Az elmúlt mintegy másfél évtized kulturális élete jóformán másról sem szól, mint hogy honnan lehetne pénzt szerezni a művészetek számára. Ha a fogyasztók nem tudják, mások nemigen akarják pénzelni. Így lehetett ez nagyjából Goldoni korában is. Legalábbis az Operát Szmirnába! című darabjának éhenkórász művészeiben az föl sem merül, hogy a jegybevételből, azaz a rajongó közönség által tartassák el magukat. A komoly, igényes művészethez szükséges anyagiakat egy gazdag embertől kell elvenni. Ne tagadjuk: a kedves, bohókás történet lényege közönséges rablás. De legalábbis csalás és zsarolás. A mesei igazságszolgáltatás nemcsak a fönnálló gazdasági renddel, a javak igazságtalan elosztásával, de a jogrenddel, sőt az általános erkölcsi szabályokkal is szembefordul. A mese fölülemelkedik a társadalmi realitásokon, a mesében szabad azt is, amit a valóságban nem. A színház kiragad a valóságból, néhány órára eltávolít annak szabályaitól.
Mert igaz ugyan, hogy a gazdag török leánykereskedő szándéka aljas. De ez aligha jogosít föl bárkit arra, hogy lépre csalja, előbb nem létező törvényekre hivatkozva vélt bűncselekmény elkövetésére vegye rá, majd bírósági komédiát játszva ugyane bűnért halállal fenyegesse, s végül busás kenőpénz fejében elbocsátva, elvegye a pénzét. Ha szorosan vesszük a történteket, Ali csak szeretne lányokat vinni Szmirnába, valójában semmit sem csinál, az egész gazemberséget, amiért bűnhődik, azok követik el, akik megbüntetik. Legföljebb őket nemes cél vezérli. De hát a cél szentesíti az eszközt? A mesében és a bohózatban igen.
Goldoni persze a mesét a művészvilág gazdag portrétárával dúsította föl. A színészethez elengedhetetlen magamutogatást és hiúságot egyedülálló éleslátással és gyöngédséggel ábrázolta. Szövegében fontosabb a sok emberi jellem, a bonyolult kapcsolatok szövevénye, mint a komoran víg cselekmény. S a legfontosabb talán bizonyos színházi elveinek hangoztatása az együttes játékról, meg a jellemfestésről és más hasonlókról. Merő Béla Kőszegen és Zalaegerszegen szakszerű célratöréssel leegysze-rűsítette már a címet is. Szmirnai komédiások lettek a velenceiekből, holott éppen arról van szó, hogy eszükbe sincs Szmirnába utazni. Ez persze szőrszálhasogatás. A nagy cél, a közönség becsábítása és mulattatása közben nem lehet fönnakadni ilyen részleteken. Nincs is itt fönnakadás. Alkalmas, sőt kitűnő színészek ügyesen aknázzák ki az egyszerű cselekményből, a jól áttekinthető viszonyokból és néhány szójátékból adódó poénokat. A színészi játék éppoly áttetszően világos, napsütötte, mediterrán, mint Mira János díszlete. Minden derűs. A nyomorúság, az éhezés éppoly súlytalan, mint az erkölcs. Spindler Béla érzékeny és mások iránt érzéketlen tenor, Pálffi Zoltán melák basszista, Molnár Piroska, Kolti Helga és Kéner Gabriella a különböző korú, de egyaránt primadonnai státusra törő, kérlelhetetlennek mutatkozó de valójában minden megalkuvásra kész színésznők. Haás Vander Péter az eredeti művet véletlenül sem alkotó költő, Epres Attila az ügyes színházi mindenes, a mindenre alkalmas végrehajtó. A társulat esze pedig, az egész csibészség kiagyalója, az elszegényedett gróf, aki amolyan intendánsi szerepkört vett magára, Gáspár Tibor. Benne valamivel több emberi van, mint amit a klisék megkövetelnek. Szegény gonosz és együgyű Alit, aki a színésznépség közé keveredve azt sem tudja, hol áll a feje. Hollósi Frigyes játssza: kedvesen visz-szataszító, ellenszenvet és együttérzést egyaránt kelt a nézőben.
Zappe László