Gazsó György az előadásban
Botho Straussnak nincs szerencséje a magyar színházzal. Az ő drámai világára magyar színész, magyar rendező és a magyar közönség egyaránt kevéssé fogékony, ezért alig-alig kerül színre Magyarországon. Botho Straussnak szerencséje van a magyar színházzal. Igaz, mindössze három drabját mutatták be eddig Magyarországon, viszont mindhárom az ő sajátos dramaturgiájára érzékeny (azt [meg]értő) rendezők vitték színre olyan színészekkel, akik fölül tudtak emelkedni a földhözragadt realizmuson, az ebben megszokott jellemek helyett képesek voltak alkatokat, tartást, állapotot eljátszani, vagy inkább megélni, finom stilizációval bővítve a realizmus sokuk által virtuózan kezelt, de mégis igencsak behatárolt eszköztárát. Botho Straussnak eddig szerencséje volt a magyar színházzal, mert nem került „illetéktelen kezekbe”, melyek a realista hagyomány görcsében vergődve „kizsigerelték”, lényegüktől fosztották volna meg darabjait.
|
|
Gazsó György az előadásban
|
Botho Straussnak szerencséje van a nyíregyházi színházzal is. Máté Gábor rendező és a társulat nagyobbik része (16 színész + 1 gyermek) úgy hoztak létre jó előadást egyik korai darabjából (A hypochonderek és az Ismert arcok, vegyes érzelmek után harmadikként írt és 1977-ben a hamburgi Schauspielhausban bemutatott A viszontlátás trilógiájából), hogy annak stílusa, a színészek játéka jóval közelebb áll a hagyományos realizmushoz, mint a Strauss-szal kapcsolatban annyit emlegetett érzelemmentes állapotrajzhoz, stilizációhoz. Ezek a figurák sokkal inkább jellemek, ismert tulajdonságokkal felruházott emberek, a közöttük fönnálló viszonyok pedig sokkal inkább emberi (érzelmi) kapcsolatok, mint azt Strauss szövege alapján elvárnánk. Ha azonban eddig úgy véltük, hogy ez a szöveg ellenáll egy ilyen „realistább” megközelítésnek, hogy nem bírja elviselni, hitelét veszti, banalizálódik, felszínesnek tűnik, most kiderül, hogy ez a megközelítésmód sem annyira idegen tőle, mint eddig hittük; hogy így is születhet érvényes, számos erénnyel bíró előadás. A díszlet (csakúgy, mint a jelmez, Füzér Anni m. v. munkája) egyszerű felületeivel, hideg világításával tökéletesen megfelel egy „hagyományos”, a kiüresedett értelmiségi létről, a valós emberi kapcsolatok ellehetetlenüléséről, az emberi értékek relativizálódásáról szóló értelmezésnek. Máté és a nyíregyházi csapat azonban nem ezen az úton indul el. Ők a Strauss által „függőben hagyott”, alkatokká, típusokká redukált figurákat emberi jellemvonásokkal ruházzák fel, a társadalmi szerepklisék játszásával helyettesített emberi kapcsolatok visszakapják érzelmi töltésüket, emberi viszonyokká terebélyesednek. Mindezt már az előadás kezdetén nyilvánvalóvá teszik. Csoma Judit Susanne-ja, miután elutasítóan rászól Moritzra, hogy hagyja őt békén, várakozásteli gesztussal fordul felé. Ezzel máris a férfihoz fűződő ambivalens viszonyt játszik el, vagy legalábbis sejtet a nézővel. Az utána következő monológ érzelmi fűtöttsége világossá teszi Susanne „érzelmi érintettségét”. Gazsó György is „jellemzi” Moritzot azzal, hogy önmagával eltelve beszél, mintegy észre sem véve, hogy a nő simogatja a kezét. Ugyancsak „hagyományos”, érzelmi töltéseket hordozó Franz (Hetey László) és Answald (Avass Attila) apa-fiú párbeszéde, s számos túlfűtött, realista érzelemkitörésekkel telített jelenet játszódik le például Ruth (Horváth Réka) és Lothar (Kerekes László), Marlies (Szabó Márta) és Felix (Horváth László Attila) között, s „érzelmi” több szereplő viszonyulása a halálos betegségben szenvedő Vivianne-hez (Zubor Ágnes) is. Ezzel szemben Viviane és Martin (Kocsis Antal) házastársi kapcsolatából sikerül „straussi módon” elhagyni az érzelmek ábrázolását. Az ő színészi teljesítményük így beleillene egy „tipikus” straussi értelmezésbe is, itt viszont egy kiürült, elhidegült kapcsolat ábrázolásaként is értelmezhető. Az előadás egyik legnagyobb erénye a színészi teljesítmények kiemelkedően magas színvonala. A társulatot ismerők számára is kisebbfajta meglepetés, hogy ilyen sok színésszel képesek egységesen magas színvonalú, jobbnál jobb alakításokkal teli előadást létrehozni. Voltak színészek, akik ebbe az egységes produkcióba képesek voltak realista erényeiken kívül egyfajta „másságot” is belevinni, úgy beleilleszkedni a rendező választotta stílusba, hogy közben Strauss stilizált, relativizált világából is megsejtessenek valamit. Virtuóz szerepformálást láthatunk Varjú Olgától, aki ebben az előadásban egy titokzatos, már-már misztikus Elfriedét játszik, aki végig megfejt(het)etlen, de nagyon szuggesztív marad a néző számára. Hasonlóan egyszerre „straussi módon stilizált” és „titokhordozó realista” Petneházy Attila Petere, s ide kell sorolni Tóth Károly Teremőrét is. Fegyelmezetten, szinte kellékként, de súllyal van jelen némán is, a neki „juttatott” jelenetekben pedig állapotokat játszik el kitűnően. Legsikerültebb közöttük, amikor a Teremőr vicceket mesél, helyzetének, szerepének nem megfelelően viselkedik, létrehozva ezzel a kínos helyzet színpadi „prototípusát”.
Máté Gábor rendezése végeredményben sikeresen „emeli át” Strauss darabját a színpadi (színészi) realizmus világába. A stílusváltás azonban elkerülhetetlenül fölvet bizonyos problémákat is. Gazsó énközpontú, szenvelgő értelmiségi Moritza kitűnő, de ebben az értelmezésben más hangsúlyt kap például Lothar figyelmeztetése Ruth érzelmi kötődéséről, ami viszont a továbbiakban Strauss szövegében értelmezhetetlen, „tovább vihetetlen”. Ugyancsak más értelmet nyer (ill. egyértelműbbé válik) Moritz végső gesztusa is, a letiltott kép nyakba akasztása. Susanne és Moritz kapcsolatának érzelmi viszonyként történő ábrázolása kihatással van Susanne és Answald „tegeződési játékainak” értelmezésére stb. Az egyértelmű átültetést a lélektani realizmus stílusvilágába láthatóan Máté is elveti, ezért számos apró lehetőséget talál a relativizálásra, stilizációra, melyek kizökkentik a nézőt, lehetővé téve ezzel a realizmus világába nem illeszthető momentumok elfogadását. Ilyen „kizökkentő elem”, amikor a kiömlött vörösbor foltjáról kiderül, hogy papírból van, ilyen a kórusként beállított szereplők stilizált fejmozgatása, de ilyenek Felix rángógörcsös szakítási rohamai is, továbbá számos alkalommal a szereplők mozgatása, és nagy segítségére vannak az említett kettős stílusvilágú színészek (Varjú, Petneházy) is. A negyedik magyar Strauss-bemutató tehát ismét színvonalas, izgalmas, értékes színházi élményt nyújt. Nem vagyok biztos benne, hogy értékéhez méltó lesz visszhangja és látogatottsága is. De ez már a magyar színház (és közönség) történetének egy másik fejezete.
HIZSNYAN GÉZA