Fókuszban: a románok

A Piatra Neamtz-i fesztiválon

A moldvai („Németkõnek” fordítható) Piatra Neamtz kolostorokkal övezett kisváros, amelynek tavaly negyvenesztendõs színházát nem véletlenül nevezik „Ifjúsági”-nak, hiszen – életkora ellenére – szellemisége most is ezt sugallja. A Ceaus¸escu-diktatúrában a színpadi kísérletezés egyik mentsvára volt, ezért aztán a mai román színház legnagyobbjai közül sokan töltötték itt pályájuk jelentõs idõszakát.

Az idén harmincéves fesztivál gondolatát ugyancsak olyan nagyságok vetették fel a prágai tavasz vérbe fojtása után, mint az akkor húszas éveiben járó Andrei ªerban és George Banu. 1969-tõl 1986-os megszüntetéséig a Piatra Neamtz-i Színházi Fesztivált elsõsorban az ifjúsági és gyerekelõadásoknak szánták, és kétévenként szervezték meg. A helyi lakosság számos kiváló színpadi alkotásnak tapsolhatott, beleértve több romániai magyar elõadást is. Hatévi kényszerszünet után, az akkori igazgató, Nicolae Scarlat nemcsak feltámasztotta a rendezvényt, hanem nemzetközivé fejlesztette, és azóta évenként megrendezik. A program két részbõl tevõdik össze: a versenybõl, illetve a nem díjazható „Fókusz”-programból, amiben mindig más-más kultúrát igyekeznek megismertetni. A produkciókat általában a kõszínházban tartják, de volt már szabadtéri elõadás is középkori hangulatban, a színházépület feletti területen. (1996-ban például a „Hordószínház” – Trupa pe butoaie – itt játszotta el Victor Ioan Frunza¢ legendássá vált népi Faust-rendezését.)

Egyébként amióta a Piatra Neamtz-i Színházi Fesztivál nemzetközi, minden évben egy, de néha több magyarországi elõadást is meghívnak ide. Elõször a Játékszín Schwajda Himnuszának Taub János által színre vitt elõadása aratott nagy sikert, különösen Eperjes Károlyt kedvelték meg a helybéliek, aki négy év múlva a Thália Tartuffe-jének címszereplõjeként díjat is nyert. Ugyancsak elismert a Dream Team, amely a Daliadával tûnt itt fel 1993-ban, és hasonló rokonszenv övezte az Arany János Színház Dan Micu rendezte Moli rendezését.

A magyarországi elõadások iránti kivételes érdeklõdésnek köszönhetõ, hogy a jubileumi rendezvény kiváló szakmai találkozóinak programjában a szervezõk külön délutánt szántak a román színház magyarországi szemszögû vizsgálatának. Jelen sorok íróján kívül két külföldi elõadót kértek fel, mégpedig a jeles Irving Wardle angol kritikust, aki brit, illetve a berlini ‘Theater der Welt’ fesztivált igazgató Renate Klettet, aki európai szempontból elemezte a vendéglátó ország színmûvészetének megítélését. A két nyugati szakember különben a zsûrinek is tagja volt csakúgy, mint a nemzetközileg ismert kritikus és színházkutató-tanár, Marian Popescu, aki egyben a szakmai találkozók fõ szervezõje és moderátora, az irodalomtörténész Dan C. Miha¢ilescu, aki a fesztivál idején nyerte el a Román Írószövetség nagydíját Eugne Ionesco összes színmûvének román fordításáért, illetve a helyi közönség képviseletében Ion Rotaru ügyvéd.

A talán túlontúl is hagyományos Gorkij-vizsgaelõadástól, a közönséggel való improvizálást ugyancsak beépítõ, egyszemélyes „Nem-Létezõ Színház”-ig terjedõ színes fesztiválprogram „Fókusz”-ába idén a románságot állította az igazgató Corneliu-Dan Borcia, aki „civilben” színész, és a rendezvény mûvészeti vezetõje, Victor Scoradeþ germanista és színikritikus. Sajnos, pénzügyi akadályok miatt több tervezett produkciót (például az egyesült államokbeli La Mama Színház román vonatkozású elõadását) le kellett mondaniuk, de a diaszpórában élõ románság képviseletében azért – a kisinyovi Luceafa¢rul Színház vendégjátékán kívül is – olyan világhírû mûvészt köszönthettek a jubileumi fesztivál résztvevõi, mint a jelenleg Franciaországban élõ Gigi Ca¢ciuleanu, aki egyórás Agyõ, Odessza címû táncjátékában – az utolsó tíz percben régi partnerével, Ruxandra Racovitzával együtt – nem csupán Oroszország múltját, jelenét és jövõjét idézte meg fantasztikusan beszédes testével, hanem elsõsorban – és igen stílusosan – a mindig vándorlásra kényszerülõ ember sorsát.

A többi mozgásszínházi produkció közül az izraeli szintén a kelet-európaiak egyik „specialitását”, a paroxizmusig fokozódó bürokráciát, a csak papírokkal igazolható identitás tragikomédiáját táncolta-játszotta el. A vizuális elemek sokféleségével ötletesen operáló CLIPA Színház Wanted címû produkciójának egyik szereplõje különben Dmitry Tyulpanov, akit a Derevo társulatából ismerhetünk.

Romániában többször járt már a japán Hikaru Otsubo, aki ezúttal egy már a témája miatt is érdekes butho-fantáziát mutatott be Vasion jóslata címmel. Az adaptáció egy öreg filozófusról szól, aki megjövendöli Moldávia és Oláhország egyesülését, de az emberek kigúnyolják, az ország vezetõi pedig számûzik a próféciáért, ami mégis beteljesedik. S ekkor varjak árasztják el az országot. A legenda szerint egyikük az öreg jövendõmondó reinkarnációja. Be kell vallanom, a japán tradíciók, a lassú koreográfia, a butho-filozófiára való koncentrálás, az idõtlennek tûnõ várakozás – mindez nem áll közel hozzám, de saját korlátaim ellenére ebben az esetben is tisztelettel kell adóznom a mozdulatok, gesztusok, mimika precizitása mellett a hanghatások és a szcenika lenyûgözõ egységének.

Az említett külföldi produkciókon kívül a szentpétervári Monplaisir Színház is jelen volt a fesztiválon, amelynek színész-rendezõje tavaly díjnyertes lett egy Sirály adaptációval (már a zsûri döntése alapján, mert a nézõk nagy része inkább Alföldi elõadását részesítette volna elõnyben), de a mostani Puskin-feldolgozás, a Pikk dáma (az idei zsûri véleménye nem tér el ettõl) nemigen sikerült, s minden kuriózuma ellenére unalmas volt. Mindamellett Igor Larkin ebben az évadban vendégként dolgozott Piatra Neamtzon, míg a másik külföldi rendezõ Vlad Mugur volt, akinek A Lourcine utcai gyilkosság címû Labiche-elõadását a nyitónapon láthattuk. E verziót összevetve a kolozsvárival, úgy tûnik, hiába egy az egyben ugyanaz a díszlet-jelmez-zene-koncepció, minden, ha – elsõsorban a Lenglumét alakító Claudiu Bleonþnak köszönhetõen – a moldvai változat elsõ perctõl inkább farce, míg (ugyanebben a szerepben Bogdán Zsolttal) a Kolozsvári Magyar Színház produkciója groteszk „horror-tréfa”.

Mellesleg Bleonþ-cal még egy elõadásban találkozhattak a fesztivál nézõi, lévén hogy Mercutiót játssza a felesége, Beatrice Bleonþ rendezte Romeo és Júlia elõadásban, amellyel a Bukaresti Nemzeti Színház elnyerte a közönségdíjat. A másik nagy sikerû, utolsó este bemutatott bukaresti klasszikus adaptációt a Kis Színház hozta el Piatra Neamtzra. Molire úr jelmezébe bújtatott Sorin Medeleni prológusának intenciói szerint, ugyanakkor minden ötletesség, a színészi munka és az egyszerûségével együtt fantáziadús szcenográfia ellenére (Irina Solomon és Dragoº Buhagiar áttetszõ tüll háttere és a világítás kiváló beállításokat eredményez), végül is az alapgondolat nem vihetõ végig, egy Ágnes (Irina Movila¢) mégiscsak kiválik a lányok közül, a többiek „sorsa” meg nem igazán dõl el.

Szokás szerint, következetesebb elõadások születtek a nagy román klasszikus, Caragiale mûveinek feldolgozásai alapján. A helyi születésû, kitûnõ színész, Horaþiu Mãlãele D’ale… címen adaptálta a Farsangot a bukaresti Nottarában, amit magyarul „…kor”-nak fordíthatnánk, hiszen Caragiale színmûvének címe D-ale carnavalului (Farsangkor). A mulatságos elõadás arc és álarc viszonyán kívül az emberi hasonmás problémáját ugyancsak felveti például Mit¸a (Victoria Cocias¸) és Didina (Ada Navrot) hasonlóságával, de még inkább a két férj szerepének kiosztásával, akik – Constantin Cotimanis és Valentin Teodosiu – nem csak tar koponyájuk miatt néznek úgy ki, mint két tojás. A pergõ, abszurdba hajló produkció zenei illusztrációja is ragyogóan jellemzi a balkáni-frankofon „moftot”, s ez Dorina Cris¸an-Rusut dicséri.

A brassói színház Leonida úr és a reakció címû elõadása Claudiu Goga rendezésében még határozottabban bizonyítja, mennyire Ionesco elõdje Caragiale. Az újsághalmok dzsungelében, sztereotípiák között „haladó”, majd az „áhított” forradalom miatt rettegõ öreg pár története, melynek mindkét szerepét férfi játssza („igazi” asszony Adrian Rat¸oi és ragyogó alakítást nyújt Mircea Andreescu, a „férje”), s amely abszurd „rémálmot” idéz.

Magyarország természetesen idén is hivatalos volt a fesztiválra, már csak azért is, mert közismert, hogy három jeles budapesti színházban játszanak Caragialét. Közülük a választás végül a Merlin produkciójára esett. A Café Junion abból a szempontból is érdekes, hogy mindeddig román színpadon olyan adaptáció még nem fordult elõ, amit a fiatal rendezõ, Koleszár Bazil Péter csinált, aki több Caragiale-mûbõl, a darabokból és néhány prózai írásból egész estét betöltõ, érvényes elõadást hozott létre. A feldolgozás csak dicséretet váltott ki, csakúgy, mint a produkció erõs atmoszférájú jelenetei (a gyertyafényes összeesküvés, a kávéházi hangulat, a tömeg precíz, mégis spontánnak tûnõ telitalálat-beállítása). A jelenlévõk a színészi munkával is jórészt elégedettek voltak, az elõadás mégsem arathatott megérdemelt sikert Piatra Neamtzon, mégpedig a hevenyészett, rossz fordítás miatt. A román nyelvbe Caragiale kifejezései, szereplõi, egész nyelvezete teljesen beépült köznevek, közhelyek, szólások formájában. A szinkrontolmács nem vette a fáradságot, hogy az egyébként jól nyomon követhetõ szövegeket eredetibõl idézze, ráadásul nemcsak pontatlan volt, hanem követhetetlen is. A közönség többsége számára ez egyszerûen elviselhetetlen volt, úgyhogy a szünetben elment, noha a produkció érdekelte volna. No comment…

Számomra a Piatra Neamtz-i Színházi Fesztivál idei programjának legnagyobb élményét a rendezõ szakos fõiskolás Andreea Va¢lean írói debütálása jelentette. Darabját Theodor-Cristian Popescu állította színre a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román társulatával. Csak sajnálni lehet, hogy nem ezt az elõadást láthattuk a budapesti Kortárs Drámafesztiválon (fõként anyagi okokból). Az elõadásra jellemzõ, hogy amikor a zsûri elnöke, Marian Popescu kihirdette, hogy a nagydíjat az Amikor fütyülni akarok, fütyülök nyerte el, óriási ováció jelezte a nézõtér egyetértését a szakmai döntéssel.

A színmû a fiatalkorúak börtönében játszódik, ahol a szociológiai felméréshez anyagot gyûjtõ egyetemista lány megjelenése és kérdései nyomán – kihasználva egy véletlen adta lehetõséget – a három „kísérleti alany”, azaz a rabok fellázadnak, és ennivalót, pénzt, illetve helikoptert követelnek. Az élelmet meg is kapják, amibe a rabtartók mérget kevertek, így a túszok és foglyok egyaránt elpusztulnak. A történetnek azonban nem a kriminalisztikai vonala figyelemre méltó, sokkal inkább a mai román, és tegyük hozzá, kelet-európai fiatalság helyzetének pontos látlelete, amit nem publicisztikai síkon, hanem valódi dramaturgiai-színpadi eszközökkel mutat meg. A helyszín és a szereplõk egyaránt a retardált társadalom közvetett metaforájaként mûködnek: az önhibájukon kívül deviánssá váló fiatalok, vagyis az agresszív, kihívó, mert alapjában véve komplexusos, szeretetéhes Fõnök, a nagy erejû, ám annak mértékét felmérni képtelen, mûvészlelkû zenész Unoka, illetve a szellemileg visszamaradott, mindenki kapcarongya Medve, de végeredményben ugyanide tartoznak a másik oldalon lévõ „szabad” kortársak is, azaz a hatalom rosszul fizetett eszköze, az Õr, és a diáklány is, noha az õ empatikus hozzáállása mindjárt megváltozik, mihelyt az igazi valósággal szembesül.

Különösen megrázó, hogy milyen csekélységekre vágynak ezek a fiatalok, lényegében csupán a több száz éve már nyilatkozatokban lefektetett emberi jogokra, amelyek itt e régióban a XXI. század küszöbén sem természetes, elengedhetetlen tartozékai a társadalmi létnek. Hiszen a legalapvetõbb kívánság az, hogy „amikor fütyülni akarok, fütyülhessek”, a legeslegnagyobb ábránd pedig, amibe bele is pusztulnak, hogy valahol szabadon és tehetõsen nyitnak egy román vendéglõt, összegyûjtik honfitársaikat, a zenész együttesével játszik, a Fõnök édesanyja (akivel a fiú jó viszonya valószínûleg szintén csak vágyálom) fõz, szóval, hogy együtt vannak, szeretik egymást jókedvûen. A Szûz Máriát vizionáló nyomorult Medvének még ennyi sem kell, õ csak arra vágyik, hogy embertársai befogadják maguk közé, és nevelhesse a birkáit.

Theodor-Cristian Popescu rendezése a marosvásárhelyi stúdióban szikáran poétikus elõadás. Marius-Alexandru Dumitrescu díszlete is csupán néhány egyszerû asztalból, no meg a rácsos ajtóból és a „kaputelefonból” áll, amin az utasítások, követelések elhangoznak a személytelen fensõség és a bennrekedtek közötti kommunikációban. A „krónikás csavargó” Ada Milea az elõadáshoz komponált és maga énekelte pol-songjai még fájdalmasabbá, megrázóbbá teszik az elõadást. A Rebreanu Társulat fiatal mûvészeinek különösen a tekintete vésõdik a nézõ emlékezetébe: Sorin Leoveanu (Fõnök) kétségbeesetten sóvár pillantása, ahogy a lányt (Delia Martint) provokálja, hogy az vele foglalkozzék; Dan Ra¢dulescu (Unoka) szerelmes, párás, önfeledt tekintete ének közben; a megbilincselt Mirel Ovidiu Rusu (Õr) könyörgõ szeme, ahogy fokozódó rokonszenvvel szuggerálja kortársait, vegyék be maguk közé; vagy Gabriel Dumitras¸ (Medve) csapra koncentráló, szinte nem is evilági nézése, amivel örökké vadállati ugrásra készen csak arra vár, hogy egy óvatlan pillanatban végre megmosakodhasson.

Sok szép mozzanat és egy szívszorító színházi élmény az Amikor fütyülni akarok, fütyülök címû vásárhelyi román elõadás, amit vendégjátékként jó volna Magyarországon is látni, a darabot pedig a mi nyelvünkön bemutatni például a szabadkai Kosztolányi Színházban…

DARVAY NAGY ADRIENNE