Afalu rosszában bizonyára az a jó, hogy egy szemernyi igazság, természetesség, hitelesség nincs benne. Valószínűleg ezért is nyerte el a Nemzeti Színház pályadíját 1874-ben. A történet röviden: duhaj legényt elhagyja a szerelme, mert rájön, hogy mégis inkább nevelőapjának, a gazdag bírónak katonaságból hazatért fiát szereti. Haszonlesésről vagy bármiféle vagyoni, örökösödési kérdésről természetesen szó sem lehet, a bíróhoz és familiájához, tisztességükhöz, legnemesebb erkölcseikhez szó sem férhet. A kikosarazott szerelmes persze ivásnak adja a fejét, és a kézfogói készülődés közepette féltékenységében és részegségében rálő a lányra. Ezért börtönben ül egy évet, majd hazatérve ott folytatja az ivást, ahol a lövés előtt abbahagyta. A csendháborítási kalamajka közepette aztán végre kiderül, amit persze a nézők már rég tudnak, hogy a veszedelmes, részeges falu rosszába szerelmes a bíró vér szerinti lánya – így aztán mindenki párjára lel, nincs akadálya a maradéktalan boldogságnak. A falu rendje helyreáll, még a tyúktolvajt is megfogják, igaz, a nagy örvendezést nem rontják el holmi igazság-szolgáltatással, neki is megbocsátanak. Ez a képtelen, idilli mese azonban nem tanulság nélkül való. Erélyesen szembeszáll a képmutató erkölccsel, az előítéletes gondolkodással. E mondandót alátámasztandó ott ágál a főcselekmény közelében a jó erkölcsű, ám rossznak mondott lány is, no meg a tolvaj, aki mindig mindenben benne van, minden kampánynak rögtön élére áll.
Tóth Ede darabjának sikerét nyilván a realisztikus és a valószerűtlen elemek ügyes keverésének köszönhette. Típuskliséi (tekintélyes bíró, részeges vőfély, pletykálkodó-rágalmazó asszonyok, évődő szerelmesek) akár igazi színészi jellemábrázolásra is lehetőséget nyújthatnak, a mese viszont a feledést kínálja a nézőnek. A realisztikusnak is vélhető környezetrajzzal együtt azt az illúziót is keltheti – legalábbis az előadás néhány órájára –, hogy a mese, az idill valóság. S akkor még nem is említettem a népszínmű legfontosabb elemét: az egész estét végig lehet nótázni, táncolni. Kellő mennyiségű zene és tánc illő helyére teheti a cselekményt – jellemekkel és tanulságokkal együtt.
Most nyáron két változatban is előadták e darabot. Volt idő, amikor elképzelhetetlen lett volna leleplező irónia, a valósággal való szembesítés igénye nélkül játszani egy népszínművet. Amikor elterjedt mánia volt a színháziak körében, hogy az előadásnak szólnia kell valamiről túl a puszta szórakoztatáson. Ez manapság jócskán túlhaladott álláspontnak tetszik. Az előadásnak elsősorban szórakoztatnia kell. A többi luxus. A Zalaegerszegi Erdei Színház kőszegi vendégelőadásának csak alig több mint a felét láthattam, a többit elmosta az eső. Nem hiszem azonban, hogy alapvető változás állt volna be, ha tovább tart. Merő Béla rendezése Mira János eső- és szélálló vázlatos díszletében a cselekménnyel, a mesével kíván ökonomikusan szórakoztatni. Az első részben a zenével, a tánccal is meglehetősen spóroltak, igaz, a sírva vigadás a második rész tárgya lett volna. A játék a klisék megjelenítésére szorítkozott, ez azonban igen változatos színvonalon sike-rült. Baj László és Tánczos Adrienne szerelmes kettőse valószínűleg ironizáló kísérlet eredménye volt, de mindössze annyit bizonyított, hogy a túlzásból még nem föltétlen születik karikatúra. A címszerephez Farkas Ignác nemcsak túlkoros, de annak is látszott, visszafogott duhajsága persze az időjárásnak is betudható. Ecsedi Erzsébet és Pap Lujza pletykálkodó aszszonykettőse megfelelt e szerepkör kívánalmainak. Zalányi Gyula, Segesvári Gabriella, György János tisztességgel teljesítette, amit teljesíthetett. Borsos Beáta, aki a múlt évadban szép sikert aratott a Kurázsi mamában, most is nagyon tehetségesnek mutatkozott. Nagyon szeretetre méltó csúnyácska szürke egérnek láttatta a hírhedett legényért rajongó kislányt.
Szentendrén igényesebben, sőt modernizálva mutatták be A falu rosszát. A korszerűsítés azonban a legkevésbé sem volt tartalmi, s főképp nem állt a realizmus jegyében. A szórakoztatást igazították át nyilván a főváros, no meg a nyugati divatok közelsége okán. (Azon a paradoxonon most aligha kellene eltűnődni, hogy az ország közepe szellemileg nyugatabbra van, mint legnyugatibb vidéke.) A szentendrei városházán folkmusicalt játszottak, s a színlapok szerint nem is Tóth Ede művét, hanem Bognár Róbert, Schlanger András, Lator László és Kiss Ferenc alkotását Tóth Ede azonos című népszínműve alapján. Azaz rendező és dramaturg átírta a szöveget, a kitűnő költő dalszövegeket írt, s ezekhez népiesített rock vagy rockosított népzenét szolgáltak fel a hangszórókból. Az eredmény valóban szórakoztató, hatásos. Olyan, mintha autentikus volna zene, tánc (koreográfia Foltin Jolán). Eredeti népi stílus, mármint a ma-gyarnótához képest. Azaz Szörényi-utánzat. Kissé monoton, minden hangulathoz megvan az illő klisé. De azért élvezhető. Főképp, mert nem spóroltak el semmit (kivéve a díszlet- és jelmeztervező nevét a különféle híradásokból). Számos statiszta, köztük sok apró gyerek szaladgált a színen, a hatalmas nyüzsgés pedig fontos része a hangulatteremtésnek.
A történet lényegesen nem változott, s az előadás roppant komolyan veszi. Schlanger András rendezésében a főképp nyíregyházi színészek – kiváltképp az epizódszereplők – remekelnek. Horváth László Attila gondosan építette föl a részeges vőfély jeleneteit, Tóth Károly kitűnő parasztfigurát hozott. Mintha egykori képeslapokról léptek volna le. Gados Béla jellemtanulmánnyá fejlesztette a fontoskodó-ármánykodó és lopdosó bakter szerepét, Safranek Károly igazán tekintélyes volt a bíró szerepében, és mióta nem láttam, mintha a beszédtechnikája is megjavult volna. A címszerepet alakító Kaszás Attila inkább a Dühöngő ifjúságból és a West Side Storyból hozta a céltalan lázadást, az önpusztító szenvedélyt, mintsem a nagy magyar nekibúsulások hagyományából. Ez jól illik a folkmusical műfajához. Szabó Márta nem sokat tudott kezdeni a férjhez menendő lány szerepével, és Gerle Andrea is haloványan adta a titkon szerelmes kislányt. Nagyon szépen hegedült viszont. A rendező ugyanis nem tudott ellenállni annak, hogy Kaszás Attila is meglehetősen nyűvi a vonót, az egymásra talált szerelmeseket kicsinyt hegedültette egymásnak. Hát ez azért nekem egy kicsit sok volt.
Z. L.