Sztanyiszlavkij Ványa bácsi-rendezése
Köszönjük, jól megvan. Évtizedek óta jelen van a Magyar Állami Operaház színpadán. Ha kidobják az ajtón, visszajön az ablakon. Divatok jönnek, divatok mennek, történelmi korszakok változnak: posztmodern és stilizáció, mesevilág és blődli, fogcsikorgatás és teljes lecsupaszítás mellett és után, úgy tűnik, annak a fajta színpadi manírnak, amelyet néhány évvel ezelőtt még szocialista realizmusnak neveztünk, ma is van létjogosultsága. Nem a színezet maradt meg, sőt az kötelezően változott pirosról fehérre, vagy a nap követelménye szerint változhat bármilyenre. Itt van ez a mostani, szegény Borisz Godunov a Magyar Állami Operaházban. Ugyanolyan, mint az „átlag-Borisz”, az az előadás, amit évtizedek óta mindig láttunk. Mintha nem lehetne kilépni a megszokott keretek közül. Egyébként számomra nem világos, hogy felújításról van-e szó, vagy új betanulásról, esetleg új szereposztásról, ahogyan az őszi sorozat plakátja aposztrofálta az eseményt.
A júniusi széria énekesi megoldatlanságait még bizonyos jóindulattal évad végi fáradtságnak, kifulladásnak tulajdoníthattuk. Most ez a második egység szeptemberben és októberben végképp meggyőzött arról, hogy a koncepció elhibázott, amin nem segít a szereposztás megváltoztatása sem.
|
|
Sztanyiszlavkij Ványa bácsi-rendezése
|
Az alapvetően „hagyományos” környezetben játszódó jelenetek nem állnak össze történetté. Mintha évtizedek óta ugyanebben a díszletben látnánk a cselekményt, csak sokkal szürkébb, leépültebb minden: nincs fény, nincs ragyogása a koronázásnak, a megrendelt és felülről diktált népünnepély szegényes és snassz, a Vaszilij Blazsennij székesegyház egyszerűen jellegtelen és kopott. A díszlet szándékos elrajzoltsága – a változatosság kedvéért – a játékstílushoz képest „modernebb”: a hatvanas–hetvenes évek elrajzolásaival, torzításaival operáló közhely, mely ugyancsak mindenkinek a könyökén jön ki. A jelmezek kiállítása nem szegénységről, hanem a fantáziagazdagság hiányáról árulkodnak. Mintha egyetlen gondolata sem volna a társművészeknek: a tervezőknek (Csikós Attila – díszlet és Márk Tivadar – jelmez) arról a korról, amelyben élünk, sem arról, amikor a darab cselekménye játszódik, sem arról, amikor Puskin műve megszületett, sem Muszorgszkij sajátos, a kora európai normáktól különböző, annál egyszerűbb, ám szabadabb elképzeléseiről. Mintha a zene zsenialitása meg sem érintett volna senkit az alkotók közül. A nyári verziónál azt hittem, a karmester (Lukács Ervin) személyéből adódik a depresszív, befelé forduló, színektől, drámai gesztusoktól tartózkodó zenei megvalósítás. A zenekari árokból áradó unalmat annak tulajdonítottam, hogy a kiábrándultságot az egyetlen szürke színnel, mint a reménytelenség adekvát kifejezőeszközével kívánták ábrázolni. Kovács János ereje teljében lévő karmester, természetesen az „új szereposztás” alkalmából nem vette át elődjének elképzeléseit. Most legalább plasztikusabban szólalnak meg a kórusok: ám ez is relatív. Lehet, hogy az éneklés intenzívebb, ám az összbenyomást lerontja az, ami a fentiekben leírt „realista” megközelítés kelléke, a naturalistának induló, ám kivitelezésében elnagyolt és illusztratív statisztamozgatás. A népopera, kórusopera skatulyájába begyömöszölt darabok az elmúlt évtizedekben mindig ugyanettől váltak hiteltelenné. A néptömegek érzéseit, tragédiáját kívánták tükrözni, ám legjobb esetben is csupán hatásos tablókat valósítottak meg a színpadon, amelyek illusztrálták vagy legalább nem zavarták a zenei folyamat kibontakozását. Legnagyobb bajom Szinetár Miklós rendezésével, hogy ez az alázat hiányzik belőle. Az aláhúzások, kiemelések, ötletek önmagukban nem jók vagy rosszak, ám ha meghamisítják a zenekarban megszólaló vagy az énekes által kifejezett érzést, ha megtörik a zenei folyamat természetes ívét, ha művészi ellenpont helyett öncélú és erőszakos poénkodássá válnak, akkor felháborodottan kiáltok megálljt! Leng a vörös zászló az úgynevezett „forradalmi képben”. A nép terelhető és nyájszellemű, a határőrök korruptak és egy-két gyertyatartóért mindenre hajlandóak. Még a Bolond is bármire kapható, ha a verés nem használ, megvesztegethető egy üveg itallal. Lehet, hogy a rendező személyes-történelmi tapasztalataiból származnak ezek a mozzanatok, azonban a műalkotás szempontjából kívülről ráaggatott, illusztratív anekdoták, melyek arra szolgálnak, hogy a bemutatott téziseket életszerűvé tegyék, s a naturalista ábrázolást kiigazítsák. Szinetár 1999-ben, úgy látszik, szisztematikusan él az eszközzel. Sajnos azonban nem számol azzal, hogy az elkoptatott formák használata, a piros vagy más színű aláhúzás, a direkt és szájbarágós kiemelések a magyarországi közönség számára nagy valószínűséggel visszataszítóvá tehetik a tömegjeleneteket, s ezzel az egyetlen létező Borisz-előadás veszti hitelét.
Ugyancsak sikertelen a próbálkozása arra is, hogy a cselekmény intim pillanatai útján az előadás mégis elmesélje Borisz cár történetét. Ezek ugyanis nem lírai jelenetek, amilyenekkel majd Csajkovszkij fog operálni az Anyeginben, hanem az eredeti zenedrámai értelmezésben is problematikus helyet elfoglaló illusztrációk. Rendezőileg kétféle hiba követhető el velük kapcsolatban: vagy funkciótlanul és dramaturgiailag esetlegesen lógnak a levegőben, vagy túlmagyarázottak.
Szinetárnak nem sikerült megtalálnia a Borisz Godunovhoz vezető utat: sem a megfelelő stílust, sem a műfajt, a színházi formát. Ráadásul eleve reménytelen helyzetbe hozta magát azzal az abszurd választással, hogy magyar nyelven énekelteti a darabot. Nem lehet említés nélkül hagyni, hogy az orosz nyelv, a jellegzetes szláv prozódia mennyire szerves része annak a világnak, ami a Boriszban megjelenik. Ezen felül a speciális magyar helyzet szempontjából nézve is abszurd a színház vezetésének döntése: a potenciális magyar operalátogató közönség (felnőttek, iskolázottak) a történelmi adottságok miatt éveken át tanult az iskolában oroszul. És ezt – bár a politikai akarat úgy diktálná – parancsszóra nem lehet elfelejteni. Ha a befogadói mechanizmusok elemzése helyett ideológiai vágyakra épít a színház, akkor be kell kapcsolni a gyorsító mechanizmust, mondanivalót kell becsempészni, poénokat kell kitalálni. A német nyelvű feliratozás igazándiból senkinek nem megoldás, bár Operaházunk az utóbbi időben a hazánkban rövid időre állomásozó turisták „kultúrszomjára” is sandít. Ám talán ez is olyan kérdés, amit szociológiailag kellene végiggondolni. Szerintem tudható, hogy egy magára valamit is adó külföldi, akinek magyarországi turistaútra (is) futja, ahhoz van szokva, hogy a világon mindenütt az eredeti nyelven énekelt darabok szerepelnek az operaházak műsorán. A hazai közönség számára – ha szabad most nekem egy újabb idejétmúlt fogalmat használnom – a magyar nyelvű feliratozás lehetővé tenné a cselekmény követését, s mindenki számára megadatna az eredeti akusztikai elem, az eredeti nyelven énekelt szöveg is.
Mert nemcsak az énekesek rossz szövegmondása miatt érthetetlen a magyar verzió. S ha már náluk tartunk, azoknál, akiknek a vállukon kell elvinni a repertoár darabjait: igen szomorú, hogy a két szereposztásból is nehezen jön ki egy hallgatható. A nyári előadásból egyedül Rácz István Pimenje volt meggyőző. Ősszel Bódi Marianna és Wiedemann Bernadett, Gonzalez Monika és Gregor József egy egyenletesebb színvonalú szereplőgárda ígéretével is alig tudtak meggyőzni arról, hogy a későbbiekben érdemes volna műsoron tartani ezt a remekművet. Meg kell említeni Kováts Kolos (őszi) Pimenjét, ami arról árulkodik, hogy megfelelő szerepben, s megfelelő pihenés után a művész érvényes alakítást tud produkálni. Ezt viszont igen szimpatikusnak találom, igazi gesztusnak az Operaház vezetése részéről. Egy jelentős művész a címszereppel történt nyári, balsikerű találkozása után sikeresen magára tudott találni. Airizer Csaba másféle problémákkal küszködik. A hang még egészséges, fénye is van, ám színekben szegény, ezért nem tud felkelteni sem együttérzést, sem gyűlöletet, sem csodálatot. Nagyméretű Borisz-báb, csontok és hús és legfőképpen idegek nélkül. Kiábrándító.
Gulyás Dénes visszatérése az Operaházba örömmel üdvözlendő. Ő a Bolond szerepének jelentőséget tud adni, javarészt a rendezés ellenében. Kovácsházi Istvánnak – mostanában a csapból is ő folyik – viszont jó lesz vigyáznia, ha nem akarja kockáztatni a hangját és a karrierjét. Mozart, Verdi, Muszorgszkij néhány nap különbséggel egymás után! Ráadásul a Bolond szerepe ebben a rendezésben nem több, mint néhány túlartikulált, hanggyilkos, magyarul énekelt, pirossal kiemelt mondat. Nem mondanivaló: hiszen ebben az Andrássy úti palotában a „szegény, szenvedő népet” csak idézőjelben lehet emlegetni. Ezért teljesen logikus, hogy az előadás erről szóló mondatát egy italért mindenre kapható clochard szájába adják.
ZALA SZILÁRD ZOLTÁN