Bohócok a falon. „Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske, hosszú nyaka, nagy pocakja, készen van a török basa” – ebben a pár suta vonalkupacban már a kétéves is felismeri az emberalakot, mert a lényeget mutatja. Bakó Ilona műve remek. Egyszerűségében az. A hetven centis lécről leomló fekete bársonyon kétharmad magasságban (ahol az emberaránynál a kezek helyezkednek el) keresztben flitterstóla, két oldalt felfüggesztve. Így, középen, ívesen redőzik. Fölötte fehér velencei porcelán bohócálarc. A háromféle anyag, a bársony, a flitter és a porcelán egymástól elütő csillogású. A formázatlan két fekete – a tompa bársony és a fémes flitter – így, egymáson, valóságos ruha, igazi toalett. Most ez a mű a Komédiumban látható. Egy színházi előadás, A két Pierrot – mely Rostand-darab az ifjú leány, Columbina kétségeiről szól – bemutatója kapcsán Ruttka Andrea rendezte a kiállítást kortárs jelmeztervezők bohócruha terveiből és a kész alkotásokból. Bohócruhák színes kelmékből, rakott fehér gallérral, eltérő anyagokból varrt nadrágszárral. Nadrág. Dupla nadrág. „Egyedül nem megy.” Itt látható a nevezetes, amelyben a Garas–Kern páros énekelt. De gyönyörűek a rajzok is. Elnagyoltságukban is igazi művek. Mindegyik művész más-más eszközt használ. Ruttka Andrea többnyire tussal, Vágó Nelly, Tordai Hajnal színes krétával dolgozik. Láthatunk jelmezrajzokat, amelyek darabhoz készültek, mint Szekulesz Judit fotomontázsa a Cosě fan tuttéhoz, de vannak itt önálló alkotások is, mint Ruttka Andrea tolószékes bohóca.
Hogy ne gondoljuk magunktól idegennek és távolinak ezt a világot, arról a kiállításrendező gondoskodik. Különféle méretű és vastagságú aranydíszes vagy egyszerű keretű tükörben önmagunkat szemlélhetjük. Megállapíthatjuk, képbe illünk. (Komédium kiállítóterem)
Volt egyszer egy színház. A 25. Történelem? Ahogy történelem az 1904-től 1908-ig működő Thália, a két világháború között a Zöld Szamár, vagy Várkonyi Zoltán Művész Színháza? Az. Már a múlt. Úgy született, ahogy ma is több minden – hogy csak egyet említsek, a Bárka –, lelkes, szakmaszerető emberek kitartó munkájával, akaratából, s bár nem szívesen beszélnek róla, a politika támogatásával. A 25. Színházat 1970-ben hozta létre a KISZ Rottenbiller utcai székházában Gyurkó László, Berek Kati és Szigeti Károly. 1971-től már a MÚOSZ-székház színháztermében működtek. Micsoda előadásokkal, micsoda színészekkel. A Szókratész védőbeszédét előadó Haumann Péterre ekkor figyelt fel a közönség. Rendezte itt Jancsó a Fényes szeleket, a Vörös zsoltárt, játszott a Cserepes Margit házasságában Törőcsik Mari és Garas Dezső. De fantasztikus volt maga a társulat is. Ma két színházigazgató van közülük. Iglódi István a Nemzetié, Jordán Tamás pedig, aki leginkább megőrizte a közösségi színház hagyományait, a Merliné. A két, akkor legtöbbet játszott színész, Jobba Gabi és Zala Márk megmaradt örökre fiatalnak. Tragikus halálukkal egy nagyszerű színházi korszak végére raktak zárókövet. „Szívünk nem reszket, karunk nem lankad, a kardunk nem pihen, míg Spanyolhonban elnyomottság van, mi harcolunk az igazságért, az igazságért.” Annyi mindent elfeledtem, de ezt a versezetében-dallamában szerény, ámde impulzív, erőteljes dallamot huszonhat év óta nem feledem. Igaz, nem egyszer hallgattam. A búsképű lovagból való. Jordán Tamás és Zala Márk játszta-énekelte. Fantasztikus előadások voltak. 1971-ben fellépett itt a Halmos–Sebő duó, és végre először színház-otthonra lelt a magányos dalnok, Cseh Tamás.
Az emlékeket Korniss Péter kiállítása hívta elő. Képein őszinte, tiszta, hitteli arcok, mozdulatok. Ilyenek voltak ők. Akkor. Ilyen volt, amit létrehoztak, ilyenek voltak a produkciók. Nem idéződtek volna fel, nem jelenítődtek volna meg, ha nem Korniss fényképezi őket. Aki képet készít, annak nem elég a látványt látni csupán. Ő se „kívülről” fényképezett. Azt csinálta, amit a színháziak, csak ők hanggal, mozgással, fénnyel, látvánnyal, ő pedig a fényképezés eszközével. Együtt élt, hitt, gondolkodott, alkotott velük. Ezért tudja előhívni őket jelennek a múlt kútjából, a valóságos jelenné. (Várszínház, aula)
Vallomás a színházról. Keleti Éva képei. Ünnepség volt a megújult Thália Színházban. Igazi vernissage, ahogy méltó, díszes, elegáns, neves emberekből álló közönséggel. Nemcsak politikusok, de sok-sok színész és pályatárs jött köszönteni a szakma nagyasszonyát, Keleti Évát. (Mindig félek, amikor helyettes államtitkár nyit meg egy kiállítást, mert akkor a megnyitóbeszéd másról szól, és többnyire utána valakit leváltanak.) De most az ünnepség ünnepség volt, csillogással, fénnyel, meghatott köszöntöttel és sok meghatott köszöntővel. Egy terjedelmes életműnek örülhettek a résztvevők, amely a szakma sikere is. Megnyílt a Mai Manó házban a Pécsi József Szakkönyvtár és emlékszoba, az egész ország valamennyi fotográfusának épülését szolgálandó. Több emeletes a fotópalota, ám itt nem fér el ekkora kiállítási anyag és ekkora ünneplő tömeg. A Thália Színház előcsarnoka pompás helyszín. A képekhez azonban túl sok a csillogás, túl sok a másfelé irányuló fény. Nincs keretük, a háttér pedig eléggé sötét. De még így is gyönyörű látvány a többször megcsodált Extázis, a töprengő Gábor Miklós, a drámai Ruttkai–Latinovits kettős portré, s Timár József Willy Lomanje. „Mindenki tudta már, hogy Timár József halálos beteg. A színfalak mögött álltam. És egyszer csak látom ám, hogy Timár, mielőtt a két nagy bőrönddel elindulna a színpadra, jelenésre, kipróbálja, fel tudja-e még emelni őket… Dráma a drámában! Arra sem volt időm, hogy végiggondoljam, mi történik, óhatatlanul exponáltam. (…) Ez a szinte öntudatlanul készült fénykép döbbentett rá, hogy annak a fotónak, amely az előadás kvintesszenciáját adja, nem feltétlenül az előadáson kell készülnie” – emlékezett egy interjúban a művésznő. Így vonultak be örökre Timár József, a színész és Keleti Éva, a fotós a színháztörténetbe. (Thália Színház)
JÓZSA ÁGNES