Azért most megkapta. A szerző maga kapta azt a bizonyos hurkatöltős nagy purgálást, amit orvos-darabjainak előadásain annyiszor láttunk már jobb-rosszabb elővezetésben. A dramaturgiai érvágássorozatot (dramaturg Perczel Enikő) többszörös rendezői klistély (rendező Magyar Attila) teszi teljessé a szentendrei városháza barátságos belső udvarán. Így a darab, amely más „orvosok” kezén akár három felvonáson keresztül is képes lélegezni, jelen előadás során viszonylag rövid idő alatt, talán valahol az ötödik perc tájékán – horkanva kiszenved.
Az udvarsarki színpadtér nehezen formálható mássá, mint amilyen, de jó is az így. A díszlettervező Horváth Judit bölcsen hagyja, hogy lépcső legyen bal oldalt elöl, ami lépcső volt eddig is, hogy fa legyen középen a fa, amely már évek óta ott van. Köteleket feszít ki, s azokra óriás sárgásfehér vászonfehérneműket tereget, akkorákat, hogy a klasszikus Planchon-féle Dandin-előadás lengedező lepedői is visszarémlenek egy pillanatra.
A kellékes Tölli Judit képes óriás vázáról gondoskodni egy a játékon csak alig lifegő szakállas poén kedvéért. A jelmezekért felelős Kovalcsik Anikó is megránthatta a vállát, amikor a rendező Magyar Attila azt kérte tőle, hogy a színész Magyar Attila mint atya, legyen csak úgy az egyszerűség kedvéért mondjuk talpig menyasszonyi ruhában. Előállt a ruha.
A darab úgy tesz, mintha elkezdődne. Hagyományos Lully (?) hangzatok csalnak be egy geometrikus pontosságú Moličre-produkcióba, de aztán Hajdú István megjelenése a cseh kabaré világába csusszantja az eseményeket. Van idő, amikor a commedia dell’arte legjobb tréfáiig emelkedünk, hogy aztán a magyar tévécsatornák paródiáival kevert népi adomák törmeléke zuhogjon a nyakunkba.
Figyelemre méltó színfolt a játékban a klasszikus szépségű Varga Klári fegyelmezett és elszánt törekvése arra, hogy férfitársait figyelve elkapja a levegőből az eszement improvizációs stílus formai jegyeit, s maga is eszerint dolgozzék. Személyes színészi fejlődése szempontjából lehet talán ennek a kócos színházi eseménynek legtöbb hozadéka. Muszáj elismeréssel adóznunk neki. Láthatóan végig nem tett le arról, hogy megértse, mit is kellene játszania.
Mi nézők – nem unatkozunk. Egyrészt ébren tart a csodálkozás, hogy vajon miért éri meg a színészeknek minden olcsó poénért ennyi energiát bevetniük, másrészt, miután Moličre-re hangoltságunkat a pad alá gyűrjük, mégiscsak magával ragad a zabolátlan játékdüh látványa. Ez természetesen a játékosoknak köszönhető. Magyar Attila és Hajdú István a sok ízű és sok műfajú színházi gyulladás kiheverhetetlen kórságában szenved. Lázas exhibíciójuk tüneményes bájjal keveredik, ősi hisztrió ösztönök démonai rángatják őket. Ha létezik is valami teátrális tudatalatti, az náluk már régen a deszkákra kipakolva szárad. Minden meg van mutatva, el van játszva, kivéve persze a darabot. Gerjesztett transzban vergődnek és istenülnek, a közönség – rémülettel és részvéttel – mindehhez csak asszisztálni képes.
Amit látunk, az nehezen minősíthető. Laza bohóctréfák sorozatává válik a több szereplőjétől egyébként ügyesen megfosztott, s bizony eredeti formájában is problémás cselekmény. S mivel kárhoztatható nézői beidegződéseink miatt azt várjuk, hogy egyszer majdcsak történik valami olyasmi, aminek az előzőekhez valami szelíd kapcsolódása lesz, sokáig futunk lihegve a történések mellett. Ahelyett, hogy időben feladnánk minden reményünket.
Ha komolyan vesszük a kiírást – Moličre neve tudniillik bohó módon ottfelejtődött a színlapon –, kezdettől fogva fölöslegesen terheljük magunkat. Ez esetben megtanuljuk, hogy az a fajta színház ez, amely hártyákban hámozza le a nézői agyvelő rétegeit. Elindít valamit, sejtetni kezd egy rendszert, fölenged egy-egy ötletet, s már röptében puffantja is le. Azt sem csinálja meg, amit a második lépésben majd ki akar figurázni. Egész idő alatt az egyik semmi tócsájából a másik semmi tócsájába lépünk. Minden bizonnyal igen korszerű színházról van itt szó.
A kabaré, a bohóctréfa kidolgozásának szükségszerű velejárója a mindenkori kulturális guberálás, ami a komédia saját korához szólását tudja biztosítani. Idézet, fricska, technikai és szövegbeli gegek garmadája bizonyítja, hogy ezek a játékosok benne élnek korunkban. Remek a távgyógyászat és a visszafele számolás, életszeretettől szaglik az emésztési problémák taglalása. De felületesek az élményszerzésben és a kidolgozásban is. Hiányoznak a rendezői és színészi váltópontok, amik a poénok tűpontos adagolásához lennének szükségesek. Sportszerűtlen és érvénytelen egy szöveghibákkal elrútított Baudelaire-vers, bármilyen buzgalommal idézik is be hajánál előrángatvaA dög című poémát. A könnyebb értés kedvéért: a dühödt feleség önnön férjét formázó bábbal a kezében csurunga-szurkáló szertartást mutat be, s közben idézi a francia klasszikust.
Parányi szerepben, s jó ideig némán láthatjuk Csonka Szilviát mint ifjú szerelmes lányzót. Világutálata, szkepszise, sápadtra mázoltsága és rejtőzködő agresszivitása a játék legbiztosabb stílusban megrajzolt figuráját adja. Bajka Pál ifjú (!) szerelmesként és Mészáros Máté mint Nép és egyebek szolidáris szeretettel egészíti ki a jeleneteket. A totális blődli elfogadható műfaj, csak annak kellene tálalni. Nagy kár, hogy az elképedt nézők egy része, köztük sok fiatal, nem lévén tájékozott színházi mit-merhetésekben, azt hiszi, Moličre volt magán kívül 333 évvel ezelőtt, mikor ez opust színpadra engedte. Mert az előadás java idejében se öröm, se szellem nem nagyon mutatja magát, igazi nevetés is alig-alig hallik. Az a mainapság divatos felületes utálkozás és az az elkényeztetettségből adódó csömör jellemzi a játékot, ami sok-sok kortársi produkcióról ugyanígy elmondható. Az alkotói unatkozás és reménytelenség sok rokon dokumentumánál érezni azt a szétszerelési viszketegséget, amit ez a játék is mutat.
Le kell ezt írni, mert a Magyar–Hajdú páros színészi zsenialitása mindazonáltal vitathatatlan. Annyi ötletük van ebben a zavarodott játékban, hogy mások egy évadot is megtölthetnének vele. Felejthetetlen és vad poénok váltakoznak erőtlen malackodásokkal és véghetetlenre dagadt, elméretezett viccdramatizálásokkal.
De ha ezt az egész estét nem vesszük másnak, mint összevissza állapotú színházi „nyersanyagraktárnak”, akkor is elmondható annyi a komikus kettősről: óriási érték az ő játékkedvük. Igazi rendezőt kívánna.
GABNAI KATALIN