Azt csak ismételhetem, amit Theseusék – mint nézőközönség – vetettek oda, biztatásul, a mesterembereknek. Nagyon jól játszik a templom, remek az elrendezés, Zsámbék és az ő romja újra és újra kitesz magáért. Mint ahogy kiteszi a lelkét a szervezőcsapat, és sok-sok játszó és néző otthon érzi magát a csuda szép, romantikus térben, évről évre.
Igen, a romantika. Csak a magyarban van ilyen jó kis homonímia a két szó (első szótagok persze) között, holott a látványbéli, illetve a metonimikus rokonság sokkal régebbi. Építették a romokat (lásd „gothic novel”), csakhogy legyen hol bolyongani s riadozni a gyengéd lelkű leányzóknak. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az itt már őshonos Beatrice Bleonţ egyszer, világításpróbán meglátta, amint valakinek az óriási árnyéka rávetül az épen maradt torony falára, s beugrott neki a Quasimodo-figura. Persze, a színlapon leírva szebb és érzékenyebb az asszociációk láncolata, s természetesen ugyanúgy hihető. Hiszen Victor Hugo regényének fő színtere, a Notre Dame és a zsámbéki katedrális szintúgy felidézhetik egymást. Azt meg négy éve tudjuk már, hogy Beatrice Bleonţnak különleges érzéke van a színszerűséghez, a végletekhez, a valódi, nagy, tutti teatralitáshoz, s a szóval azonos értékű zenéhez, mozgáshoz. Ezt értékelte nagyra A Mester és Margaritában valamint a Szentivánéji álomban a kritika, nem beszélve arról a létrejött harmóniáról, amely a román és a magyar színészeket s a két nyelvet egymásba fonta.
|
Most azonban szimpla végzetdrámává egyszerűsödik a nagy, komplex regény, nagy vérnőszésekkel, melodrámával, fentről jövő dörgő hanggal. Már hallom is: igen, mert mi itt ebben az egyneműsítő, digitalizált és globalizált, steril, letörölt asztalú McDonald’s-világban elszoktunk a kín és az öröm sajgásától, a nagy, ruhát megtépő érzelmektől, s visszahőkölünk ennek felidézésétől, a tudattalanból való előhívásától. (Ahogy egy svédországi magyar ismerősöm mesélte: ő, meg egy iráni lány, állandóan hangosan beszélnek, röhögnek és sírnak, svéd munkatársaik pedig irigységgel vegyes csodálattal nézik őket, s szinte lesik az alkalmakat, hogy kifigyelhessék őket ezenközben. Nos, Hugóhoz képest mindannyian svédek lennénk?) Bleonţnál tehát van minden, ami kell. Ellopott csecsemő, a szép lány-nyá serdült, cigányok nevelte Esmeralda, kicserélt, a démoni-aberrált pap nevelte Quasimodo, nyomorult költő, piperkőc, a nagy szerelemre érdemtelen kapitány, panoptikumba való, affekta arisztokrata hölgyecskék. S mind a négy férfi hevesen kívánja Esmeraldát. Az egyik kalandvágyból, a másik vallása tiltásának ellenére, a harmadik pedig tisztán, salaktalanul, de külseje miatt még ki sem mondhatóan, a költő pedig udvarias háládatosságból s esztétikai jólneveltségből.
Valószínűleg Beatrice Bleonţ felmérte – s nemcsak a nyelvi akadályok könnyebb leküzdése miatt –, hogy a szöveg alig működik. A legtöbb még Bán Jánosnak jut belőle, aki azon kívül, hogy igyekszik a hangját remegtetni, képtelen egy pillanatig is elhitetni, hogy ő egy szerencsétlen, meghasonlott kéjsóvár papi személy lenne. A hangja mond ellent a figurának, szinte lessük, mikor veti le a csuhát, s történik vele valami egyéb is.
Valamivel azonban ki kell tölteni a jó két órás játékidőt. Ehhez kell a tánc és a sokat ígérő, folyton sejtelmeskedő zene. Hosszú, hosszú cigánytáncokat látunk, remek spanyol dalokat hallunk kiváló előadásban, mini folklór-pódiummá alakul a füves térség. Dramaturg bizony elkelt volna, hiába lát ezerfelé Beatrice Bleonţ, a szétfolyó bolondok ünnepét és a teljességgel értelmetlen, csak operában megengedhető – mert szövegileg teljesen lényegtelen – kolduskirály-Egyiptom királynője, költőakasztós jelenetsort fel kellett volna turbózni, ha már mindenáron szükségét érezte valami hangulatfestésnek.
Csak megjelenések vannak, egy-egy különleges szín felvillanása (a szó szoros értelmében: a csecsemő tarka kendője, a feketéből fehér ruhássá lett Esmeralda, a pap fekete árnya, Quasimodo félig piros szétcsúszott arca, meg hát a kicsi babacipő). Ez utóbbi, azaz a babacipő, ami igazi, átélhető színházba visz, nemcsak színes kaland a csillagos égbolt alatt, a páratlan, készen kapott színfalak előtt. Valaki véletlenül rátalál húsz éve ellopott gyermekére, pontosan annak a személyében, akinek börtönőre, akinek a halálát kívánja. Nos, ez ugye vadromantika. Ahogy Spolarics Andrea eljátssza, úgy sírnivaló. Igen, ez a megbomlott elméjű asszony valóban magához ölelheti igazi gyermekét, a cigányok elragadta Esmeraldát. Ez el van játszva, ez színészileg – s mögötte az ember hitelével – meg van oldva. Másnak nem adatik ilyen helyzet, hát nincs is hasonló. Esmeralda is, Andra Negulescu alakításában egy ide-oda rángatott test, nincs módja igazán szerelmesnek lenni vagy undorodni, máris jön valaki vagy valami más: legvégül az akasztófa. Claudiu Bleonţ kiváló színész, ő tényleg úgy makog és úgy szenved, ahogy azt eddigi filmélményeink alapján megfelelőnek tudjuk, de hát mindenki csak kellék szinten van jelen. Ettől függetlenül a nagy ricsajban szinte várjuk, jöjjön már ő, akkor igazán borzongani lehet meg sajnálkozni. A többi játék. Nem működik nagyon a ki-kiszólásos modernség sem: egy-egy mai kifejezés – mondjuk Schneider Zoltán költőjétől – humoros, mivel azonban semmi sincs idézőjelben, semmi nem szellemes igazán, csak kötelező, mai posztmodern teljesítés lesz ebből is.
Összességében nagyléptékű, igényes vállalkozás A párizsi Notre Dame. Beatrice Bleonţ nem játszik kicsi tétekben. Ez a mostani Victor Hugo-adaptáció azonban ellenállt a szokásos módszereknek, és nem vált – változatos eszközei ellenére sem – maradandó színházi eseménnyé.
Budai Katalin