Egy igazi klasszikus ebben az alternatív színházban, ahol a bemutató idejére még a nyári építkezést sem sikerült bevégezni. Nem készítettem előzetes felmérést, de valahogy úgy képzeltem: ez is egy bohókás-merlines-átalakítós előadás lesz, amely a máról szól, kicsit őrülten, satöbbi. De ez bizony Az ember tragédiája 15 színben, a leghagyományosabb stílusban. Nem ósdi, vagy konzervatív, csak tiszteli a mű felépítését, szavait, érti és megérteti a mondatait. Hagyományos színházat látunk, ha a jól alkalmazkodó és nagyon szép kivitelű jelmezekre gondolunk. Lágy anyagok, nem stilizált fejfedők – kivéve Danton posztóparókáját, amely meglepő a többiek „igazi” parókájához képest –, korhű öltözetek visznek minket végig a történelem ismert stációin. Nem is tudom, mikor láttam ilyen igézetes jelmezeket, körülöttük viszont csupaszabb a csupasz színpad. Az É. Kiss Piroska, ifj. Jordán Tamás és Láng Tamás által megálmodott díszlet a technikát is tartalmazza (erről később).
A színpadon egy hatalmas kéz tartja kezében a paradicsomi párt, emelkedett gondolat, színházi asszociáció. De jaj, a kiűzetés után nem maradhatnak a bölcsőszerű tenyérben, a kéz lassan felemelkedve mintegy „Isten szemévé” válik, aki távolról és felülről óvja őket tovább. Ahogy az kell, a végső jelenetben ismét szerepe lesz, de a fekvő tenyér líraisága elvész a nyikorgó-mozgó kézfej láttán, ekkorra inkább az amputált végtag jut eszünkbe, mint a vágyott kényeztetés, hogy Valaki a tenyerén hordozzon bennünket. Hiszen Ádám is, Éva is mi vagyunk.
Indulunk új és új utakra. Selmeczi György ezúttal odakente ezt a hideg-fémes hangsort, amely csupán jelenetválasztó és a díszletváltozások kísérőhangja. Nem ad hozzá a műhöz, nem teremt hangulatot. A színlap szerint csak négy színész játszaná a drámát, plusz két hang, az Úré és a Föld szelleméé (Darvas Iván, Kézdy György). A valóságban és azon túl csaknem húszan szerepelnek, az alternatív színjátszók budapesti arzenálja a régi merlinesektől a Krétakör, az R. S. 9.-en át az Atlantisz Színházig. Hol a trükk? A színen végig látható a hatalmas vetítővászon, ahol bárki megsokszorozhatja önmagát. A görög harcosok bemasíroznak a képbe, ahol sokadmagukkal masíroznak tovább, így az a három jelmezes élő színész ötször is körbemehet ezen a félméteres körön belül. A közönség hálás az ötletért, hangos tetszésnyilvánítás hozza vissza a nézőt a mába: kis és szegény színház nagy és kreatív ötleteit díjazzuk. Jól működik a kivetítő a természeti képeknél, egyes előre felvett számítógépes grafikáknál vagy a párizsi színnél. Van, ahol szegényebb lesz a néző a tévéről adott dialógusokkal, elvégre tévé mindenkinél van odahaza is, színházba azért jövünk, hogy eleven szót halljunk. S ha már kivetítő, akkor legyen színes-szagos-szélesvásznú, de itt bizony az amatőrizmus tör az élre, néhány videofelvétel olyan gyatra minőségű, mint egy házimozi, elmosódó arcok a hozzákapcsolódó rossz minőségű hanggal. A Falanszter-jelenetben egyenesen olcsó megoldás a hatalmas képernyőn kis ablakocskát kihasználó múzeum, amelyet a Tudós mutat be. Sikerületlen az álomvégi Ádám menetelése az Úr felé, de a jelenetek többségében a korábban kipróbált módon alkalmazkodik a vetített kép az élőhöz. (Lásd A Merlin Megadom és… című produkcióját.) A prágai színben mint forgószínpad mutat egy másik helyszínt. Az ember tragédiája mégis eleven és elmélyült élményt ad a színészi teljesítmény miatt. Jordán Tamás rendezőként többször dolgozott Mertz Tiborral és Moldvai Kiss Andreával. Kálid Artúrra esett a választása, amikor Ádámra gondolt, és nem választott rosszul. Kálid Artúr Ádámja a motor, a kíváncsi felfedező, a kétségek közt vergődő és az örökös újrakezdő. A rendezés tartózkodik a fekete-fehér megoldásoktól, nem jó és rossz (Ádám– Lucifer) közhelyszerű szembeállítását kapjuk, hanem a mindenkori ember kétarcú kérdéseire keressük a válaszokat. Éva szép arcú, szép beszédű és legtöbbször lelkendező Moldvai Kiss Andrea megformálásában. Lucifer figurája a szereposztáskor eldöntetett: Mertz Tibor erős kontúrok nélküli arca, hangja maga a semlegesség, a végletek kerülése, a mindenütt jelen lévő megfáradt bölcsesség. A kisebb szerepekben kiviláglik Szűcs Lajos a megdöbbentő eszkimó-jelenetben. Ismertük komikus vénáját és mozgáskészségét, de itt valami egészen újat látunk tőle. Hajduk Károly külön magánszámot mutat be a prágai színben famulusként, eredeti és tehetséges, amint azt az Új Színház Zabhegyezőjében már bizonyította. Kardos Róbert is nagy tetszést arat az amúgy halvány Falanszter-jelenet Tudósaként. Belefér az előadás koncepciójába a magánszámok felerősítése: sokfélék vagyunk mi színészek, Ádámok, Évák, nézők. Hogy miféle aktuális gondolatot sugall ez a Tragédia hitről, az élet értelméről és céljáról, a küzdésről vagy az emberi kapcsolatok eljegesedéséről? Nem tudom. Madách jó, mint mindig, bölcs és előre látott.
Bácskai Júlia