Ó, hány buja nyáréji álmom
Telihold babonás sugarán
Már azt súgja, megvan a párom!
Már azt hiszem, nyílik Szezám...
S a bűvölet reggelre elhagy,
Még társamon ott a karom,
De borzadva érzem, az ő nagy
Szamárfeje mennyire nyom!
(Titánia panasza – részlet)
A mottóul választott sorok a múlt században íródtak, szerzőjük Erzsébet királyné, akinek a Szentivánéji álom volt kedvenc darabja, és meglepően modern költeményeit Titánia álnéven vetette papírra. Shakespeare egy főúri esküvő alkalmából született vígjátékát azonban egyáltalán nem a fenti szellemben vitték színpadra, s nem csupán a XIX. században láttak benne tündérmesét. Erről tanúskodik Reinhardt 1905-ös rendezésének közel harminc évvel későbbi hollywoodi filmváltozata csakúgy, mint a drámaíró óriás hazájában bemutatott előadások, közöttük Tyrone Guthrie 1937 karácsonyán színre került elképzelése az alig 24 éves Vivien Leigh Titániájával. S hogy Angliában az azután következő három évtizedben sem változott a szemlélet, mutatják Peter Brook barátainak döbbent kérdései, akik nem értették, miként lehet közvetlenül az 1968-as események utáni évben elkezdeni egy „gyerekdarab” próbáit. Ám miként a rendező tavaly megjelent emlékiratai bizonyítják (The Threads of Time a címe, s 1998 legjobb színházi könyve lett Nagy-Britanniában) Brook eleve másként látta a művet, több szintű, nagyon is reális emberi történetként fogta fel, amely mindenekelőtt a valódi szerelemmel foglalkozik. Ezért aztán Brook rendezése fordulópontot jelentett a Szentivánéji álom színpadtörténetében.
A mű világát a Royal Shakespeare Company produkciója a cirkusz világával azonosította: szemfényvesztők, bohócok, artisták népesítették be a porondot, a „tündérvilág” trapézokon lengett, Titánia és Zuboly násza pedig strucctollas varietészámként teljesedett be. Puck az 1970 augusztusi premieren még gólyalábakon közlekedett, az 1972-es világturnén – állítólag Budapesten is – már fejjel lefelé lógott. (Különben érdekes, hogy amikor tizennyolc év elteltével újra angol hivatásos együttes jön a magyar fővárosba, a Renaissance Színház vendégjátékán a Lear király mellett megint a Szentivánéji álom van műsoron, ezúttal Kenneth Branagh rendezésében.)
Mindaz, amit Peter Brook felvetett, mindmáig visszaidéződik az újabb előadásokban a világon mindenütt. A Theseus– Hippolyta viszony drámaiságát ugyancsak ő hangsúlyozta először, többek közt azzal is, hogy ugyanazok a színészek alakították álombéli, „tündér” megfelelőiket. Miként számos előadásban azelőtt is, azóta is, Csányi János változatában szintén így, Theseus és Oberon, illetve Hippolyta és Titánia szerepét ugyanazon színésszel – Kulka Jánossal és Udvaros Dorottyával – játszatva oldották meg a problémát. A Bárka előadásában még Peter Brook hintáit is megtaláljuk, igaz, a nézők ülnek rajtuk, de „díszletelemként” szerepelnek, az erdőt alkotják.
Spiró Györgynek a shakespeare-i szerepkettőzésekről szóló tanulmányában megfogalmazott ötletei közül a legtöbb a Szentivánéji álom kapcsán valósul meg. Csányinál például ugyanaz a színész, Kaszás Gergő alakítja Puckot és Theseus szertartásmesterét, de hasonlóképpen gondolta el Karin Beier is multikulturális produkciójának punk Puckját és zord hoppmesterét Mucsi Zoltán megszemélyesítésében. E düsseldorfi előadásban egyébként nemcsak a Bárka „Som C. Antal” ácsmestere, illetve tündér „Pókhálója” játszott (más) szerepet, hanem a manó is, hiszen Kaszás Gergő volt Demetrius. (Lásd a Criticai Lapok 1996. januári számában.) Vidnyánszky Attila beregszászi rendezésében meg egyenesen olyan triplázásra került sor, amire még Spiró se gondolt: Puck, Philostrat és Heléna egyazon színész, Trill Zsolt volt.
A Szentivánéji álom, melynek színreviteleit Jan Kott elemzése is inspirálta az elmúlt tíz évben Kelet-Európában minden bizonynyal a legtöbbször színpadra állított Shakespeare-darab, s a multikulturális együttműködéseknek is az egyik kedvelt alapanyaga, miként a Zsámbéki Nyári Színház harmadik román–magyar koprodukciójának, amelyben Beatrice Bleonţ lírai baletté poétizálta a „tündérálom” konfliktusát. Míg a Theseust játszó Fekete Ernő ártatlan fehérben durváskodik a brutális valóságban állatian barbár menyasszonya oldalán, a gyönyörű szép balerina, Titánia férje, a rajzfilmekből és képregényekből megelevenedett fekete Oberon Claudiu Bleonţ tolmácsolásában csak látszólag „a gonosz”. Ráadásul, az „Éj-király” csakúgy, mint segítője, a tücsökké-bogárrá váló, fantasztikus átváltozási készséggel (továbbá mozgáskultúrával és színészi talentummal) rendelkező George Călin megszemélyesítette Robin-pajtás egyetlen szó nélkül, puszta testbeszéddel fejezik ki tökéletesen a szereplők viszonya mellett a történet lényegét.
De akármilyen stílusban, nyelven, bármely rétegét akarja is a rendező megszólaltatni e darabnak, az irányadó Puck alakjának értelmezése. A manó neme változó, gyakran direkt nemtelen, de sohasem érdektelen. A Gothár Péter rendezte Katona József színházi változatban Csákányi Eszter megfáradt háziasszonyként ábrázolta hatalmas cekkerekkel, Tompa Gábor kolozsvári előadásában Spolarics Andrea stréber kékharisnyát faragott belőle, Ciulei produkciójában, a Bulandrában szerelmes tinilány volt. Purcărete oslói rendezésében férfi, Bosch inspirálta, szürreális clown, a Csiszár-féle miskolci előadásban viszont Nemcsák Károly ifjú hasonmással rendelkezik. (Kísérővel, aki például hímtagként nyújt exkluzív szolgálatot Zuboly szerelmi apoteózisához.)
Egymástól homlokegyenest eltérő felfogásban játszhatta el Balázs Attila ebben az évadban kétszer is Puck szerepét: csak a szerepnév azonos, még a fordítás nyelve is különböző. Előbb Árkosi előadásában magyarul (lásd a Criticai Lapok 1998. decemberi számát), majd a Kolozsvári Nemzeti Színház Frunză rendezte verziójában románul szólott Puckja.
Az utóbbi időben a darabnak különösen a színházi vonatkozásai érdeklik az alkotókat, hiszen egyúttal hitvallásukat is kifejezhetik vele s általa. A Bárka előadásának ugyanúgy a központi témája ez, miként lényege a Beatrice Bleonţ-féle fájdalmas-groteszk hangvételű koprodukciónak. S hasonló helye volt e témának azokban az előadásokban is, amelyek – e két magyarországi produkció mellett – végül eljutottak a zsámbéki nemzetközi találkozóra.
A Mongol Nemzeti Színház a fesztivál hírére, kifejezetten ebből az alkalomból fordíttatta le Shakespeare színművének néhány részletét, s ezzel mutatkoztak be Jelenetek a Szentivánéji álomból címen a vasárnap délutáni tűző napon egybegyűlő, gyér számú közönségnek. A kissé harcias hangulatú, szertartásszerű expozíció után a mesteremberek próbájából láttunk egy részletet, amely lényegében a valódi darabot készítette elő. Az Oberon–Titánia vonal világos is volt, de az számomra kideríthetetlen, miért cserélték fel úgy a jeleneteket, hogy (az amúgy kivételesen jó színész benyomását keltő) Puck öntevékenyen, még Oberon parancsa előtt belecseppenti a bájitalt Lysander szemébe. Így a tévedésből fakadó kalamajka ugyanis dramaturgiailag értehetetlenné válik, amit a rendező Jambaljats és csapata nem is próbált megoldani a kollázsban. Hacsak művészi szándékuk szerint ezzel nem akarták még tovább bonyolítani az álombeli zűrzavart, amit a reggeli ébredés, az egymást érintő körforgás szimbolikus találkozásai, a szeretet old fel. E vendégjáték egyébként nemcsak azért volt figyelemre méltó, mert egy számunkra ismeretlen kultúrába pillanthattunk be, amelynek a színjátszása, zenéje, kellékei (például a szamár helyett bika-madárszerű maszkot visel a mongol Zuboly), szerepfelfogása is érdekes, hanem mert abból a néhány hatásos pillanatból, amelyet láthattunk, egy jövőbeli mongol Szentivánéji-előadás lehetséges körvonalai bontakoztak ki.
Sajnos nem öntött el ugyanez az optimizmus a kisinyovi Eugen Ionescu Színház román nyelvű produkciója láttán. A Petru Vutcarau rendezte, nemrég bemutatott, és valószínűleg még teljesen el sem készült előadás igazából megítélhetetlen a zsámbéki fellépés nyomán, hiszen az eredetileg szabadtérre hirdetett, de az időjárás viszontagságai miatt a művelődési ház tornateremszerű, szűk terébe kényszerített vendégek láthatólag egyáltalán nem tudtak adaptálódni. Ekképp a stúdióviszonyok között a koreográfia dilettánsnak tűnt, az árnyalás nélküli ordítozás pedig fülsértően bántó volt. Egy-két mélyebbnek gondolt alakítás, meghitt pillanat ugyan a terméketlen vehemencia közepette is felfedezhető volt, de alapjában véve a rendező elgondolását nem sikerült megérteni az említett körülmények miatt. Azt hiszem, a virtuális valóságot, a „Cartoon-network” rajzfilmjeire emlékeztető összbenyomást állították szembe a színházasdival. Ám a darabbéli ápolatlan külsejű, egzaltált, ám zsenialitásról nemigen tanúskodó „rendező” ezerszer elismételt rögeszméjén kívül más nem derült ki ebből a rétegből, csak hogy: „Meghalt a színház!” Sajnos, a túlzásba vitt, poén-gyilkos sztereotípia ölt meg több jó ötletet is (például a „színészek” bemelegítő tréningjének hatását) az egyébként nemzetközi sikereket arató moldáviai társulat zsámbéki vendégjátékán, ahol a vásári játéknál is abszurdabbá stilizált baba-Puck (Maia Grosu) az előadás végén elárulta kollégáival együtt, hogy „csak árnyak voltak”. Így az általam is sokszor jónak látott, rokonszenves fiatal együttes Szent A zsámbéki fesztivál minden hiányosságáért kárpótoltak viszont a pozsonyi színművészeti főiskolások, akiknek a puszta látványa is üdítően hatott. Ráadásul Juraj Sulik rendező olyan megoldást eszelt ki a szlovák nyelvű vizsgaelőadáshoz, amelyben a kilenc ifjú színészjelölt többsége egyszerre többféle műfajban, stílusban mutathatta meg színpadi képességeit, lévén hogy több szerepet alakítanak. Jana Kutnerovának a játszók által felállítható, hangulatos erdő-díszlete, és könnyen váltogatható, modern jelmezei jól segítették a rendezői elképzés megvalósítását. A „prológust” a mozgásával és tehetségével egyaránt figyelmet érdemlő, később Puckot eljátszó Lukás Latinák „törpe-mécses” perszonifikációként, működőképesen világította meg. Hamarosan tánclépéseket gyakorolva (amit másnap jövendőbelijének is megtanít) belejt a playboy külsejű úrifiú, Theseus (Vladimir Kobielsky alakításában), elég felhúzott állapotban: jövendőbelijét tapogatva alig tud odafigyelni szertartás-mestere, Egéus „lányával” kapcsolatos problémájára. Csupán Hermia, azaz a szőke Slávka Helcáková és „riválisa”, a barna Heléna, Lucia Luzinska nem kettőződik (a hercegen kívül) a későbbiekben, ugyanis a „zord atya” Marián Miezga, valamint az egyelőre a lányokkal jólnevelten uniszex Lysander, vagyis Róbert Jakab és Demetrius, azaz Juraj Kemka játsszák a mesterembereket is, akik overallos, cipekedős, sörivós, kedvesen komikus figurák.
Az elkényeztetett szépfiúval, Theseusszal szemben Nádasdi Péter Oberonja inkább macho, s az udvari etikett álságos látszatkövetése helyett ő a durvább, ösztönösebb, természetes bulik kedvelője. De mindkettőjük szerelme ugyanaz a nő, tudniillik Ági Gubiková, aki egyszerre Hippolyta és Titánia. Leigázott prédamenyaszszonyként először félelemmel és némi undorral viseli legyőzőjének és jövendőbelijének deflorálási előjátékait, de a következő reggelen, miután megízlelte az asszonyiság örömeit, már ő a mohó. Nem csoda, Titániaként is alaposan kitanulhatta a szexet. Az előadás legelején különben Gubik Ági megoldásai, (pl. a földöncsúszás) félelmében, menekülve összetéveszthetetlenül olyan, mint Arabella szerepében a Kár, hogy ká kassai–beregszászi előadásán, de a déja` vu érzés gyorsan semmivé foszlik, amikor a fiatal színésznőt még egy szerepben, dadogós, szégyenlős, szellemileg picit visszamaradott melós fiúként is megcsodálhatjuk. Mint Kuka a Hófehérkéből, meghatóan mulatságos, ahogy örül minden iránta megnyilvánuló figyelemnek, hálás, amiért társai befogadják maguk közé, és főként aggódva szurkol, nehogy bármi veszélyeztesse azt a nagyszerű eseményt, aminek eljövetelét várakozón ismételgeti: „Lesz Színház!”
Nézőként magam is szurkoltam, hogy legyen színház az udvarban is, és kíváncsian vártam, hogy ennyi bravúros szerepcsere és ötlet után az „identitászavart” hogy lehet megoldani, miként kettőződnek a szereplők, amikor egyszerre vannak színen. A probléma megfejtése telitalálat és egyúttal szomorúan szép hitvallás a színészi lét magánemberi áldozatot is követelő voltáról. A szertartásmester felszólítja a színházi betétben szereplő szerelmeseket, hogy öltözzenek, „lesz színház”. Lysander, Demetrius és persze Hippolyta otthagyja párját, a királynő még „civilizálását” mutató tűsarkú cipőjét is Theseus kezébe nyomja és meghatott mosollyal búcsút int. A „civilek” hamarosan nem bírják szerelmük színpad iránti fanatizmusát, ami miatt ők háttérbe szorultak: a lányok nevetve elrobognak a herceggel. A „színészek” magukra maradnak, de együtt vannak, és „lesz színház”!
A kisinyoviak mottóját („Meghal a színház”) fájdalom, az előadás önnön minősége által valós veszélynek mutatta, de szerencsére a szlovák főiskolások jelmondatát is igazolódni láthattuk.
Darvay Nagy Adrienne