„A gyerekeknek minden javakból a legjobbat szoktuk juttatni” – mondta egyszer Kányádi Sándor. Az erdélyi költő gondolata hazánkban sajnos nem érvényesül. Nálunk a gyerek családi belügy, társadalmi szinten már nem igazán tartjuk számon – legfeljebb, ha az óvodákat, iskolákat számoljuk fel...
A rendszerváltás számlájára sok minden felróható, köztük a gyerekek intézményhálózatának szétverése. Az úttörőmozgalom országos megszüntetésével igazából nem politikai gyermekmozgalmat, hanem egy szabadidős szervezetet vertek szét. Az iskolák megkurtított költségvetésének elsőként estek áldozatul a szakkörök, napközik. Felfoghatatlan, hogy egy évtizede nem készülnek gyerekfilmek. A hazai filmesek közül senki nem érez késztetést – ha nem a műfaj iránti elkötelezettségből, akkor szülői aggódástól vezérelve –, hogy nekik is forgasson valamit? Felnőtt egy számítógépes játékok előtt üldögélő, nem olvasó, nem sportoló generáció, amelynek a szabadidő kellemes eltöltését a plazák világa jelenti. A pedagógustársadalom tudna mesélni arról, milyen szellemi-érzelmi leépülés ment végbe az elmúlt években.
Úgy
gondolom, a gyermekszínház kérdése is itt kezdődik. Nem csupán szakmai kérdés,
mit, mennyit és hogyan játszunk nekik – de a társadalom hozzáállásáról, felelősségtudatáról
is tanúskodik: mennyire fontosak az utánunk jövő generációk. Néha erre is fel
kellene hívni a színházi szakma figyelmét.
A magyarországi gyermekszínházi helyzet felmérését ott kellene kezdeni, hogy egyáltalán megadatik-e a lehetőség a színházzal való találkozásra? A fővárosban a Pesti Műsor szerint hetente harminc különböző produkció közül lehet választani. (Hogy ebből mennyi a nézhető, színvonalas produkció, az más kérdés.) Ez maga a Kánaán a főváros határain kívüli lehetőségekhez képest. A megyeszékhelyek társulatai általában évente egy gyermekdarab bemutatására vállalkoznak. Ez édeskevés ahhoz, hogy színházszerető, azt igazán értő, igénylő nemzedékeket neveljünk föl. Ráadásul ez az egy bemutató is többnyire az alsós kisdiákoknak szól. A felsősök – teljes joggal – dedósnak tartják a Hamupipőkét. Ifjúsági bemutató híján teljesen esetleges, hogy az évi műsorrend kínál-e olyan felnőtt előadást, amire el lehet vinni a kamaszokat. Így eléggé jellemző, hogy középiskolásként úgy váltanak ifjúsági bérletet a fiatalok a felnőttelőadásokra, hogy utoljára a Csizmás kandúrt látták. És ők még mindig jó helyzetben vannak a kisvárosok, falvak diákjaihoz képest, akik minél messzebb laknak a színházi városoktól, annál kisebb az esélyük, hogy eljussanak egy-egy előadásra: a távolság, az útiköltség túl nagy ahhoz, hogy elinduljanak.
Mi
lehetne a megoldás a színházi alultápláltság ellen? Egyrészt fontos lenne, hogy
a vidéki társulatok – minisztériumi támogatottsággal – növeljék a bemutatószámokat:
a nagyszínház mellett a stúdióban és/vagy a kamaraszínházakban is tarthatnának
bemutatókat, mindegyik korosztályra gondolva. A vidéki iskolák szemszögéből
nézve pedig létfontosságú lenne egy állami támogatottságú program: ahogyan minden
iskola kap tanulónként pénzösszeget tartós tankönyvek beszerzésére, ahogyan
kormányprogram van az oktatási intézmények számítógépes parkjának kiépítésére,
ugyanúgy kellene biztosítani, hogy minden iskolában jelen legyen az élő művészet
– ezen belül a színház is. Ez kétirányú kell legyen: egyrészt „utazási csekkel”
biztosítani, hogy a vidéki gyerekek ingyen elutazhassanak valamelyik közeli
színházba, másrészről pedig vagy az iskolának juttatott fejkvótával, vagy a
színházi csoportok előadásait támogatva kellene lehetővé tenni, hogy az oktatási
intézmények is fogadhassanak produkciókat, amelyek tornatermekben, aulákban
vagy jó idő esetén az iskolaudvarokon, de akár a közeli réten is előadhatók.
Azaz csak támogatni lehet a Novák János által angol, svéd példák alapján megfogalmazott
iskolaszínházi rendszer itthoni meghonosításának gondolatát. Ám ehhez a lap
hasábjain folytatott eszmecserén túl konkrét lépéseket kellene tennie a színházi
és a pedagógus szakmának.
Félő viszont, hogy egy ilyen rendszer beindításával többszörösére nőne a szakmailag értéktelen produkciók száma. Vagy ahogy eddig sem mozdultak ki vidékre a színházak azokkal az előadásokkal, amikkel ki kellett volna, legfeljebb egy-egy fesztiválra, úgy meglehet, ezután sem fognak, hiszen egy vidéki vendégjáték nálunk ugyebár csak hakni lehet, a tájolás meg színházművészet elleni bűn, miközben külföldi tapasztalatokról beszámolva olyan magától értetődő természetességgel írunk az „utazó társulatokról”. (Novák János is említi angliai turnéikat, de hogy itthon mennyit turnéznak, arról nemigen tudok, a miskolci gyerekek például biztos nem találkoztak eddig velük...) S nem bízom abban, amit Novák János feltételez, hogy a pedagógusok egy határtalanul széles kínálatból látatlanban valóban a jót választják ki. Mindenképpen szükséges lenne pályázati rendszer, szakmai zsűriztetés kidolgozása, a szakmailag elfogadható produkciók listája. Ezek híján, meglehet, hogy akkor járnak jobban a gyerekek, ha kimarad az életükből a gyerekszínház.
A
mai tapasztalat ugyanis korántsem biztató, s Nováknak a jó és az elfogadható
közötti minősítésével már nehéz egyetérteni. A magyar színház igénytelenségének
fokmérője lett ugyanis ez a műfaj. Az igénytelenség az ötlettelen, fantáziátlan
darabválasztásnál kezdődik. Micimackó, Csipkerózsika és még néhány, a
legismertebb meseregények adaptációján kívül mást alig-alig látni – volt évad,
amikor a fél ország az Ózt játszotta. Tavaly pedig az egri gyerekeknek
mind a nagyszínházban, mind a bábszínházban a Hókirálynőt kínálták újdonságként...
Miért baj ez? Egyrészt a mai gyerekek túl hamar kinőnek a meséből, ezért is
fontos lenne, hogy ne ugyanazt a néhány történetet ismételgessük, hanem minél
többféle mesevilágba vezessük el őket. Ráadásul a színház maga ellen dolgozik:
a gyerekeknek bizonyos életkorban csalódást okoz, ha egy ismert történetet más
változatban látnak. S egy jól sikerült, látványos rajz- vagy játékfilmfeldolgozás
után egy szegényes színházi adaptáció egy életre elveheti a kedvét a színházba
járástól. A fővárosban, ahol nagyobb a kínálat, talán fontos lehet, hogy ismert
történettel csalogassák be a közönséget, de vidéken, ahol egy bemutató van,
már magáért a színházi élményért viszi el a szülő – vagy még inkább a pedagógus
– a gyerekeket, és nem azért, mert annyira kíváncsiak a Hófehérke ezeregyedik
feldolgozására.
Tény, hogy a kínálat is szűkös, de azért jellemző, hogy az igazán komoly kihívást jelentő darabok bemutatására nincs vállalkozó. Weöres mitológiai tereken vándorló, vásári komédiát és fájdalmas életfilozófiát ötvöző Holdbéli csónakosát, vagy Tamási Énekes madarát akár egy kötelező olvasmányt kellene rendszeresen műsoron tartani. Ehhez képest ritka öröm, ha valahol bemutatják azokat. S hiába, hogy a mai szerzőgárda körében is vannak, akik jó szívvel írnak a fiataloknak, a színházaktól nemigen kapnak biztatást. Szilágyi Andor Leander és Lenszirom című mesejátéka a zalaegerszegi Nyílt fórumon is szerepelt, díjat is kapott ott, mégis úgy tűnik, csak Fodor Tamás rendező szívügye. Kárpáti Péter Országalmájának is jó volt a fogadtatása, fergeteges ifjúsági előadást lehet belőle létrehozni, mégsem lett repertoárdarab. Gabnai Katalin Táltos Jánosa évek óta vár a bemutatásra. A sor még hosszan folytatható, de ez is mutatja, hogy a magyar színház e téren nem érdeklődik a magyar drámairodalom iránt. Pedig életbevágóan fontos lenne, hogy a magyar mese- és mondairodalom jelen legyen színpadjainkon. A mesemondás ugyanis sosem csak a szórakoztatásról, unaloműzésről szólt, egy nép a maga meséin keresztül adta át az utódoknak világnézetét, szellemi örökségét, alakította ki a következő nemzedék identitástudatát. Hol vagyunk mi ettől?!
És
akkor még nem szóltunk a hogyan kérdéséről. Nálunk mindegy, hogy milyen meséhez
nyúlnak az alkotók, a végeredmény szinte mindig ugyanaz: a nagyszínházak gügyögő,
selypegő, mézesmázos, rózsaszínbe oltott gyerekszínházi stílusukkal operettközönséget
nevelnek. A Novák János által emlegetett „bartóki gyökerek”, „a népszokások,
szertartások, vásári bábjátékok ősi formái” alig-alig lelhetők fel. Leginkább
a bábosok működésében, de a marcipán stílus ott is eléggé domináns. Nem csak
a gyermekprodukciók számának növelése, de a műfaji, stílusbeli gazdagítás is
megkívánná, hogy a stúdiók is nyitottak legyenek a legkisebbek felé intimebb
hangvételű, mozgásszínházi elemekkel is dolgozó, elsősorban a néző fantáziájára
építő bemutatókkal is.
A legfontosabb azonban mindenképpen a felelősség átérzése volna. Hiszen ma az amerikanizálódás és az EU-szabványok skatulyájába szorítva, erőszak és érzelgősség végletei közt mozgó japán és amerikai rajzfilmeken meg brazil szappanoperákon nőnek fel a gyerekek. Nemrégiben egy kitűnő tanuló fogalmazásában szerepelt, hogy a „Budán kóborló Toldi Miklósnak nem volt egy pesója (!) sem”. Most, hogy itt tartunk, már nem csupán a színházi dramaturgia belügye, hogy mi mellett tesszük le a garast...
MIKITA GÁBOR