AKIKET ÉRINT

Egymást Érintő
Bolygó Kultusz Motel

Amikor tavaly azzal zártam az Érintőről írott soraimat, hogy sok sikert kívánok Kamondi Zoltánnak és társainak a sorozat folytatásához, úgy gondoltam, idén már hátradőlve, „páholyból” nézhetem az előadásokat. Ám kritikus tervez, főszerkesztő végez, s nekem megint a recenzens funkciója jutott, melyet kissé nehezebbnek érzek a tavalyinál. Merthogy ettől az évadtól a Bolygó Kultusz Motel hivatalosan is társulatként működik, s az Érintő krónikája így óhatatlanul kicsit a társulaté is. Márpedig a Motel nem zárt könynyű évadot; anyagi és más jellegű nehézségekkel is meg kellett küzdenie. Ezek pedig részben az Érintőre is kihatottak: érdekes ötletnek ígérkezett például, hogy minden elkészült előadást kétszer játszanak el, egyszer a már bejáratott helyszínen, a Merlin Színházban, egyszer pedig a színházként debütáló IBS-ben. Az eltérő játék- és nézőtér másképp láttathatta ugyanazokat a produkciókat – de csak egy ideig, mivel az együttműködés az évad közepén váratlanul megszakadt, s a további Érintőket már csak a Merlinben játszották (az utolsó két bemutató pedig ott is a kamaraterembe szorult). Nyilvánvalóan anyagi gondokkal magyarázható, hogy a meghirdetettnél kevesebb előadást tartottak. A kezdeti elánt (havonta egy Érintő) kb. három hónapnyi szünet követte, s csak ezután jött az évadzáró két bemutató (ami egyébként három lett volna, ha Réthly Attiláé nem marad el váratlanul és minden előzetes bejelentés nélkül). Ambivalens módon hathatott az előadássorozatra, hogy egy idő után ez maradt a társulat egyetlen közös munkája, hiszen a szintén a Merlinben játszott „szappanopera” kifulladt, a nemcsak szakmai, de közönségsikert is aratott Candide pedig érthetetlenül korán került le a Thália Színház műsoráról. Mindez jókedvet bizonyosan nem szült, de az alkotói energiákat egy pontban koncentrálhatta.

Maguk az alkotók kissé megfogyatkoztak a tavalyihoz képest. Az akkori előadássorozat kilenc állandó szereplője közül öt lett a Motel tagja: Hevér Gábor, Horváth Zsuzsa, Kardos Róbert, Major Melinda és Puskás Tivadar. Igaz, régebbi társaik közül Pásztor Edina és Vida Péter még szerepeltek az első előadásokban (Vida a Candide-ban is), s alkalmanként a társulat vendégekkel is kiegészült, de ez utóbbiak közül csak Tóth Józsefnek a Melis László által életre keltett utolsó bemutatóban való szereplése volt meghatározó jelentőségű. A szabályok elvben nem változtak (igaz, az utolsó két Érintőt már nem követte beszélgetés, de erről majd később), az „életre keltők” köre pedig külföldi alkotókkal is bővült.

Az évad nemcsak a kényszerű pauza miatt (és szerint) vált élesen ketté; az első három előadás sokkal inkább megtestesítette azokat a művészi célokat, amelyekért az Érintő-sorozatot annak idején életre hívták, mint a későbbiek. Kamondi az első, Halász Péter rendezte Érintőt követő beszélgetésen el is mondta, hogy ünnepi estének tartja az aznapit, mivel egy alkotó végre egyértelműen reflektált egy korábbi előadásra. Ez az előadás egyébként Mohácsi János tavalyi nagy sikerű Érintője volt, Halász reflexiója pedig egyértelműen negatív. Halász elbeszéléséből számomra ugyan mindvégig nem derült ki, hogy látta-e (videón) Mohácsi munkáját, vagy annak nagy részét átpörgetve csupán egy-két jelenetbe nézett bele, ám – túl azon, hogy néhány nem éppen jó májra vallóan igazságtalan bírálattal is illette kollégáját – mondott valami olyasmit, amit magam is nagyon igaznak, fontosnak (és vitára érdemesnek) tartok. Halászt leginkább a Mohácsi-előadás utolsó jelenete, az elviccelt, bagatellizált halál képe dühítette fel, úgy érezte: Mohácsi innen írta visszafelé a darabot, ez határozta meg stílusát, túlzott poén-orientáltságát, nem helyénvaló öniróniáját (talán leírnom sem kell: ő kissé másképp fogalmazott). Érintőjét igazságszolgáltatásnak szánta: kollégája ártatlanul, pusztán a poénok kedvéért meggyilkolt hősének kívánt igazságot szolgáltatni. (A Hős darab eleji hosszú okádását nem volt nehéz a Mohácsi-előadásra vonatkoztatni). És – a konkrét esettől elvonatkoztatva – tartok attól, hogy Halásznak igaza van. Magamon is, ismerőseimen, kollégáimon is látom: szeretjük az iróniát, kuncogunk és kacsintgatunk az atelier-humoron, elbűvöl az önirónia, s boszszant, ha valaki túl komolyan akarja venni önmagát. És nemigen vesszük észre, ha nincs igazunk. Magam az utóbbi időben nagyon vágyom olyan előadásokra, ahol a halál valóban halál, iszonyatos súlyát semmi nem könnyíti, legkevésbé fekete humor vagy irónia (persze giccses szentimentalizmus sem). S ahol a hős valóban hős, az árulás valóban árulás, a formátum komolyan vehető (természetesen nem valami romantikus fekete-fehér világkép alapján). S ha igen ritkán ilyesmit látok, és dicsérni merészelem, mire valamelyik kollégám kijelenti, hogy nem igazán működött az előadás, mivel teljesen hiányzott belőle az önirónia – nos, akkor rögtön megértem azt a művészi felháborodást, ami Halász Pétert vezethette. Más kérdés, hogy adott esetben, Mohácsinak szánt művészi válaszként csak az értékelhető, amit Halász ott és akkor a színpadon létrehozott. S erősen tartok attól, hogy ennek alapján a nézők túlnyomó többsége Mohácsi pártjára állna.

Nem mintha Halász produkciója gyenge vagy értéktelen lenne, sőt alapkoncepciója nagyon érdekes, szövege első hallásra irodalmi értékű. A történet a Hős halálával kezdődik, ami ez után történik, tulajdonképpen a halál visszavonása. Halász is visszafelé írja a szöveget, de a Hős a „halál” után éli meg az álomszerű stációkat. A stációk többsége önmagában is szimbólumértékű (Kocsma, Áruház, Elmegyógyintézet, Határ). A szinte üres teret Halász számos kellékkel játszatja be: az árny- és a bábjáték is fontos része az előadásnak. De van itt élő állat (kutya, macska) és lendkerekes autó is – ám ezek sem stíluseklektikát eredményeznek, hanem a sejtelmes feszültséget oldják ideig-óráig. Ám a produkció inkább atmoszferikusan, illetve az egyes jeleneteken (stációkon) belül erős, az álomszerűség kevésbé érzékletes és semmiképpen nem alkalmas arra, hogy dramaturgiai vázként funkcionáljon. Így az egyes jeleneteket gyakorlatilag semmi nem tartja össze. Illetve egyvalami mégis: a Mohácsi-féle Érintőre való folyamatos reflektálás. Ha Mohácsi munkája a Jedermann-mítosz sajátos parafrazeálása volt, Halászé amolyan anti-Akárki: feje tetejére állított, végéről visszafelé pörgetett antimoralitás. A szerepkiosztás és az ezzel szorosan összefüggő narráció is az előzményre reflektál: míg ott a Hőst a társulat valamennyi férfiszínésze váltakozva eljátszotta, itt mindvégig (valamennyi stáción át) Puskás Tivadar alakítja, miközben az epizodisták itt is több szerepet játszanak. A narráló szerepű, E/1-ű összekötő szöveg nem a színpadról, váltakozó szereplők felolvasásában, hanem Kardos Róbert kintről, az ismeretlenből érkező hangján szólal meg (időnként azért maga a rendező is hallatszik). A folyamatos reflexió és az önálló dramaturgia hiánya (vagy enyhébb megközelítésben: gyengesége) azt eredményezi, hogy a Mohácsi-rendezést ismerők folyamatos asszociatív tevékenységgel az előzményhez kapcsolják az előadást, s a feltárt összefüggéseket minden bizonnyal érdekesebbnek tartják az aktuális színpadi történéseknél, míg az azt nem ismerők gyakran unatkoznak. (S mivel a rendező köztudomásúan a köznapitól eltérően vélekedik e fogalomról, nem árt megjegyezni: nem termékenyen unatkoznak.) Ezen az estén a Halász-féle színpadi nyelv – és színpadi igazság – csak részleteiben, töredékeiben, az egyes jeleneteken belül érvényesült. Egyébként úgy tűnt, mintha a reflexió tárgya győzedelmeskedhetett volna a reflektáló felett.

Ami nem jelenti azt, hogy Halász érvelése és dühe ne lehetne helyénvaló – azt is el tudom képzelni, hogy máskor, más játékszabályok mellett, szövegen és előadáson hosszabb ideig dolgozva bizonyítani is tudná igazát, s egyszer talán majd meg is teszi. Már ha igazán érdekli... Az e megjegyzés mögött bujkáló szkepszis egyébként burkoltan témája volt a bemutatót követő beszélgetésnek is, ahol a fénypontot mégsem Halász saját alkotómódszereiről folytatott tanulságos polémiája jelentette, hanem a régi ismerőssel, Kornis Mihállyal vívott parázs vitája. Kornis élesen, szellemesen, s szerintem többnyire igazságtalanul támadta az előadást, a munkamódszert, sőt, magát az Érintő-koncepciót is, amit persze Halász sem hagyott szó nélkül. Túl azon, hogy az előadásokat követő beszélgetéseken elhangzó elenyészően kevés kritikai álláspont legmarkánsabbika volt Kornisé, vitájuk élményszámba ment: ebből aztán sem a humor, sem az irónia, sem a teatralitás, sem a jó értelemben vett show nem hiányzott. Az Érintő-sorozat utolsó előtti érdemleges beszélgetése volt.

Az utolsó a következő bemutatóhoz, a Marc von Henningh rendezte Érintőhöz kapcsolódott. Vitának ezt ugyan nem lehetett nevezni, de érdekes beszélgetés volt, amely megismertetett egy öntörvényű alkotói módszerrel is. Henningh szimbólumokból építkező, a szöveget és az abból megteremtett látványt szétválasztó, a befogadót komolyabb intellektuális tevékenységre késztető módszere az előadásban is érvényesült. Érintője két korábbira is reflektált: tematikailag Schilling Árpád tavalyi munkájára (a második rész „története” tekinthető a Schilling-féle Érintő folytatásának is), míg az álomra építő szerkezete, stációkon alapuló szimbolikája Halászt idézte. A produkció két, szünettel is elválasztott részből állt. Az elsőben Kafkának A császár parancsa című (verssé alakított) novellája elevenedett meg. A szöveg nagy részét narrátor tolmácsolta, a történet kibontásánál – Puskás Tivadar és Hevér Gábor játékában – a gesztusok, a mozdulatok nagyobb hangsúlyt kaptak a verbális eszközöknél. Ám sem a szavak, sem a gesztusok nem alkalmasak a kommunikációra. A Henningh megteremtette világban minden sivár; a szereplőket körülvevő domináns tárgyi környezetet konzerv- és sörösdobozok alkotják. Ezekből előkerülhet megehető nyers hús, de fehér por is, melyet a mindvégig a magasból, némán figyelő légtornászlány szór a szereplők fejére. Az ilyen és hasonló gesztusok nem lefordíthatók: a színészi gesztusrendszer Henninghnél soha nem a szöveg közvetlenül felfogható tartalmát ábrázolja, hanem a textusból kibontható világképet próbálja színházi jelekkel, illetve atmoszferikusan megjeleníteni. Végül minden akció, minden gesztus ugyanoda jut: a hiány, az egyetemes kommunikációképtelenség állapotába.

Ehhez az értelmezéshez egyébként a rendező már az első részt megelőző prológban kulcsot ad. A színre érkező Pásztor Edina, akit polgári nevén ismerünk meg, eltátogja nekünk, hogy hangja ugyan elment, de mivel minden eddigi Érintőben szerepelt, ezt sem akarta kihagyni. Így hát egy magnó(hang) beszél, majd énekel helyette. Ezt a hiányállapotot érzékíti meg később a produkció mindkét része. A második rész nem pusztán Schilling és Halász munkájára, de az első részre is reflektál. A terembe visszaérkező nézők székét konzervdobozok foglalják el (az ajándékba kapott élelmiszer elfogyasztásával érdekes módon senki nem próbálkozik). A főszerepet a légtornászlány veszi át – a rész története az erőművészhez fűződő szerelme. Az erőművész (mint azt Schillingtől is tudjuk) már rég nincs jelen, a lány – nyilvánvalóan halál előtti – vízióját (álmát) tehát egy individuum hiánya idézi elő. Az élettől a halálig jut el az a férfi–nő kapcsolat, amelynek szimbolikusan értelmezendő stációi gesztikusan, gyakran mozgásszínházi elemeket alkalmazva kelnek életre. (Major Melinda és Kardos Róbert egyaránt fogékony erre a játékstílusra.) A szöveg jórészt szintén csak narrációként szólal meg. A Henningh írta textus hangulatilag és stilárisan is Kafkát idézi, imitálja, igen tehetségesen (bevallom őszintén: egészen a beszélgetésig azt hittem, hogy egy számomra ismeretlen Kafka-novellát hallok).

Henningh Érintője voltaképpen egy életérzés, egy belülről megélt hiányállapot köré épül. A történet csak kiindulópont, megjelenítése minden illusztrativitást messze elkerül. Reflexiói áttételesek, az elődás az előzmények ismerete nélkül is megérthető, befogadható. Az az álomszerűségre és stációszimbolikára építő dramaturgia, amely Halásznál a folyamatos reflexió és a néha felbukkanó történetmesélési szándék miatt nem működött, itt kiválóan funkcionál. Ami nem jelenti azt, hogy az előadásnak ne lennének gyengébb pontjai: az első részben helyenként tempógondok mutatkoznak, a második rész mozgásszínházi elemei pedig néha sablonosnak tűnnek (egy profi mozgástervező biztosan nem ártott volna). De az angol rendezőnek így is sikerült egy színpadjainkon szokatlan nyelvet alkalmazva, több korábbi előadásra finoman reflektálva, a későbbiekhez több kapcsolódási pontot is kínálva a sorozatba szervesen ékelődő, igen magas színvonalú bemutatót létrehoznia.

Többen azért is vélték munkáját kiemelkedő fontosságúnak, mert attól tartottak, hogy a tavalyi előadások – Csorba Simon „komoly Érintőjének” kudarca, valamint Mohácsi és Schilling humorban bővelkedő estjének sikere – után az Érintő már nem is lesz komolyabb hangvételben folytatható. Aggodalmaikat Henningh és Halász csak ideig-óráig oszlathatta el, mert decemberben jött dr. Horváth Putyi, s csattanós választ adott. Saját darabját játszatva el (a szöveg állítólag kész, az Érintő ennek alaposan meghúzott és némileg átírt változata), gondolatilag sokban kötődött a két előző produkcióhoz, miközben stilárisan és hangulatilag teljesen más előadást hozott létre. Az álom itt is kulcsszerephez jut, ám úgy, hogy szinte elválaszthatatlanul keveredik a valósággal. A lumbágóval küszködő főszereplő még az elején leesik az ágyról, s ettől kezdve minden álomként és valóságként is értelmezhető. Henningh és Halász más kulcsfogalmait Horváth vagy jelzésszerűen idézi meg, vagy erős iróniával reflektál rájuk. Az előbbire jó példa az előadás kezdete: a lassan kivilágosodó színen eleinte (a nézőtér legnagyobb részéről) csak a zongora látszik, s miközben szól a zene, feltűnik a mögötte ülő ember hiánya. Az ügyes szcenikai trükk (később, a fényben – az első sorokból némi ágaskodással – rögtön észre lehet venni Melis Lászlót) még hangulatában is a Henninghéhez hasonló folytatást ígér, ám ahogy a rendező játszatni kezdi a történetet, rögtön egy szellemesen ironikus komédiában találjuk magunkat. Maga a történet önéletrajzi ihletésű (állítólag valamennyi szereplője behelyettesíthető). Hőse a nagy regényére készülő, pénzt nemigen kereső író, akit lumbágó, családi problémák, technikai zűrzavarok egyaránt sújtanak (felesége elhagyja, családtagjaival összevész, „átmenetileg” lakásába költözik filozofikus hajlamú hajléktalan barátja, aki azonban még a legapróbb dolgokban sem siet a segítségére stb.).

A szituációk kiépítése a korábbiaknál realisztikusabb színészi játékot igényel, ám ez csak az alap; a rendező szándékosan eklektikus színházi nyelv kiépítésével kísérletezik. Egyes szerepeket eleve a groteszk felé billent el: a hős egyik barátja olimpiai futóként érkezik a színre, a nagymamát pedig Vida Péter játssza (nagyon természetesen, ízlésesen, épp ezért igen mulatságosan). Más szereplők (mint a hajléktalan barát) szimbolikus figuraként is értelmezhetők. Helyenként önálló teátrális betéteket látunk (ekként énekli el a feleség a Pancsoló kislány című épületes slágert, amely stílusparódiának is tűnhetne, de nem[csak] az: abban a szituációban inkább a helyzet karikaturisztikus leképezésének tűnik). Amit pedig első látásra a Henningh és Halász mondandójára vonatkoztatott maró iróniának vélnénk csupán, az is többletjelentéssel telítődik: Horváth hőse is stációkon megy keresztül, de nem élet és halál között, afféle köztes állapotban, hanem nagyon is konkrét (lumbágós) állapotban, ágy és illemhely között. Életstációk helyett a WC-re jutás stációit látjuk. De tévedés azt hinni, hogy ennek – miként a szerencsétlen író köznapi vergődésének – ne lenne önmagán túlmutató jelentése. Dr. Horváth Putyi ugyanúgy az individuum magányáról, a kommunikációképtelenségről beszél, mint az előző két Érintő rendezői, csak nagybetűk helyett kisbetűkkel, a létfilozófia szimbolikus megérzékítése helyett a mindennapok banalitását kissé megemelten, ironikusan ábrázolva. Rengeteg ötlettel (néha vitatható ízlésűekkel is), kissé egyenetlenül, de áradó teátrális gazdagsággal, feltűnő színházi érzékenységgel. Érthetetlen, miért nem rendez színházban – pedig, mint a beszélgetés során elmondta, szeretne.

Maga a beszélgetés egyébként kínosra sikeredett. A jelenlevők többségét Horváth (és Kamondi) filmes barátai adták, akik – miután a látottak minősítését néhány szuperlatívusszal letudták – elemzés helyett inkább a rendező magánéletéről és az egyes figurák behelyettesíthetőségéről kezdtek beszélgetni. Mire valakinek eszébe jutott, hogy nem ártana néhány szót szólni az előadásról is, a beszélgetésnek vége szakadt. Tipikusan az a belterjes disputa volt, amelyről a recenzens, ha vállalt feladata nem köti, pár perc után hanyatt-homlok menekült volna. Gondolom, ez a csevely szolgáltathatta az egyik fő érvet Kamondi számára ahhoz, hogy az idei ötödik Érintőtől kezdve elhagyja az előadások utáni beszélgetéseket.

A másik fő érvet pedig valószínűleg a negyedik, a David Gothard rendezte bemutató utáni diskurzus jelentette. Ennek „opponense”, Bálint András rögtön az elején becsületesen kijelentette: elfogult az általa régről ismert Gotharddal, nem tudja reálisan értékelni a látott előadást, nem is igen szeretne beszélni róla. Ezek után gyorsan a fiatalkori élményekre, Gothard pályájára, a magyar és az angol színházi életre tértek át, majd némi nézeteltérés is kialakult Gothard és Bálint között, amikor előbbi Pilinszky Jánost Peter Brooknál jelentősebb színházi embernek találta nevezni. Ez legalább alkalmat szolgáltatott arra, hogy végre az előadásról, vagy legalábbis annak elkészültéről is essék szó: a magyar kultúrához leginkább Pilinszkyn keresztül kötődő rendező elmesélte, hogyan jutott Pilinszkytől Ted Hughes-ig. Ahhoz a Ted Hughes-ig, akinek személye és művei álltak Érintője középpontjában. A bemutató inkább csak felszíni elemeiben kötődött a korábbiakhoz: megidézett központi alakja író, hangulata pedig valamelyest emlékeztetett Henninghére. Tartalmát és játékmódját nehéz definiálni. Sokkal több a nagyjából egyórányi játékidő alatt ugyanis nem történik, mint hogy az öt színész asztalok, székek, gyertyák között, egyre szaporodó („felhasználás” után elhullajtott, így lassan az egész padlót betöltő) papírlapokról különböző szövegeket olvas fel. Zömmel Ted Hughes alkotásait (köztük A varjú című művét), továbbá néhány ehhez kapcsolódó irodalmi idézetet (hosszabban Shakespeare-t és Homéroszt, de kevés Pilinszkyt, Beckettet és Sam Shepardot is), valamint elhangzanak életrajzi információk is az íróról. Gothard intelligens, érzékeny gondolkodónak tűnt, pillanatig sem kétlem tehát, hogy a felolvasott szövegek logikusan, láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz (s nem önkényesen választattak ki). Csak abban nem hiszek, hogy volt valaki a teremben, akinek figyelme a hosszú, monoton felolvasás alatt nem lankadt volna, s aki intellektuális csemegét látott volna az egyes szövegrészek egymás mellé rakosgatásában. Őszintén szólva engem az egész este valami színházi formába burkolt irodalmi ismeretterjesztésre emlékeztetett, s néha igencsak irigyeltem az első sorban zavartalanul horkoló urat. Ráadásul Gothard megszakította a korábbi előadásokban kiépített gondolatláncot, így elvben választás elé állította a következő Érintő életre keltőjét: megpróbál-e valahogy az ő munkájához csatlakozni, vagy arról tudomást sem véve a korábbi alkotók által megjelenített gondolatkörhöz kapcsolódik.

Azért csak elvben, mert a következő bemutatót rendező ef Zámbó István munkáját látva nehéz azt hinni, hogy ez a dilemma különösebben foglalkoztatta volna az alkalmi rendezőt. Hozzáállás, májminőség kérdése, hogy az ember félresikerült performance-nak vagy egyszerű blöffnek látja alkotását. Leírom inkább, mi történik: az előadás elején régi filmfelvételről Öveges professzort hallgatjuk, amint az elektromos székről beszél. Az ezt követő „lényegi” részben a Merlin kamaraterme dizsivé alakul át. Természetesen nem békebeli diszkózene szól, hanem kortárs (dance, house stb.) muzsika, fülsiketítő erővel. Egyre többen (civilek, feltehetőleg ef Zámbó barátai, tanítványai) kezdenek táncolni. Mindez több, mint fél órán át tart. Nézni nincs mit, legfeljebb néhány ironikus(nak szánt) felirattal ellátott táblát, no meg a válogatottan szép lányokat (ez legalább mutatja a rendező esztétikai érzékét). Majd végre-valahára megjelennek a színészek, rendőrnek öltözve, hogy kiszűrjék a drogosokat. E résznek kétségkívül van némi tartalma; felfogható enyhe agitációnak a végtelenül aljas és ostoba új drogtörvénnyel szemben, ám ef Zámbó annyira kerülni akarja a didaxist, hogy a jelenet szuggesztivitását is kioltja (Puskásék olyan puhány közegeket játszanak, akiket derék belügyminiszterünk páros lábbal rúgatna ki a testületből). Miután mindenkit kivezettettek a teremből, láthatunk még egy utójátékot, ahol Öveges professzor elektromos széke működésbe lép. Az előadás alatt magamban azzal szórakoztam, hogy mindenféle nyakatekert ideológiát találtam ki a produkció koherenciájának igazolására és mélységeinek feltárására, de mivel nem szándékozom írásommal együtt annak paródiáját is elkészíteni, ezeket most inkább nem írom le. Annak mindenesetre örülök, hogy ef Zámbó és barátai jól szórakoztak, annak, hogy ezt az anyagi javakban korántsem dúskáló Motel pénzén tették, már kevésbé.

A szezon utolsó bemutatóját rendező Melis László különleges helyzetben volt: alighanem ő az egyetlen rendező, aki a korábbi előadások többségét nem videón tekintette meg, hanem élőben látta (előfordult, hogy zenészként részese is volt egy produkciónak). Melis a két közvetlenül megelőző Érintővel is talált kapcsot (a vetítés ef Zámbót, a szereplők egyénekre és kisebb csoportokra bontása, a játék statikussága Gothardot idézte), de tartalmában és hangnemében felvette a decemberben megszakadt fonalat. A játékban a mindennapok banalitása a háttérben meghúzódó tragédiával ütközik. Az elején a filmvetítés éppúgy Koszovót idézi, mint Melis mindvégig a háttérben, egy kocsmaasztalnál ülő, poharakat szisztematikusan a falhoz vagdosó figurája. Az első pillanatban úgy hisszük, hogy a többiek többnyire egyszavas kezdőmondatai („Tragédia”, „Borzalmas”, „Botrány” stb.) is erre vonatkoznak, ám csakhamar kiderül, saját életük apró kellemetlenségeiről, bosszúságairól beszélnek. A külvilág nem érinti meg őket, sztorizással, körömlakkozással, krumplipucolással vannak elfoglalva, focimeccsről, besározódott kabátról, AIDS-szűrésről diskurálnak, az egyik leghosszabb sztori fő kérdése, hogy a férfinak sikerül-e székelési ingerét visszatartania vagy sem. Az érzéketlenség óhatatlanul is kifejeződik a rutinszerű cselekvésekben: a fenti sztori sírásás közben hangzik el, egy fiú „gyilkolós” számítógépes játékok sorát játssza (ennek kivetítése veszi át a vásznon a koszovói híradás helyét), két barát véget nem érő dartcsatát vív. Melis nagyon tudatosan építi ki ezt a szerkezetet, talán túl megtervezetten is, így az előadás kiszámíthatóvá, a mondandó – amely a Horváth-féle Érintővel óhatatlanul is szembehelyezkedve kritikával illeti a mindennapok banalitásába feledkező embert – némiképp didaktikussá válik. Jellemző, ahogy Melis a végén nem bír ellenállni a kísértésnek, s nem túl elegánsan leüti a saját maga által az elején feladott magas labdákat: egy-egy banális mondattal befejezteti a tragédiára utaló mondatokat.

Mindennek ellenére az előadás egy percig sem unalmas; érdekessé nem tartalma, hanem előadásmódja teszi. Melis hallatlanul természetes, szinte civil játékmódot kért és kapott színészeitől. Az aktorok a civil és a színpadi én egybemosására törekszenek, szerepnevük nincs, történeteiket sajátjaikként mondják el. Játékuk illúziókeltő: minden kikacsintás, privát gesztus nélkül tudnak civil módra természetesek lenni, ami által a monológok és dialógok egészen különleges hangulatot kapnak (s furdalja is az ember oldalát, hogy megtörtént vagy fiktív történeteket hall-e). Ezt a stílust a rendező helyenként teátrális betétekkel ellenpontozza. Ezek az ellenpontok (mint például a dizőznek öltöztetett lányka jelenetei, amikor a két barát által ásott sír is szimbolikussá válik) csöppet sem öncélúak: miközben megemelik a naturalisztikus gesztusokat, utalnak a köznapitól való elszakadás elvi lehetőségére, egyszersmind e lehetőség illuzórikus voltára.

A fentiek alapján írhatnám, hogy jó évet zárt az Érintő, de ez csak részben lenne igaz. Azt a célt, amelynek érdekében létrejött, továbbra is maradéktalanul betölti, kiemelkedően fontos terepe a rendezői-színészi kísérleteknek. (Az Érintő színészei idén is markánsan eltérő alkotókkal találkoztak, s valamennyi stílushoz kitűnően alkalmazkodtak.) Ráadásul létrejött két jelentős előadás (Henninghé és Horváthé), valamint két figyelemre méltó, sok részértékkel bíró produkció (Halászé és Melisé) is. Nem lehet elhallgatni viszont azt, hogy a bemutatókat egyre kevesebben nézzük. S ezért nem lehet pusztán a Merlin Színház rossz közönségszervezését hibáztatni, hiszen a szakmai közönség sem igen látogatja a sorozatot. Egy-egy frekventált alkotó produkcióját még csak-csak megnézi néhány szakmabeli, de az igen kis számú törzsközönség tagjai között rendezőt vagy színészt szinte egyáltalán nem, kritikust csak alig találunk. Így aztán, ha az adott Érintőt életre keltő művész nagyobb sleppel bír, több, ha kisebbel, kevesebb néző van az előadáson. (Alighanem ez tette folytathatatlanul belterjessé a produkciókat követő beszélgetéseket.) Ami pedig talán még fájóbb: a korábbi Érintők rendezői is csak elvétve látogatják a későbbi, nem ritkán az ő munkájukra is reflektáló produkciókat. (Idén csak Schilling jött el egyszer, hogy megnézze Henningh munkáját. Igaz, ekkor Halász is az épületben tartózkodott – ám a színházterem helyett az éttermet választotta.) Nem hiszem, hogy színházi műhelymunka terén (pláne Budapesten) olyan jól állunk, hogy ez a távolmaradás és szakmai reflektálatlanság indokolható és elfogadható legyen. De ezen nem Kamondi Zoltánéknak kell elgondolkodniuk.

URBÁN BALÁZS