Gyönyörű színpadkép fogadja az Új Színház közönségét. Három oldalról is körbeülhetjük a hófehér kalitkát, amelyen üvegablakok teszik láthatóvá a bent történteket. Hófehér falak, hófehér ágy és ruhák, a leghidegebb, legidegenebb szín. Ilyen a kórház és még inkább az elmegyógyintézet. Az őrült és ápolója kettőséről szól ez a kemény és kimerítő vallomás. A nézők pedig nézelődhetnének kívülről, mint a kísérleti ketrec professzorai. Soha nem vonnak be minket az előadás menetébe, még a végső taps utáni meghajláshoz is be kell rugdosni a szereplőket. Még sincs kívülálló nyugalom, nem tesznek semmit idézőjelbe, nincs mentség: jelen kell lennünk. Az előadás jelentős szereplője a világítás, amire itt az Új Színházban nagyon ügyelnek. (Az Othello legfőbb erénye is a díszlet százféle kiemelése, hangsúlyozása, költői „megvilágítása” volt.) A fehér ketrec világításakor néha egyik-másik oldalon kilátunk a szemközt ülő nézőkre, máskor ők ránk, ezáltal kitágul a kezelőszoba és a kezelésre szorulók köre. Máskor sokkolnak a szembefénnyel: nekünk se legyen olyan jó, amíg nézzük más belső szenvedéseit. Halász Péter író-rendező főhős elárulja magáról, hogy a klasszikus Gogol-mű helyett saját élete rémképeit tudja megírni. Ezúttal valóban személyes és nem csak pszichologizál, de filozófiai mélységekig jut el. Az írások ritmusa a gyógykezelés ritmusa szerint válik el, szaggatott, váltott témájú és váltakozó minőségű. Halász Péter jól ír, keserű humora is felcsillan, személyes, de most tartózkodik az öncélú ismételgetésektől. Mégis rászorulna a darab egy külső lektorra, egy színházi dramaturgra, aki a sorokat úgy rövidítené meg, hogy a lényeg megmaradjon, de a néző ne szenvedjen. Kipillantva a szék kényelméből bizony alvó és türelmetlenül fészkelődő társakat láttam, ezen segíthetne egy dramaturg, aki nem sajnálná meghúzni a művész írásait.
Színészként visszafogottabb Halász Pétert látunk, különösen hiteles és szép játékot kapunk azokban a jelenetekben, ahol néma (csak a hangja szól vagy róla beszélnek). Egri Márta hűvössége, szép magyar beszéde, dikciója mind alkalmassá teszik a magyar „Főnéni” szerepére. Rendezői instrukcióként valószínűleg csak annyit kapott: mondd el a szöveget. Nem érezteti a betegéhez fűződő kapcsolatát – ha van ilyen –, sem a szakmával kapcsolatos etikai kétségeit – ha vannak ilyenek –, sem megalkuvó vagy bedarált helyzetét a kórházban mint intézményben. Nem érzékelteti ezeket, és éppen e hideg semlegességével válik igazán embertelenné, személytelenné. Látjuk az ő szenvedély nélküli lényét és lassan esendőbbnek találjuk, mint a kiszolgáltatott beteget, akit meglehetősen eredménytelenül és hatástalanul manipulálnak. Meg-megszólal a háttérből a terapeuta koterapeutájának – Juhász Gabriella – undok és lelketlen hangja, a „megfigyelő megfigyelőjének” gépies hangja, jelezve, hogy jogos a paranoia: itt végül is mindenkit megfigyelnek, elemeznek, értékelnek. Ettől a ponttól pedig a színjáték nem csak az őrültek és őrületes gyógyítóik bemutatása, hanem beteg korunk őrületes mivoltának tükrözése. Maga a pszichiátria pedig ilyen, és ha cseppet is ilyen, akkor mentsen minket az Úr a karmaitól! A magam részéről ezért maradok kívül a szakmán pszichológusként – és amíg tehetem, potenciális őrültként is – a gyógyászatban, de kötelezővé tenném ezt az előadást minden szakmabéli és szakma környéki dolgozó részére. Így ne, ezt ne tegyétek embertársaitokkal. Hogy rajtuk kívül kiknek is szól az Egy őrült naplója? A választ majd a közönség megadja. Néhány intenzív színházi pillanatért megéri.
BÁCSKAI JÚLIA