ELZÚGTAK FORRADALMAI

Peter Weiss: Marat/Sade
Gyulai Várszínház

Amikor belépünk a szerelőcsarnok lepusztult udvarára – a Gyulai Várszínház bemutatójának színhelyére –, éppen fiatalok teniszeznek a betonon. Azután egy tízévesforma kislány kér utat a gyülekező nézők között, és mellékesen megjegyzi: az apukája hamarosan szól majd néhány szót a közönséghez. De hogy megérkezésünk pillanatától máris az előadás részesei vagyunk, az kicsivel később tudatosul mindenkiben: akkor, amikor megjön az „apuka” (a bemutatón a megbetegedett Vallai Péter helyébe beugrott Kovács Kristóf), és a charentoni elmegyógyintézet igazgatójaként – még mindig az udvaron – köszönti a közönséget, majd a kislány (Stefanovics Angéla) lelkesen elszaval egy forradalmat dicsőítő iskolás versikét. Csak ezután lépünk be az intézet félhomályos termébe (az ütött-kopott szerelőcsarnok fekete nejlonnal leválaszott középső részébe), hogy a becsukódó nehéz vasajtó előadáshossziglan a szereplőkkel közös, nyomasztó térbe zárjon mindannyiunkat. (Az előadás alatt a színészek és a nézők majd kétszer változtatnak helyet a csarnok két végének irányába, ami egyszerre lesz a díszletváltoztatásokra szolgáló megoldás és tartalmi mozzanat: egyre zártabb, szögesdrótokkal egyre sűrűbben körülvett terekbe jutunk.) A teremben – Antal Csaba díszletében – medencényi kád és egy állatok vágóhídra hurcolására alkalmas kétszintű ketrec az ápoltakkal. A rácsok mögül tompa, megtört tekintetek merednek ránk. A ketrec alsó, csak fekvésre alkalmas részébe külön zártak valakit; mint később kiderül, a radikális Jacques Roux különösen veszélyes alakítója az (Derzsi János). A színen szedett-vedett forradalmár- és bohócgöncökben a Kikiáltó áll (Tóth József), botja elnyűtt partvis. Az ápolók – megérkezvén a kinti teniszezésből – üdék és sportosan elegánsak. (A jelmezeket Szűcs Edit tervezte.) A betegeknek nem akaródzik elkezdeni a játékot, kinek félelemből, kinek inkább csak lenyugtatózott tompaságból: a Kikiáltót alakító ápolt első mondata a rettegve elordított „Nem akarom!”, a ketrec ajtaja pedig hiába van nyitva, senki nem mozdul.

Andorai Péter és Bognár Gyöngyvér (Benda Iván felvétele)

Már ezek az első, nagyon erős hangulatú képek is sugallják azt, ami a Szász János rendezte előadás egészét következetesen jellemzi: ennek az egész elmegyógyintézeti történetnek az ápoltakból álló embermassza a főszereplője, a mindenkori kitaszítottak és kiszolgáltatottak kortól és helyszíntől független tömege. Tekintélyes létszámú soraikból a hagyományosnál jóval kevésbé tűnnek ki a főhősök, mindenekelőtt a címszereplő, Marat (Andorai Péter) és legfőbb politikai támasza, Roux. A Kikiáltó ceremóniamesteri főszerepéből visszavesz, hogy az előadásbeli előadásban Sade márki (Gazsó György) rendező-betanítóként is tevékenyen részt vállal – ezzel együtt azonban Tóth József alakítása nem halványul el, és külön értéke, hogy ő az egyetlen szereplő, aki helyenként érzékelteti a Weiss-szöveg központozatlanságát is. A kórus (Szandtner Zsófi, Széles Zita, Lőrincz Zoltán, Vass György) mint az események állandó kommentálója fokozatosan visszaolvad az ápoltak piszokszín ruhás seregébe.

Az előadás a szerepek két egymást átszövő rétege közül is sokkal erőteljesebben hangsúlyozza az elmegyógyintézeti szintet, mint a forradalmit. A játékmester Sade-on kívül így válik főszereplővé Szabó Márta megformálásában a Charlotte Cordayt alakító ápolt, aki álomkórból újra és újra kibontakozó erejével majd ismételten elhatalmasodó passzivitásával a darabnak ezen a szintjén a legösszetettebb, metaforikus figurája. Benne testesül meg egy személyben mindaz a levertség, szétesettség, egyéniségtől megfosztottság és a mégis feltörni képes cselekvőképesség – ez teszi alkalmassá a gyilkos Charlotte szerepének eljátszására –, ami az ápoltakat ebben az előadásban összességükben is jellemzi. Szabó már első megjelenésekor, a song alatt – amely a Marat-nál tett látogatás elé került – bejárja ezt az utat: a félénk és szinte félálomban botladozó ápoltat de Sade szelíd erőszakkal indítja játékra, majd a szereplő erőre kap, önállósul, kinyílik – de a következő jelenetre ismét viszszazuhan alapállapotába.

A betegek sápadt serege hasonlóan tétova léptekkel hömpölyög, de időről időre erőt vesz magán, hogy a neki szánt szereptől eltérően a közönség előtt ordítva, ketrecét döngetve helyzetéről tudósítson, és Coulmier-nek, illetve rajta keresztül a mindenkori hatalomnak címzett fenyegetéssel álljon elő. Ezt a kettősséget képezi le a Görgey Gábor-fordításhoz képest átírt szövegű dalbetétek hol tompán recitatív, hol indulósan pattogós zenéje is – melynek Richard Peasleetől származó eredetijét Melis László dolgozta át, illetve írta tovább (és amelyet élőben játszik a Purcell Zenekar).

Coulmier igazgató és az ápolók viselkedése azonban arra vall, hogy már régen nem tulajdonítanak igazi veszélyt az efféle akcióknak. A korábbi kezelések olyan alaposak lehettek, hogy úgy tűnik, meglepetésekre nem kell számítani. (A kezelések eredményéről és módozatairól drasztikus képek árulkodnak: Duperret megformálójának, Szabó Győzőnek talicskaszerű szerkezethez kötözött, kipeckelt szájú figurája, Marat alakítójának láncokkal körültekert, fadarabbá merevedett teste, Roux életre keltőjének szűkös kalickája.) Az ápolók többnyire nyugodtan üldögélnek a helyükön, Coulmier pedig lánykája társaságában általában békésen nézelődik, és csak ritkán szól közbe. Azután az ápoltak a várakozásokkal ellentétben (és a Weiss-szövegtől is eltérően) egyszer csak belefojtják Marat kádjának vizébe a számukra közvetlen hatalmat megtestesítő Coulmier-t, hogy a záróképben a zuhanyrózsákból alápermetező víz alatti boldogságukban emberré tisztulhassanak végre. Ebben a felszabadult, életörömös hangulatban – melyet azonban beárnyékol a vérző szájjal körberohanó, elkeseredett Kikiáltó látványa és a Napóleonból új ideált formáló harsány lelkesedés – egyszerre vetik le az ápoltak az elmegyógyintézetben rájuk kényszerített szerepüket, és egyszerre lépnek ki a színészek a Weiss-darabból. (Az előadás címe arra céloz, hogy a két rétegű szerepjáték majd három rétegűvé bővül: „Jean Paul Marat üldöztetésének és meggyilkolásának megnyugtató történelmi távlatokba helyezett, ugyanakkor kellő magyarázatokkal ellátott színjátéka, ahogy a charentoni elmegyógyintézet ápoltjait alakító színművészek bemutatják de Sade úr betanításában 1999 nyarán a Vízgépészeti Vállalat hazánk egyébként üdvös kibontakozásának részeként leszerelt szerelőcsarnokában. Köszönjük.” A gyulai előadást létrehozó színészek szintje azonban közvetlenül nem jelenik meg a színpadon; semmi nem utal rá, hogy de Sade úr nem az elmegyógyintézeti ápoltakat, hanem az elmegyógyintézet ápoltjait alakító színművészeket rendezné.)

A rétegek ebben az előadásban közös időn kívüliségbe oldódnak. Míg az előző rendszerben bemutatott Ács János rendezte emlékezetes kaposvári kultuszelőadás elsősorban a bukott forradalomról és az eszmék torz megvalósításáról szólt, Szász János előadása az új rendszer első évtizedének végén a változásoktól mindenkor érintetlenül maradó kizsigereltek és agyonmanipuláltak sorait állítja a középpontba. Azokat, akiket könnyű feltüzelni – Marat-tól várják a megváltást, de halála pillanatától Napóleonért lelkesednek –, de akikért rendszerektől függetlenül mindig csak a jelszavak szintjén történnek a dolgok. Ennek megfelelően az alkotók nemcsak hogy nem játszanak rá a különböző korok közötti direkt politikai-társadalmi-erkölcsi áthallásokra – ez a mai nézőt valószínűleg jóval kevésbé is hozná izgalomba, mint az elmúlt rendszer színházlátogatóját –, hanem kifejezetten visszavesznek a darab ilyen jellegű vonatkozásaiból. A dramaturg (Kovács Kristóf) ollója nem kímélte a Weiss-dráma nemegyszer túlzóan didaktikus, ismétlésekkel nyomatékosított részleteit (a legtöbb húzás a parabola egyik oldalán Marat, Sade és Roux, a másikon Coulmier szövegét érte). Kimaradtak azok a legkonkrétabb utalások is, amelyek az író hatvanas évek eleji – de nálunk csak az utóbbi években aktuálissá vált – tapasztalatairól szóltak (újonnan meggazdagodottakról, sőt: vállalkozókról). E súlypont-áthelyezések okán – és a Marat-t alakító ápolt leépültsége miatt – Marat és Sade életről, halálról és forradalomról szóló beszélgetése sem képezi az előadás tetőpontját. (És legemlékezetesebb részlete nem is annyira az intellektuális pengeváltások bármelyike lesz, hanem az az érzékletes szakasz, amelyben Sade lefesti a király elleni merénylő, Damien kivégzésének vérfagyasztó kegyetlenségét.)

Gazsó György de Sade-ja elsősorban magának játszik és játszat. Mint az ápoltak közül az egyetlen „saját jogú” szereplőt erős érdekek fűzik ahhoz, hogy ez az elmegyógyintézeti előadás létrejöjjön. Élete kemény játszmasorozatainak egyik vonulatát látja folytathatónak benne: újra érvelhet és cáfolhat, és – többnyire – újra az ő játékszabályai érvényesülnek. Határozott és mosolygósan fölényes; az ápoltakkal szemben hatalmat érvényesít, miközben a hatalom számára ő is csak egy az ápoltak sorában. Megnyilvánulásaiban, mozdulataiban színházias szertartásosság váltakozik önsanyargató feltárulkozással. Kötelez mindenkit a játékban való részvételre; szinte belöki teremtett világába az ellenálló szereplőket, akit kell, odébb támogat, akinek kell, súg.

Andorai Péter Marat-ja végét járó emberi roncs. Megjelenése emlékeztet David festményére, de olyan, mintha a híres képről nemcsak a forradalmi pátosz foszlott volna le, hanem a vászon és a festék is megkopott, málladozásnak indult volna. Ez a Marat elhízott és kivörösödött, teste, elméje tehetetlen; szinte mozgásképtelen, és akár egyetlen sor leírásának idejére sem képes összpontosítani. Amikor erőt vesz magán, és felkel, hogy a néphez szóljon, senki nem figyel rá, szócsőbe mormolt szavait teljesen elnyeli az általános hangzavar. A forradalom szempontjából nyilvánvalóan már semmi tétje annak, hogy él-e, hal-e, csak a tömeg – amely meg sem hallgatja – mindenáron való ideálképzése élteti.

(Így Charlotte Corday tette is inkább jelképes ereje folytán és nem a fizikai megsemmisítés tényétől válik értelmessé.) Társa, Simonne – Bognár Gyöngyvér játssza – rongyokba burkolt állatias véglény: egyetlen szavát sem érteni, vakog és nyüszít, majomként csimpaszkodik Marat-ba. Megjelenésük a legvégső emberi elesettséggel szembesít. Nyomasztó, hatásában – különös módon – mégis felszabadító erejű ez a szembesülés.

Szász János eddigi előadásai kétfajta emberi állapot megragadásával nyújtották számomra a legerőteljesebb élményt. Az egyik: a megélhető sorsok nélküli, szeretethiányos emberek magányos vergődése, a világban való otthontalanság – erről szólt a Ványa bácsi. A másik: az ember kiszolgáltatottsága másoknak, tehetetlensége a sorsába avatkozó bármiféle hatalommal szemben – ezt fogalmazta meg például a Vágy villamosának egyik ritka színpadi erővel bíró jelenete (amelyben a kényszerzubbonyba szorított Blanche, hogy emberi méltóságát megőrizze, a szájával keservesen előbányászott pisztolyt próbálja – sikertelenül – magára fogni). A Marat/Sade mostani bemutatójában egyszerre jelenik meg ez a kétfajta életérzés, s ennek érdekében az előadás sokkal inkább az érzékeket veszi célba, mint a forradalom- és társadalomkritikus intellektust. Európa – már ami a forradalmakat illeti – amúgy is újra csendes.

DÖMÖTÖR ADRIENNE