal nem így van, a zene hol hangulatot fest, patetikusan akár, hol akaratlanul is szatirikus kontextust hoz létre, hol túlságosan is kézenfekvő. Választhatunk kedvünk szerint.
A végeredmény utazási irodák prospektusait vagy inkább reklámklipjét idézheti, ám ezek az idegenforgalmi illusztrációk különösen működnek: az egyszerűsítés, a didaxis ahelyett, hogy netán érthetőbbé tenné a kétségkívül súlyos művet, tökéletesen összezavar. Gyilkos paradoxon lép életbe: a könnyebb fogyaszthatóság érdekében bevetett eszközök, a túlzott egyértelműsítés visszaüt. Zsúfoltság, differenciálatlanság lesz az eredménye, mely elszigetelt epizódok sorává szabdalja Madách művét; mindegyik egyaránt nyomatékos vagy lényegtelen.
Ugyanezt a rossz értelemben vett fragmentáltságot erősíti a szereplők megsokszorozása. A fiatal és érettebb emberpár megjelenítése, elkülönítése eddig is előfordult, ezúttal azonban három Ádám – Pavletits Béla fh., Rátóti Zoltán, Dunai Tamás – és három Éva – Pikali Gerda fh., Varga Klára illetve Timkó Eszter, valamint Kiss Mari lép fel, bármiféle fejlődésrajzot, színészi építkezést eleve lehetetlenné téve, legjobb esetben is korrekten kivitelezett szituációs gyakorlatoknak adva helyet.
Lucifer: Mácsai Pál. Ő a maga laza, kopottas értelmiségi tartásával, matt reflexivitásával, rezignációjával máshonnét tévedt ide. A figura – és a színész – mindvégig őrzi sztoikus kontemplációját. Elszigetelt jelenség marad, kapcsolattalan – a szerep határait meghaladóan az.
A Madách Színház előadása – vélhetőleg és remélhetőleg szándéka ellenére – táplál és megerősít egy előítéletet: nevezetesen, hogy Madách darabja zsúfolt, zavaros és terjengős. Erényei, absztrakt jelentése, szépsége ezúttal rejtve maradtak.
Barabás Judit