Közösen – Képek és távolságok

„....A fényképész nem attól lát, hogy „lát”, hanem, hogy jelen van. Csak vissza ne nézzen”
(Roland Barthes)

Tavaly is volt, és jövőre is lesz. A fotóheteken idén százhúsz kiállítást – Nyíregyházán, Pápán, középiskolában, de a Vigadóban és a Ludwig Kortárs Művészeti Múzeumban – például Grünwalsky Ferenc- Ladányi Andrea: Test-tér című tárlata – rendeztek országszerte. Mi lehet egy ilyen sokprogramú, országos rendezvénysorozat célja? Az, hogy a fesztivál mozgalmasságával, koncentrált programjaival fölhívja a figyelmet a kortárs fotográfiára. Az eredeti ötlet nem a fotóművészek szövetségéé volt, hanem a Spektrum kft-é. Ők a tavalyi programhoz különböző fotoipari cégek vásárát szervezték, amelyre meghívták a szövetséget, hogy a szakmai színvonalat gazdagítsák. Rendezvényük veszteséges volt. A licencet azonban átadták a fotóművészek szövetségének: ha akarják, folytassák.

A tánc akaratot erősít és kitartásra nevel. Tizenhét évig táncolt Eifert János, aki a fotóművészek szövetségének elnökeként sem rettent meg a nehézségektől. Nagyszerű szövetségeseket szerzett, kuratóriumot szervezett – Kincses Károly, Szarka Klára, Török László, hogy csak egy két nevet említsek a munkát segítő szakemberek közül –, pályázatokat írtak ki, s országszerte felkutatták a fotóköröket, a kiállítóhelyeket. Nem akartak százhúsz kiállítást, de „így alakult”. Volt, aki megsértődött, mert hetven jelentkezést így is vissza kellett utasítani. A szervezők arra törekedtek, hogy a rendezvénysorozaton belül a különböző műfajok, irányzatok egyforma hangsúllyal szerepeljenek. A kuratórium közösen döntött, de a területek témafelelőseinek ajánlására. Céljuk szerint, azt kivánták a lehető legnagyobb teljességgel bemutatni, hogy ma, Magyarországon milyen fotóművészeti stílusok, irányzatok, csoportosulások, alkotói elképzelések léteznek. Kétnapos fotoszimpoziumot is szerveztek a Kossuth Klubban, ahol a szakma és a társművészetek jelentős szakemberei, Beke László, Peternák Miklós, Albertini Béla, Bán András, a vizuális művészetek avatott ismerői tartottak előadásokat.

A százhúsz kiállítás közül kiemelkedett a veszprémi, amelyet az országos táncszínházi szemlén rendeztek. Már 1998-ban, a Veszprémi Petőfi Színház kezdeményezésére rendeztek összművészeti fesztivált, a tánc, a fotó, a zeneművészek részvételével. A tavalyi kiállítást is Eifert János szervezte, aki nemcsak harminc éve foglalkozik fotográfiával, de mert táncolt is, így a színpad és a mozgás világának is avatott ismerője. Akkor történeti átte-kintést nyújtott Magyarország legjobb táncfotósainak munkáiból. Ám idén különösen izgalmas élményt kínált. Az idei színházi rendezvénysorozatra meghívót kapott az ország tíz legjobb táncfotósa (voltak, akik más elfoglaltság miatt nem tudtak eljönni, mint Benkő Imre, Koncz Zsuzsa). A meghívottak teljes ellátást, filmet és az ország legjobb laboránsa, Halász Istvánné személyében laborálási lehetőséget is kaptak. Az előző esti előadásról készült felvételeket másnap már a közönség is láthatta a színház előcsar-nokában fölépített tárlókon. A fesztivál zsűrije, Jancsó Miklós elnök, Keleti Éva, Lőrinc Katalin, Fuchs Lívia bírálták el a képeket. A volt egyszer egy színház című tárlaton Korniss Péter alkotásai közül azokat láthattuk, amelyek a szép emlékű 25. Színházban ké-szültek.

Jövőre is terveznek fotóheteket, az idei tapasztalatokkal gazdagodva kevesebb kiállítással, de még nagyobb igényekkel. Eifert János célja nem kevesebb, mint a magyar művészi fotográfiának visszahódítani azt a nemzetközi hír-nevet, amelyet a 30-as években már elért.

TÉNYKÉPEK. A közelmúlt képeit láthatjuk a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítótermében, mégpedig nem is akármilyen képeket! A szitakötő élete sokszor további, mint a híré, a képé, amit egy újság közöl. Mi van a képen? Ami van, az csupán kiegészíti az írottakat, vagy még azt sem? – hiszen az olvasó „butuska” –, képben meséli el ugyanazt? Az újságkép legmegfelelőbb olvashatóságát és értelmezhető-ségét a fotós teremti meg. Ő dönt erről, amikor gépe exponálógombját elkattintja. A szerkesztő pedig arról, hogy amit a fotós képben közöl, abból mit és mekkorát hoz a lapban. Az újságkép minikép. Mégis, micsoda ereje lehet! Az a pár ember, aki a fotóriporterek közül tavaly az Escher Károly alkotócsoportba tömörült, „elsőrendű feladatuknak a legjobb fotóriporteri hagyományok ápolását és továbbfejlesztését tekintik.” Most egy kiállításon azt bizonyítják, hogy művük nemcsak egy vagy kéthasábos méretben, de ötvenszer hetvenesben is hatásosak lehetnek. Az itt látható képek nem ismeretlenek a látogatók előtt, újságokban, de tárlatokon is találkozhattak velük. Van, akik az emberarccal és a jelzés-szerű környezettel tárják a néző elé mondanivalójukat, mint Ács Irén, Keleti Éva, Koncz Zsuzsa, van aki egy képben szövegoldalakat tudósít, mint Rédei Ferenc, Bánkúti András, Fejér Gábor, Markovics Ferenc, míg Féner Tamás és Korniss Péter, Szabó Barnabás egyszerre műveli mindkettőt. Aki hiteles és szép képeket akar látni, lelket, szellemet mozgatót, az a Lajos utcai kiállítóteremben teheti.

KÖZÖS NEVEZŐN. ÓVILÁG/ÚJVILÁG. Miért a sok fotós hír? Mert ők most nagyon lendületesek. Azért lehet hírt adni másról is. A százhetven tagot számláló Magyar Szobrászok Társasága – mely ilyen, önszerveződési keretben 1994 óta működik – philadelphiai szobrászokkal rendezett közös tárlatot. Az, hogy a képzőművészek közül a szobrászok közösségbe tömörülnek, a középkortól végigkövethető, szakmai érdekképviseletüket védték a céhek, a reneszánszban pedig még politikai hatalommal is bírtak. Mára ez egy kicsit megváltozott. De jó érzékelni, hogy együttműködők és segítőn figyelnek egymásra. Évenkénti közös kiállításaik, amelyeknek témája mindig változó, a különböző plasztikai műfajoknak és az alkotóknak kiegyenlített esélyeket jelentenek. Ez az Óvilág/újvilág kiállítás egymás mellé állítja az Európa legközepén és az óceán túlpartján alkotók műveit. Egy-máshoz simulnak Orosz Péter íves-lendületes háncsmunkái és Blitz Ava cementből készült Szerpentinje, Balázs Eszter vaskapuja és Gasiewski zsírkőszobra, Somogyi Tamás poliészterTaposott plasztikája és Kohler Lucartha üveg Elsődleges ikonjai – mert közös a nyelv. Csak Haraszty.. István mobiljait – legújabb művei közül látható az Időkészlet, az Időmalom és a Csúsztatások – nemigen lehet összevetni semmi mással. (Budapest Galéria, Szabadsajtó út)

A Bástya utcában egy foghíj csúful, mert a környező, a magasabb házak még jelzik a hajdanvolt tetőív nyomát. A szemközti óvoda gyerekei játszanak az elkerített részen, a vánnyadt bokrok között. A keskeny útka-nyarban, az álló kocsik között nyöszögnek az autók. (Innen ötven méterre lakott Tolnay Klári, szerette, mert csöndre vágyott.) Ezt a kerületrészt elkerüli a fény, nem jut be napsugár sem, itt nem lesznek pompás kirakatok soha, évtized óta zárt vasajtajú háztartásigépszerelő, szakadt függönyű lakatosműhely várná a jobb napokat. A régi bástyaívre görbülő utcán ilyen-olyan házak sora, amit a háborúk tönkrettek, foltozgatták. Egy a híj, a 7-es szám. Amit földig kellett rombolni, hogy egy részlete se maradjon mutatóban. Akinek a munkáját ilyen vehemenciával el kellett tüntetni, azt az urat Pollack Mihálynak hívták. Ezen a környéken – ahogy másutt is – így csak a hiánya van.

Józsa Ágnes