„Elvakultan szeret.” „A szerelem vak.” E magyar szólások arról árulkodnak, hogy a rajongó lélek semmilyen külső vagy belső körülménytől nem hagyja magát zavartatni. Szilágyi Andor szépséges meséje szerint viszont az embernek olykor meg kell vakulnia ahhoz, hogy az igaz szerelmet és a valóságos, belső szépséget meglelje.
Lenszirom, a történet szerelemtől elbódult gyönyörű királylány hősnője hatalmas áldozatot hoz azért, hogy Leándert, a csúf koboldot megtalálja: látásával fizet Vaknadálynak, a tengerszem urának bűvös-bájos segítségéért. Szeme világát adja egy másik világért, a Kedvesért. Az önfeláldozás vezeklés is egyben, hiszen a sötétben rejtőzködő kobold szép szavai, gyengéd hangja (sőt: könnyeinek illata!) által meghódított gőgös királylány rémületében arcul csapja az először megpillantott rút lényt a tőle kapott rózsával – ám a kis idő elteltével rátörő hiány ráébreszti, nem a külső a legfontosabb. Az önkéntes próbatétel hatására Leánder természetesen felszabadul az átok alól és szép ifjúvá változik, s mondanom sem kell, hogy Lenszirom is visszanyeri szeme világát, így egybekelésüket már semmi nem akadályozza.
A bölcs szerelmetes mese sok más híres elődjének motívumait magába olvasztja: a nyíregyházi előadás szecessziós kis műsorfüzete részleteket is közread a Szépség és a szörnyeteg, a Vadhattyúk, a Csudafa De Beaumont, Andersen és Benedek Elek által feldolgozott változataiból, ám joggal tekinthetjük ihletőként Vörösmarty Mihályt, vagy akár egy másik nagy mesemondó, Shakespeare jó néhány művét is. A szívet melengető történet nyelvezete csupa játékos báj: Bölömbér kerál; Ma-Szúr hercege, bögölfejedelem; Tündér negéd; Bong-Dong tábornok gyengéden archaizált, ironikus neve már önmagában is derűt fakaszt.
A budapesti vendégjátékon szerzett tapasztalataim szerint azonban a történet érzékeny rezdüléseire, s e finom humorra a felnőtt kísérők rezonálnak inkább a gyereknézők helyett. A picik még nem értik sem a verbális gyöngyszemeket, sem a sztori javát, őket leginkább Bogyó és Csibecsőr kötözködő, egymásba szerelmesedő, földközelien komikus-szubrett párosa szórakoztatja (a szöveg érthetetlenségéhez sajnos hozzájárul a színészek egy részének rossz artikulációja, és olykor ripacskodóan felfokozott játékstílusa is), a kicsit idősebbeknek viszont kevés a színpadi akció, sok a szöveg – így a mese és előadása még igazi, értő közönségét keresgéli.
Pedig e hibák ellenére a nyíregyházi előadáson látszik a műgond, a szeretetteli odafigyelés, a gyerekeknek való játszás fontosságának tudata. Tóth Miklós rendezésének jószerivel csupán a befogadói korosztály már említett eldöntetlensége, s a színészi tétovaságból fakadó apró túlzások lenyesegetésének hiánya róható fel hibájául, s az előadás itt-ott mutatkozó tempózavarai – mindez azonban pótolható, korrigálható.
Örvendetes, hogy az előadás látvány-, zene- és mozgásvilága egyenrangú társául szegődik a szövegnek. A díszlet és a jelmez friss érzékenységű főiskolai diplomamunka: Véber Tímea mamutfák törzsére és ágaira emlékeztető, kaput és fülkét, vártornyot és erdőt egyaránt formázó, bujkálásra, felmászásra alkalmas formáció köré költözteti a cselekményt, s az előtérben egy csodálatos kút (amely olykor Vaknadály lakhelyéül is szolgáló tengerszemként is funkcionál) kap helyet: e vízben hűsöl, locspocsol, e tükörben nézegeti magát mind, ki arra jár – főleg szegény, külseje miatt boldogtalan Leánder. (Különösen szerettem, hogy az ocsmonda kobold barna liános cafrangokba bugyolált teste Horváth Csaba koreográfus értő közreműködése nyomán meggörnyedten sunnyogó, hömpölygő, fenyegetően delejes és depressziósan önbizalom-hiányos mozgást kapott, megformálójától, Molnár Csabától pedig szeretnivalóan taszító, szomorúsága miatt frusztrált jellemet.)
Tóbiás Tímea a növény- és állatvilág jellegét hordozó jelmezeket álmodott a szereplőkre: Lensziromra (Gerle Andrea kedvesen rajongó, vakságában szépen átszellemült alakításában) természetesen kék, virágszirmokra emlékeztető szoknyával szabott ruhát, Tündér negéd (Csorba Ilona) arca-feje szívet formáz, termetes alakja krinolinos szoknyában gömbölyödik, a tüsikbe pödrött hajú Ma-Szúr (Avass Attila) sárga csíkos dereka és szárnyat idéző köpenykéje utal bögölségére, girbegurba kardocskája pedig gyáva hencegő mivoltára, Vaknadály (Kocsis Antal) penész színű szakálla hínárként lógál, Bogyó (Róbert Gábor) virágmintás ruházata, tarisznyás alakja népmesék kópéfiguráira hajaz, Csibecsőr (Sándor Júlia) nagy bongyor haja rakoncátlan kedvességét, nőiességét hangsúlyozza, II. Bölömbér kerál (Hetey László) megrogyasztott koronája nem a bátorság mintaképére utal, s szerepelnek még színesen ironikus unkák, kakaduk, bőregerek, varjak, kárókatonák, szövőlepkék, valamint egy tábornok és a kerálné (Gábos Katalin, Gyuris Tibor, Tóth Zoltán, Futkos Attila, Koblicska Kálmán, Zubor Ágnes) – valamennyien sajátos, a koreográfus keze munkáját dicsérő egyénített mozgást elsajátítva.
Feltétlenül megemlítendő még Dévényi Ádám zenéje, amely szintén részese az élvezetesen színpadra állított mesejáték sikerének. Soha rosszabb gyerekelőadás ne kerüljön az apróságok szeme elé…!
MAGYAR JUDIT KATALIN