Ezredvégi commedia dell’arte

A ravennai Teatro delle Albe a budapesti fesztiválon

Marco Martinelli. Lecsapolás. „Arterio szeme sárral bepólyázva. Áll és előrenéz. Bal kezében lapátot markol. A feje kopasz, fénysugár csillan rajta.” A szín először még sötét, ebből lép ki a fehér menyasszonyi ruhás Daura, aki vörös rózsákat hullajt a földre. – Két színész, Ermanna Montanari és Luigi Dadina, szinte üres színpadon, hetven percen keresztül különös mágiát művel velünk.

A hét jelenet az anya, Daura álmainak és fiával folytatott párbeszédeinek váltakozása. Mint a szerző-rendező Martinelli Gerardo Guccini színháztörténésznek adott interjújában elmondja, maszkokat alkotott, amelyek több darabban is visszatérnek: „Daurát és Arteriót, anyát és fiát”. A Bonificában, a Lecsapolásban, tengeri strandot üzemeltetnek, 1989-et írunk, a berlini fal leomlásának évét, de egyben a nagy algásodás évét is: az algáktól undorítóvá válik a tenger. Válságba kerül a romagnai turizmus-ipar. Arterio személyében sokféle magatartásmód, látásmód tükröződhet, a tenger-természet rombolására adható számtalan lehetséges válasz is. Márpedig mi jut Arterio eszébe az algák kapcsán? Az, hogy egyre kevesebb turista fog jönni, nem lehet majd keresni. Teljes ,lecsapolás’-ra van szükség, be kell fedni cementtel az egész Adriát, a többi állam közé még egy államot lehet telepíteni, amely félig olasz lesz, félig jugoszláv, és egy egész kicsit albán; saját közigazgatása, saját focipályái lesznek. Eladjuk a strandot, s a pénzből elkezdjük a vállalkozást. Közben Daura azt álmodja, hogy Arterio meg akarja ölni, s az anya álmai egybeszövődnek a fiú terveivel: ez a kettősség benne rejlik a szövegben. Az álom és a realitás, amelyek végül is egymásba fonódnak, hiszen napközben Arterio cementtel akarja beborítani a tengert, éjszaka pedig Daura képzeletében meg akarja ölni az anyját. A tenger az anyával eggyé válik.” Az álom, a képzelet, a szimbólumok, a négy őselem például nehezen választható el a fikció „valóság”-elemeitől, a dráma nyelvében is a költőiség keveredik a köznapisággal, a keménységgel. Igen fontosnak tartják az alkotók, hogy az Olaszországban elhanyagolt dialektust is előadásuk részévé tegyék, s a környezetből természetes módon adódik a romagnai dialektus. Az olasz mellett ezt használja a darab mindkét hőse (főleg az anya), ami hol a mély ösztönöket, az archaikusat, hol a mai egyszerű ember beszédét jelzi.

A díszlet egy óriási lepel, minden más a színészekre van bízva, illetve a kosztümökre, a szín-, fény- és hanghatásokra. Ez a sajátos, különös színház a látvány és a szó, a színészi játék, a mozgás és a dikció, a zene rendkívül árnyalt, kiegyensúlyozott ötvözete. „A zene nem egyszerűen az előadás aláfestése, hanem a hangeffektusok univerzuma, amelyeket a játék életre keltett. A beszédet is ide kapcsolom, minthogy a mondatokat is zenei egységeknek tekintem.”

A színházi fesztivál közönsége a színlap szerint egy „ezredvégi commedia dell’arté”-ra ült be. A kétszereplős művet a szerző-rendező „polittico”-nak nevezi, a mű politikusságát hangsúlyozva a „politico” több t-jével, de a szó maga így akár többosztatú oltárképet (stb.) is jelent. Ilyen meghatározhatatlan műfajú az előadás is. Az 1989-ben politikailag aktuális darab ma is ugyanúgy érvényes, sőt, a koszovói háború óta talán még inkább. Rendkívül érdekes a közvetlen politikum s a költőiség ilyen mértékű elegyítése. Olyan színház ez, ahol minden a helyén van, minden gesztusnak, a legapróbb mozzanatnak is megvan a jelentése. A két színész rítusszerű játéka, „maszkjai” valóban modern commedia del’artét teremtenek. Az álmok és a „valóság”, a dráma és a líra ötvözése eredeti, mélyen átélhető színházi élmény forrásává vált a budapesti Mu Színházban. Az olaszul nem tudó közönség Paltesz Júlia és Várnai Dóra fordításában olvashatta a szöveget.

A társulat Ravennában, Emilia-Romagna tartomány romagnai részében működik. Marco Martinelli rendező egy interjújában elmondta, hogy 1972-ben, tizenhat éves gimnazistaként teljesen véletlenül került kapcsolatba a színházzal. Ekkor látta Shakespeare Lear királyát Stehler rendezésében. Ennek a fantasztikus élménynek a hatására kezdtek először a parókián előadásokat rendezni. Ekkor ismerkedett meg a társulat másik fontos tagjával: Ermanna Montanarival, akivel később összeházasodtak, és azóta is együtt dolgoznak. Húszéves korukban alapították az első társulatot, nem könnyen, pénz és politikai támasz nélkül. Először Beckett Godot-ra várva, majd Pinter Születésnap című darabját vitték színre a parókiák kisszámú közönsége előtt – úgy tetszik, Beckett és Pinter szellemisége azóta is velük maradt. Fontos előadásuk volt Büchner Woyzeckje is. Később utcaszínházat is csináltak, és megismerkedtek Grotowski, Barba, Brook színházával. Marco Martinelli fontos élményeként említi Kerényi Károly Dionisos könyvét is. Mai társulatuk, a Teatro delle Albe 1983 óta működik. A kritika véleménye szerint az egyik legjelentősebb kísérleti színház ma Olaszországban. A tagok között néhány év óta szenegáli színészek is vannak, s így most „afro-romagnai”-nak nevezik magukat, és nemzetközi formanyelvet keresnek. Elkészítették például Goldoni alapján A mór Arlecchino huszonkét szerencsétlensége című előadást. A darabokat többnyire Marco Martinelli írja és rendezi. Több díjat nyertek, 1996-ban például a Ravenna Teatro az Übü-díjat „nyelvi kutatásaiért és elkötelezettségéért”. Marco Martinelli színdarabjait Tisztátalan színház címen adta ki. A társulat állandó kapcsolatban van környezetével, az iskolai színjátszást is szervezik. Ennek részleteiről sajnos nem sikerült a rendezőt kifaggatnom – majd legközelebb.

FRIED ILONA