Szőke Szabolcs műfajteremtő „favola-opera-eroticá”-jában (ez az alcím), színpadra szánt, valamint oda eddig nemigen szánt akciók illesztése a cél. Jókedvűen, különösebb kényszeredettség nélkül, mintegy a néző felé fordulva: gyertek, legyetek velünk, lesz itt ez is, az is, érezzétek jól magatokat.
Olyannyira, hogy rögtön az elején enni kapunk. Szőke szakács úr – miután az előtérből dalnok hangja kíséri be a nézőt a parányi pincehelyiségbe, ahol a Stúdió „K” játszói és nézői estéről estére egymás mellé húzódnak – előírásos szakácsjelmezben már meg is jelenik az első étekfogással…
A térnek az a pár négyzetmétere, melyet nem foglaltak el a nézők, zsúfolásig tele az egyetlen hosszú, terített asztallal, a gyönyörű keleti hangszerekkel, szőnyegekkel, s magukkal a játszókkal. Három csábos hajadon (Homonnai Katalin, Enyedi Éva és Horváth Ágnes) lejti, helyszűke folytán az előbb említett élő és élettelen akadályokon át- meg átlépdelve csábos hastáncát, valamint a negyedik (Palya Bea), aki azután közülük kiválva a zenészek (Monori András és Szalai Péter) mellett foglal helyet, hogy időről időre gyönyörű énekhangján kommentálja a történéseket. Ő valójában Seherezádé, a négy pikáns és tanulságos történet gazdája, melyeket azonban a négy férfihős mesél el, mintegy visszaemlékezve, felidézve, mi mindenen mentek keresztül. Történt velük sokféle eset a mesék rendje s módja szerint: veszélyes helyzetek váltakoztak még veszélyesebbekkel, reményteli vagy egyenesen boldog pillanatok a kijózanítóakkal, sőt lesújtóakkal. A hangsúly azonban elterelődik ezekről az alkotói szándék szerint az előadás ürügyéül szolgáló történetekről. Minduntalan megszakítja ezeket egyrészt a csodaszép hangszerekből elővarázsolt közel-keleties dallamok és ritmusok szolisztikus megszólaltatása, másfelől a közönség – s ha úgy hozza, a szereplők – ízlelőbimbóinak bevonása. A barátságos szakács adott pillanatokban besétál egy történet közepébe – bár legtöbbször dramaturgiai cezúraként a végére –, hogy bekonferáljon egy újabb étekfogást, melyet aztán szaporán körbe is hordat a három csinos lánnyal. Picit sürgeti, noszogatja őket – le ne álljon a játék menete, ugyanakkor jusson azoknak a nézőknek is, akik leghátul ülnek, ha éppen tényleg meg akarnák kóstolni a teljes mediterráneumra „ráfogható” ételrepertoár fogásait, a fűszeres padlizsánkrémtől az édességig vagy hat-nyolcfélét. Azt persze nem tudni, hogyan gondolták, hogy a sopszka jellegű salátás tálról tányér és evőeszköz nélkül miként vegyenek a nézők, ha a szokásos módon, egymás mögötti széksorokban helyezkednek el. Az általam látott előadáson néhányan bátortalanul, mutató- és hüvelykujjuk fogásával kicsippantottak valami kis darabkát, aztán zavartan továbbadták a tálat. A mester maga kínálta a remek bort, lehetett fejeken-testeken át nyújtózni pohárért, repetáért. A dolog persze nem arra megy ki, hogy tényleg mindenki mindent kapjon, az „olyan mintha” jelzésénél azonban több kíván lenni ez az érintőleges trakta: személyes (személyeket az élvezet részesévé tevő) gesztus.
Dráma, hangverseny és étkezés – ez a három dolog találkozik egy kicsiny térben egymással és nézőivel. Találkozik, adja egymásnak a végszót: most egy kicsit te jössz, aztán én, aztán megint te, aztán a harmadik. Ezeregy éjszaka meséi, Lénárd Sándor Római konyha című szakácskönyve, ismeretlen arab költők, valamint Omar Khajjám, XI. századi perzsa költő és Dzsajadéva versei, természetesen Szőke Szabolcs és társai muzsikája, bábok, maszkok, s nem utolsósorban az ismeretlen szakácsművész. Nevezhetnénk ezt olyan multimédiának akár, melyben kizárólagosan az emberi test, hang, kézügyesség stb., tehát csakis a hús-vér ember van jelen a különböző produktumaival. Hál’ istennek semmi vetítés, semmi computer, semmi műhang. Felemelő és üdítő ez egy olyan világban, ahol már a színházban is mindenki videóztat és komputerizál. Felemelő és üdítő egy ilyen pici térben, ahol úgyis hegyén-hátán ül néző és játszó, ahol előbbi könnyebben megy bele egy ilyen belterjes kalandba. Felemelő s üdítő – és persze ez a lényeg –, mert jók a történetek, őszinte kedvvel játszanak a Szindbád kalandjait elbeszélő színészek (Szabó Domokos, Nádasi László és Rácz Attila könnyed természetességgel, Dióssi Gábor kicsit harsányabban), szépek a hangok, a dallamok, s ráadásul képzőművészeti remeklések maguk a hangszerek is – az ételek pedig, már amelyikből kóstoltam, igen ízletesek.
Mindössze talán a mellérendeléssel van egy pici baj. Azzal nevesen, hogy a színházban nem minden érvényesül azonos erővel: ami nem oda való, az nehezen ízesül az odavalóval (az evés például nem kifejezetten drámai műfaj, a zenélés sem az attól a pillanattól, amikor nem kísérőzenéről, hanem oratorikus jellegű és koncertértékű muzsikálásról beszélünk, mint jelen esetben). Ez még mindig nem lenne baj, hiszen hadd oldja fel egyik dolog a másikat, hadd billenjen az egyensúly: szedje ki magának mindebből ki-ki azt, amit legjobban kedvel. E mellérendelt elemek kapcsolása, illesztése azonban a lehetetlennel határos feladat, s nem is sikerült hiánytalanul. Hol a történet akad el, hol a tálalásra várunk, aztán ismét zenehallgatás jön: kevés az olyan kép, ahol bátrabban egymásra montírozódnak ezek a rétegek, s ott nem is ölik ki egymást, hanem kiemelik a legfontosabb vonalat, érzékenyen hangsúlyoznak, miközben érzékeinket ébren tartják. Az első előadást látván bízvást remélhető, hogy Szőke Szabolcs – aki maga is üdítő színpadi jelenség – és az egész rokonszenves csapat idő- és játék közben ráérez majd, hol sűríthető még a játék hasonló módon.
A műfajteremtéssel ugyanis még nem zárult le az alkotói folyamat. Annak sikere, a megfelelő arányok és tempók megtalálása grammokon múlik, s így minden bizonnyal igazi színházi izgalom, bravúr is létrejöhet.
LŐRINC KATALIN