A régi kazincbarcikai fesztiválok közönségét megszégyenítő türelmes várakozás után szerencsésen bejutott minden várakozó a szeptemberi Bárka Napok vendégprodukciójára. A Budakeszin működő Mezei Mária Művészeti Iskola színjátszói már a tavasz folyamán nagy port kavartak bemutatójukkal, el is nyerték az országos diákszínjátszó fesztivál fődíját. Jogos siker volt ez, ezt mutatta az őszre tökéletesen beérett Táltosjáték minden másodperce.
A csoportvezető, Lukács László a hajdani Pest megyei nagy csapat egyik neveltje volt, tanítóképzőt végzett, s mivel muzsikus, kezdettől fogva – tehát úgy nyolc–kilenc évvel ezelőtt indulva – zenét és drámajátékot egyszerre adott a köréje gyűlt maroknyi gyerekcsapatnak. Segítette és segíti ebben Bereczky Erzsébet, a csapattal sokszor együtt játszó muzsikus feleség. A csoport kezdetben 7–8 főből állt csak, s a gyerekcsoportok rendje szerint állandóan változó létszámmal, a kisgyerekkor és kamaszkor gondjaitól egyaránt megtépázottan, évről évre jelentkezett a színjátszó bemutatókon. Végül kialakult egy mindenre elszánt és sok mindenre képes mag, akik sorra aratták a fesztiválsikereket.
Szót kell ejteni arról is, hogy ezekben az években alakultak ki Magyarországon a művészeti iskoláknak azok a változatai, ahol már nem csupán zenére, szolfézsra lehet beíratni a gyerekeket, hanem drámára, táncra, sőt, néhány helyen bábjátékra is. Lukács Lászlóék egy idő óta a budakeszi Mezei Mária Művészeti Iskolát tudhatják gazdájukul. Ezzel az iskolatípussal együtt jár, hogy a szakvezetőknek minden évben olyan produkciót kell kitalálniuk, amely vegyes korosztályú, vegyes képzettségű, eltérő tehetségű tanulói mindegyikét bevonja. Ez Lukács Lászlónak tökéletesen megfelel, hiszen ezt csinálja kezdettől fogva.
A legtöbb előző bemutatójuk szerkesztett játék volt, köztük sok olyan, amely a magyar néphagyományra épült. Ezek az összeállítások rendszerint gazdag és dinamikus színpadi megvalósításban kerültek közönség elé, de mindig magukon viselték az eklektikus alapanyaggal járó gondokat. A gyerekek egy része kisgyerek volt, akiket nézve úgy tűnt, lelkük már érett a feladatra, de testük és gondolkodásuk még nem egészen kész a produkció teljes megvalósítására. Aki látott már felnőtt által elvarázsolt gyerekcsapatot, az el tudja képzelni a bűvöletben teljesítő budakeszi kölyökszínház tagjait. Ez az elvarázsoltság aztán – évek kemény közösségi munkájával megalapozottan – olyan szakmai fölkészültséget eredményezett, amely ma is egyedülállóvá teszi a Kompánia néven futó társulatot. Igaz ugyan, hogy a színjátszói magabiztosság olykor nem kívántan is észrevételezhető a produkció során, de ez olyan gyerekbetegség, ami magasabb szintre érve elmúlik, vagy hamarosan úgy megbosszulja magát, hogy akkor már úgysem lesz érdemes beszélni róla.
A mostani forró délutánon Gágyor Péter Táltosjáték című kétrészes mesejátékát mutatták be egy részben, csángó hangszerekkel, moldvai táncmotívumokkal, s indiai gesztusokkal kísérten. A két nehezen vegyíthető mozgásvilág természetesen szépen elkülönül a játékban, szálakra bomolva kíséri a szereplőket, s olyan pontos és következetes, hogy a lehetetlen megvalósulni látszik. Az indiai kézjelek és tartások az idegen világhoz tartozás finom érzetét adják, s erősítik a figurák jellemzését. Vörös Árpád volt felelős a moldvai lépésekért, Mészáros Ágnes tanította be az indiai formákat. A fehér gyolcsruhákért, a vörösszín és bőrbarna kellékekért a jelmeztervező Kiss Gabriella dicsérhető.
A történet a mindenki által ismert Szélkötő Kalamona mese egyik variánsa. Kötött szöveg, verses szöveg, ami néha shakespeare-i módra vált át guruló prózára. Szépen, artisztikusan és erősen hangzik a játszók szájából, annyira jó, hogy érdemes lenne a prozódiai pontosságra is ügyelni. Az archaikus emelkedettség jóleső módon törik meg a „Te vagy a király!” jellegű, saját korosztályukat felnyeríttető beszólások idejére.
Az izgalmas zene hol a színen látható hangszerekből jön elő, hol az indiai hangzatokkal keveredő elektronikus effektusok magasságából. Van itt minden, csángó nagydob, ausztrál didgeridu, doromb, furulya; zeng-bong a levegő, röpülnek a „táltosok”.
Különösen kiemelkedő a Csikófit játszó Drávai Zója, a fegyelmezett felnőttség felé közeledő Sigmond Bertalan mint Kalamona, s a főszereplő Rontóként Mózes Zoltán. Drávai Gabriella, Sovák Anna, Pelyák Gréta több szerepben jeleskedik. De a mesélő Finta Zsuzsa éppen úgy dicsérhető, mint a társulat többi tagja, Ratkóczi Huba, Pásztor Brigitta, Szolnoki Dóra, Tóth Tamás és Nagy Zsombor.
Gágyor Péter pedig szerencsés szerzőnek mondható: olyan szinten láthatta megvalósulni az ő táltosjátékát, hogy az kivételes és irigylésre méltó eseményszámba megy.
Külön köszönet illeti a csoport támogatásáért a budakeszieket, akik büszkék lehetnek művészeti szakiskolájuk színjátszóira.
GABNAI KATALIN