Márton András (mint rendező) szereti és tiszteli a szöveget. A sok szöveget és túlságosan is. Ráadásul azt nyilatkozza, hogy nem szereti, ha egy előadáson látszik a rendezés, a színészeket nézzék, ne a rendezőre figyeljenek. S valóban, a pécsi bemutatót látva mindent megtesz, hogy a lehető legkevesebb nyomot hagyja a színpadon. Sem színészvezetésben, sem szcenikában, sem a világítás rendszerében nem tér el a bedobozolt illúzió-színházi hagyományoktól; a gondos szövegolvasásból fakadó tudással felvértezve óvatosan vezet végig minket a drámai történéseken, amelyeket következetesen nem enged túllépni a szöveg és a szerzői instrukciók szabta (látszólag) szűk kereteken. Összességében kellemes, szórakoztató, visszafogott előadás születik egy nyílt, szabados szövegből; egy láthatatlan kéz a nézői zavar oldása érdekében minden kételyt idejében eloszlat, minden járatlan útra tévedő óvatlan gondolatot helyes ösvényre terel.
Mindezek fényében az előadás színészi alakításairól lehet és érdemes beszélni, de még azelőtt természetesen a drámáról, hiszen annak „hű tolmácsolására” vállalkozott a rendező és színész.
Ha hihetünk a műsorfüzetnek, Simon Gray angol drámaíró művét először láthatja színpadon a magyar közönség. Az 1971-ben született Butley az angol realista színművek vonulatába illeszkedve aktuális társadalmi problémákat tematizáló mű. (Az aktualitás és a realizmus apropóján elgondolkodtató, hogy a hetvenes évek Angliájának kíméletlen társadalomrajza mekkora relevanciával bír ma nálunk. Bizonyos értelemben szomorú az a tény, hogy a tíz évvel ezelőtt esetleg mind felfogásában, mind beszédmódjában újszerűnek ható előadást ma láthatjuk színpadon. Éppen ezért lett volna szükség a dráma újraolvasására, azaz egy új, aktuális olvasat elkészítésére.)
Gray drámája egyszerű, tiszta szerkezetű, hibátlan dramaturgiájú: a klasszikus hármas egység szabályainak megfelelően történik egy eset, egy helyen, egy napon, s kezdettől végig ezt látjuk a színpadon.
Butley, a főhős, szétesőfélben lévő egyetemi tanár, a reflexíven vergődő értelmiségi mintapéldánya, aki sznobizmusát jól fejlett cinizmusba, bánatát pedig alkoholba fojtja. És amúgy, egyáltalán nem mellékesen, inkább homo- mint heteroszexuális. De, hiába a változatosság, a szerelemben sehogy sincs sikere, s történetünk napján ketten is készülnek őt elhagyni: a feleség és a többfunkciós, barát/tanítvány/munkatárs/szerelmi partner szerepeket betöltő Joey. Az „egy rossz nap története”-receptből nem hiányzik az irodalomra és a közre egyaránt veszélyes klimaxos kolléganő (Edna) és a hasonló kaliberű diáklány (Miss Heasman), illetve két másik diák, akik ügyes-bajos dolgaikkal be-betévednek Butley és Joey közös tanári szobájába.
Ezek a szerepek nem az egyénítés, hanem a típusformálás lehetőségét kínálják a színpadon. A sztereotípiákra építő játékmód, ami szinte minden mellékszereplő gesztusaira, mimikájára, de még a jelmezére is jellemző, nem szükségszerűen közhelyes, unalmas. Üdítő példa erre Sólyom Katalin rekedtes, időnként kislányosan zavarodott Ednája, vagyis az, ahogyan árnyalja, finomítja a vénkisasszony-hárpia szerepkör kliséit.
A darab a sok éles karakter ellenére majdnem egyszereplős, a Butleyt játszó színész (Gálffi László) gigantikus szövegfolyama. De, talán mert a realista színjáték nehezen tűri a monológokat, egy egyszerű dramaturgiai fogásnak köszönhetően (közös szoba) Butleynak (rajtunk, nézőkön kívül) hallgatósága, mi több, beszélgetőpartnere van: Joey (Széll Horváth Lajos), az éppen szakítani készülő szerető. S színházi közhely, de Gálffi László átütően jó játéka Széll Horváth Lajos nélkül fabatkát sem érne. Kettősük fényében lehet csak értékelni az egyéni alakításokat, és így persze különösen Gálffiét. Széll Horváth-Joey a közös szoba egy kis szeletét tudhatja magáénak, ezen belül érvényesítené saját igényeit, s uralná a teret. De kettejük viszonyában egyértelműen Gálffi-Butley a domináns, aki szerepének megfelelően be-betör a másik férfi területére, s ilyenkor Joey asztalához támasztva két kezét, felsőtestét enyhén előredöntve, lábait valamiféle rajtpozícióba helyezve valósággal elnyomja (eltolja) az asztal és könyv mögött kuporgó Joeyt. Ha Butley húzódik az asztala mögé, akkor az az ő számára nem fedezék, hanem tüzelőállás lesz, ahonnan nagyobb pontossággal küldözgetheti éles megjegyzéseit.
A kettejük között folyó egyenlőtlen harc a területekért humánetológiai esettanulmány. Joey alávetettségének megfelelően Széll Horváth visszafogja a gesztusait, ahogy hangját is leszorítja, és szordínóját csak néhány indokolt pillanatban teszi félre. Akkor azonban mint fedő alá leszorított gőz, Joey kitör, kiabálása, hadonászása azonban éppen az ellenkező hatást váltja ki: suta és tehetetlen csapkodása inkább kisszerűségéről, mint erejéről árulkodik. De ezt mintha észlelné ő maga is, minden hisztéria után, mint az alázatos másodhegedűs: visszateszi a hangfogót. A másik oldalon Gálffi László minden mozdulata egy rakoncátlan gyereké: vakarózik, himbálózik, toporog, szöszöl. Nemcsak neki, de a vele kapcsolatba kerülő tárgyaknak sincs nyugalmi pozíciójuk a színpadon: minden kileng körülötte, ami a keze ügyébe kerül – zokni, telefon, cipőfűzőn lógó cipő, nejlonzacskóban pihenő vese –, azt meghintáztatja. Játszik. A szavakat is meglóbálja: affektál, énekel, deklamál. Hadar, a szóvégeket elnyeli, a mondatíveket újratördeli, a prozódia törvényeit módszeresen megsérti. Szövegmondásának ez a vállalt formátlansága fogyaszthatóbbá teszi a megemészthetetlen mennyiségű szöveget.
Butley játszadozása csak pillanatokra hagy alább, amikor megjelenik felesége (Nagy Adrienne) vagy Joey új szeretője, Reg (Rázga Miklós). Ilyenkor Gálffi lecsendesedik, mozgása lassabb, tétovább lesz, a széken, ha ül, összekuporodik, lábát összezárja, térdét felhúzza. Gyerek, akitől készülnek elvenni kedvenceit. A Reg-dzsel folyó párharcában többszörösen lelepleződik kiszolgáltatottsága: apró és talán ösztönös pillanat, amikor Reg-dzsel szemben ülve, zavarodottságában a whiskys pohárral játszadozik és időnként a lába között dédelgeti az üvegtárgyat.
Gálffi nem verbális jelei hangsúlyosabbak, sokrétűbbek, mint társaié. Ez egyszerű tény, noha – a társulati összetétel bírálata mellett, kevésbé rosszmájúan sejthetnénk mélyebb, koncepcionális okokat is – belátható, hogy ennek fejtegetése nem vinné előbbre megértésünket. Egyetlen ponton mégis hiányérzetünk támadhat a színészek mozgását, gesztusait nézve: a taktilis kommunikáció szinte semmilyen szerephez nem jut érintkezéseikben. Márpedig mégiscsak szerelmi huzavonákról van szó, egy meglehetősen szűk, már-már intimnek számító térben. Az egyetlen magyarázat erre a gesztikus szemérmességre a homoszexuális témával kapcsolatos fenntartásaink, a társadalmilag konvencionált prüdériánk, amit ez az előadás, ahelyett, hogy megbombázna vagy esetleg csak megkérdőjelezne, sokkal inkább újrakonstruál. Butley figurájának nem elnézzük és toleráljuk, hogy homoszexuális kapcsolata van, hanem egyszerűen nem vesszük észre azt. S minderre érkezhet – ahogy rendezői oldalról érkezik is – az a válasz, hogy Simon Gray drámája nem erről szól, hanem az emberi kapcsolatokról, egy ember elmagányosodásáról és az igaz barátságról férfi és férfi között. Igen, de azért ennél kicsivel többről is, és bonyolultabban.
KOVÁCS KRISZTINA