KUTYA, MACSKA JÓ BARÁT

Giovannino Guareschi: Don Camillo
Az Új Reneszánsz Tisztelői – Szentendrei Teátrum

Egy jókora, faragott Sztálin-kép meg egy ember nagyságú kereszt uralja a szentendrei városháza udvarát. Két „szomszédvárat” jeleznek: egy csöndes olasz kisváros kommunista polgármesterének és a helybéli plébánosnak igencsak különböző világát.

A két nagy ellenlábas históriája, a Don Camillo sokak számára ismerős lehet már Fernandel klasszikus filmjéből; a Szentendrei Teátrum közönsége pedig most megtekinthette a történet színpadi változatát is. Nos, Giovannino Guareschi komédiája a jelek szerint inkább mozivászonra termett. Részben azért, mert a második világháborús háttér jóvoltából géppisztollyal, fegyverraktárral, bombával, orvlövésszel és hasonlókkal „megspékelt” cselekmény jó néhány mozzanata nyílt színen nemigen ábrázolható (s így az események nem csekély részéről csak meglehetősen sután és hiteltelenül hangzó párbeszédek tudósítanak), részben pedig a meseszövés teljességgel epikus jellege miatt. Az amúgy fordulatos történet ugyanis egymástól többé-kevésbé független (s ennélfogva helyenként esetlegesnek tűnő) epizódok formájában kanyarog előre, ráadásul látszólag kétszer-háromszor is vége van, így aztán nem csoda, ha a másfél órás játékidő a valóságosnál sokkal hosszabbnak tűnik.

Hogy ennek ellenére viszonylag kellemes színházi este tanúi lehetünk, az a produkciót rendezőként jegyző Lengyel Ferenc és a játszók érdeme. Kocsis György (aki piknikus alkata révén külsőleg is szerencsés választás a joviális plébános szerepére) finoman és árnyaltan ábrázolja a kissé különc lelkipásztort. Don Camillója bölcs és együgyű, naiv és agyafúrt, jámbor és indulatos egyszerre; elhihetjük róla mind azt, hogy a polgármesterrel vívott párharca során magától értetődően igénybe veszi a modern világ fegyvereit – például egy bokszmeccs kínálkozó lehetőségeit –, mind pedig azt, hogy egy középkori szerzetes természetességével beszéli meg minden gondját-baját a kereszten függő Megváltóval. (Szerémi Zoltán fegyelmezetten szekundál neki a nem túl hálás szerepben; arról vélhetőleg nem ő tehet, hogy a hagyományos ágyékkötőhöz viselt „civil” szandálja még a nem túlzottan vallásos nézőkben is visszatetszést kelthet.) Jászai László is hiteles figurát teremt az elvakultan ideologikus, de alapjában véve jóravaló polgármester megtestesítőjeként, pedig nem akármilyen pálfordulásokat kell elfogadtatnia a nézőkkel. Az orra alá minduntalan borsot törő papot előbb máshová helyezteti annak egyházi elöljárójával, majd kisvártatva visszakönyörgi tőle; újszülött kisfiát (a lelkész mélységes megbotránkozására) előbb Leninnek keresztelteti, majd a betegeskedő bébi egészségéért őszinte megrendüléssel imádkozik az általa elvileg egy cseppet sem tisztelt Szűz Máriához; a darab végén pedig Don Camillóval teljes egyetértésben, áhítattal nézi a betlehemi jászol kis fafiguráit. A két ember ugyanis, minden látszat ellenére, valójában mélységesen összetartozik...

Bár a politikai ellenfelek szüntelen csatározása, az egymásnak való állandó „betartás” nagyon is ismerősnek tűnhet mai közéletünkben, ez a már-már idilli egymásra találás, sajnos, annál kevésbé. A történet egyértelműen mesének – kedves, szívmelengető mesének – tűnik, méghozzá a jelek szerint nemcsak a nézők, hanem az alkotók számára is (Horn Ákos egyszerű, de sokoldalúan kihasználható díszleteinek krepp-papírra emlékeztető bevonata „mesejátékos” asszociációkat kelt, éppen úgy, mint a háborúsdit játszó kisfiúk fűzfapuskájára hajazó, fából készült fegyverek). Nyári estén mesét nézni, persze, nem rossz dolog; különösen akkor, ha eközben néha magunkra ismerhetünk. Kérdés, hogy az igazi „címzettek” közül látta-e bárki is az előadást...

HOCHENBURGER ÁGNES