Adriana Grand rajza
Erosz himnusza, az érzékek diadala a Szentivánéji álom Victor Ioan Frunza rendezésében a Kolozsvári Nemzeti Színházban. Ám ahol diadal van, ott áldozat is – az ösztönök elszabadult, felszabadult orgiájának ára van. S ezt az árat meg kell fizetni. Van, hogy megéri, van, hogy nem. Az elszámolás azonban utólagos, a folyamat megfordíthatatlan. Ami történt, megtörtént, talán nem jóvátehetetlenül, de kitörölhetetlenül. S ami nem történt meg, nem biztos, hogy pótolható; meglehet, kielégítetlen vágy marad örökre. A veszteség pedig felmérhetetlen, mert igazolhatatlan. Ösztönök és akarat, a felszínre törő tudatalatti és az önkontroll harca ez – ha nincs harc, nincs dráma. Ioan Frunza színpadán van dráma – győztesek nincsenek. A De Sade-szövegekkel feldúsított szerepű Puck praktikái ellenére és eredményeként végül is egymásra találó szerelmesek, ha csak érzékeikben hordozzák is, soha nem felejthetik már a tudást, amire az ösztöneiket elszabadító, érzéseiket összekuszáló Puck vezette őket. A beteljesülés mellett ott lesz mindig a hiányérzet s az örök kétely, a teljesség relativitása.
|
|
Adriana Grand rajza
|
A érzékek birodalmáról, az ösztönélet mélyrétegeiről őszinteséget diktálón, őszinteséget parancsolón szól Ioan Frunza a talán legérzékibb művészet, a színház nyelvén. Testek, színek – a díszlet- és jelmeztervező alkotótárs, Adriana Grand segítségével – végtelenül pontosan megkomponált tobzódása uralja a teret, a lenyűgöző teatralitás mögött tág terrénumot, mozgásteret engedve a gondolatnak, időtől, tértől eloldva s ezzel az örök érvény magasztosságával egyszersmind reménytelenségével megtoldva az emberi tapasztalatot. Az Adriana Grand tervezte ruhák által különböző korok, kultúrák és konvenciók érintkeznek finoman, jelzésszerűen mégis, a konklúziót tekintve meghatározón. Az őszinteség és álszentség közötti határtalan mezsgyén irányt, mértéket szabó konvenciók jelentik a viszonyítási pontot, nem ritkán a harc tárgyát. Természeti és társadalmi törvények, azonos szereplők (Dorin Andone és Geanina Calinescu) játszotta, de különnemű földi és égi hatalmak feszülnek egymásnak a kolozsvári román színház színpadán mérhetetlen dinamizmussal, expreszszivitással, a zene (élő zene!), a vizualitás és a színészi játék intenzitásának lenyűgöző erejével. Hullámzó testek és kelmék, Balázs Attila ördögi tündérének avagy tündéri koboldjának fergeteges megjelenései, káprázatosan előadott (nyíltszíni tapsokkal kísért) himnuszai a gyönyörök pokláról s a poklok gyönyöreiről – Frunza színháza az érzékek nyelvén beszél, e fékevesztett érzékiségben zsigerekig hatóan felmutatva a kiszolgáltatottságot, a megalázottságot, amely az áldozatokban nem feltétlenül tudatosul. Tudatosulnia bennünk, nézőkben kell, s az alkotókban, a „mesteremberek”-ben, akiknek jelenetei, próbái és produkciója ebben az előadásban nem betétszámokként, gagsorozatokként működnek, s nem is a hatalom és a művészet viszonyának hagyományos értelmezéseként. A színház a színházban jellegű önreflexió többszörös áttétele jön létre, amikor az udvari nép a nézőtéren helyet foglalva várja a Zuboly (a kitűnő Dorel Visan) vezette mesteremberek „nászajándékát”, alkalmi színjátékát. Fájdalmas-kesernyés önvallomás ez a művészet esendőségéről és kiszolgáltatottságáról, aminek a Frunza rendezte előadás fogadtatása, zajos sikere ellentmondani látszik ugyan, valójában – ha körülnézünk a világban – mélyen igazolja azt.
Szűcs Katalin