Minden egér szereti a sajtot - Nagyváradi
Bábszínház
Június 18. és 20. között (vagyis az Országos Színházi Találkozó utolsó napjaival egy időben) rendezték meg Győrben a VIII. Nemzetközi Báb- és Utcaszínházi Találkozót (a szórólap szerint „a bolondságok jegyében”, ami nyilván azt is megmagyarázza, hogy utcaszínházi előadás egyetlen szerepelt a programban), majd egyhetes pihenő után, június 28-tól július 4-ig került sor a XII. Békéscsabai Nemzetközi Bábfesztiválra. Két meglehetősen zsúfolt bábos rendezvény zajlott tehát gyors egymásutánban az évad lezárásaként (Győrben 14, Békés-csabán 17 produkció szerepelt a hivatalos műsorban), amelyeket, ha gondosan egymás mellé illesztünk, mint egy kirakós játékot, többé-kevésbé átfogó képet kaphatunk a hazai, de némi felszínességre való hajlandósággal akár az egyetemes bábművészet állapotáról is.
A szokásosnál kevesebb volt ezúttal az átfedés a két találkozó programjában: mindössze egy hazai bábszínház szerepelt (kényszerűségből) mindkét rendezvényen ugyanazzal a produkcióval. Ám ami meglepőbb és elgondolkodásra késztet, az az, hogy összesen két magyar és egy külföldi együttes vett részt mindkét eseménysorozaton. (A teljesség kedvéért azt is jegyezzük meg, hogy két bábszínház mindkét helyről távol maradt; egyikük önkritikusan úgy ítélve meg, hogy nincs olyan produkciójuk, amely méltón reprezentálhatja szándékaikat, a másikat a szakmai tanácsadó testület nem találta alkalmasnak a békéscsabai megmérettetésre.) Ha nem vesszük figyelembe a különféle alternatív csoportosulások jelen- vagy távollétét, és az okok firtatását is mellőzzük, akkor örömmel (?) állapíthatjuk meg, hogy bábfesztiváljaink egyre tudatosabban alakítják a maguk vonzáskörét. Akár úgy, hogy a meghívásokat saját ízlésük szerint korlátozzák, akár úgy, hogy a meghívást azok fogadják el, akiknek ambíciói, a bábjátszásról vallott nézetei közel állnak a találkozó vélt vagy valódi arculatához.
|
|
|
Minden egér szereti a sajtot - Nagyváradi
Bábszínház
|
Mindkét fesztivál első számú jellemzője a „minőség ollójának” meglehetős nyitottsága. Kevésbé körmönfontan: itt is, ott is akadtak kiemelkedő előadások, sok volt a középszerű, különös kisugárzással nem rendelkező produkció, és nem szenvedtünk hiányt bosszantóan gyenge látnivalókban (?) sem. A győri válogatás szempontjait nem ismerem, a békéscsabainak részese voltam: itt felkért tanácsadó testület döntött a hivatalos program résztvevőiről. Igaz, a nagy múltú fesztivál három évtizedes hagyo-mányainak megfelelően, más szempontokat érvényesítve a hivatásos bábszínházak és másokat az amatőr csoportok megítélésénél. Joggal vetődik fel a kérdés, szabad-e az ötvenes évek népnevelésének-népművelésének képződményeként született, és ma már anakronisztikusan tovább élő hagyományt rendületlenül folytatni, amikor alapos késéssel, de Magyarországon is örvendetesen megszaporodott a hivatásos (államilag és önkormányzatok által szubvencionált) bábszínházak és magánvállalkozások száma. Kétségtelen, hogy néhány „hivatásos” bábszínház színvonala ma még megkérdőjelezheti létjogosultságát, és még az igényes műhelyek egyik-másik vállalkozása is kudarccal végződik, ám egyetlen intézmény tevékenysége sem vethető össze az amatőr mozgalom állapotával. Ez akkor is így van, ha tudomásul vesszük, hogy néhány amatőr státusban működő együttes (mint például a csabai fesztivál gazdája, a Napsugár) létezési formája abból fakad csupán, hogy meg kívánták őrizni művészi függetlenségüket, nem pedig minősítő jelző, és a ma hivatásos besorolású színházak többsége is az amatőr múlt tapasztalatait hozta „apportként” jelenlegi művészéletébe.
A fesztiválok (és valamennyi bábfesztivál) jellemzője mostanában a bábjáték műfaji jegyeinek, dramaturgiájának megváltozása, az animáció folyamatának hangsúlyeltolódása. E folyamat eredményeként megszűnt az illúzió-bábszínház (amikor para-ván, vagy más kulissza, drapéria, fénysík rejti a játékosokat, mi csak a bábok életterét látjuk, azt a zárt világot, amelyben az élettelen anyag megelevenedik), helyébe a nyitott játék lépett, amikor a látható játékos felidézi, elbeszéli és demonstrálja az eseményeket. Ha elég tehetséges és eléggé jelentős személyiség, akkor valójában a színész teremti meg a kapcsolatot a nézőkkel, közvetít az élettelen anyag és a befogadó között. Sok egyéb mellett a kényszer is segített az epikus bábszínház kialakulásában, hiszen így egy-két-három narrátor-demonstrátor bármilyen nagy létszámú történet eljátszására képes, és nem titkolja közben, hogy mindössze néhányan vesznek részt az előadásban. (Persze a hagyományos bábjáték is gyakran kényszerül arra, hogy egy játékos több szerepet, akár a darab valamennyi szerepét eljátssza, de ez egészen másfajta viszony szerep és színész között, nem lép közbe a feltételezettség, az elidegenítő-távolságtartó élő személy, a brechti V-Effekt hordozója.) Ez a játékforma nem kevesebbet, hanem bizonyos vonatkozásokban sokkal többet követel a színésztől: virtuozitást, fölényes és sokoldalú mesterségbeli tudást, a kapcsolatteremtés képességének magas fokú birtoklását. A veszély kettős: egyik oldalról az előadóművészi csapda leselkedik (hogy ti. a játékos-animátor nem rendelkezik a fent említett képességekkel), a másikról pedig dramaturgiai: az epikus bábszínház képes megkerülni a drámát, szituációk helyett csak mesél, és végül mindkét összetevő illusztrálni kénytelen. Mindenfajta színház két alkotó eleme, a színész és az író könnyen kiolthatja így egymás erejét, a harmadik résztvevő, a néző pedig megérintetlen marad.
Bizonyos bábszínházi műhelyek már-már a klasszikus forma újrafelfedezéseként, máskor meg némi ironikus felhanggal nyúlnak a zárt illúziók világához. Éppen úgy, ahogy lassan két évtizede a drámai színház felidézte-felfedezte a gyepszőnyeget, a vetített felhőket, a lombgázhálót, a kagyló formájú szép súgólyukat ott középen, meg a „klasszikus” (vagyis emberöltőkkel ezelőtti) színi csodákat. (Gondoljuk Ponnelle kongeniális Monteverdi-triptichonjára, amely a barokk operaszínház káprázatát újította fel.)
Ilyen neoklasszicista törekvésekkel nem találkozhattunk a két nemzetközi fesztiválon. Sőt, az ártatlan szemlélődő, ha gondosan végignézett minden jót, rosszat, középszerűt, könnyen arra a csalóka következtetésre juthat, hogy a hagyományos, zárt forma, a paravános bábjátszás végképp kiüresedett, hiszen kizárólag néhány roppant gyenge színvonalú műkedvelő alkalmazta ezt a játéktípust, azok, akiket az elmúlt három évtized semmiféle jó vagy rossz irányból fúvó szellője nem érintett meg. Óvatosan beálltak ugyanis az ötvenes évek amatőr mozgalmának szélvédett zugaiba. Pedig de jó lett volna egy-két meggyőző előadást látni a hagyomány esküdt híveinek érdekében, akik az illúzió mindennemű megzavarását ártó szándékként fogadják. Győrben és Békéscsabán azt tapasztalhattuk, hogy a tehetség, a fantázia akkor kezd mocorogni, ha félretolják, vagy a lomtárba viszik a paravánt.
 |
|
A Teatr Banialuka előadása
|
Ahhoz persze, hogy a fantázia (nem csupán az alkotóké-játékosoké, de a nézőké is) meglóduljon, olyan rokonszenves és sokoldalú előadóművésznek kell lenni, mint a szlovákiai Pezinokból Győrbe érkezett fiatalember, aki Amikor a mama nincs otthon címmel úgy táncolt-bohóckodott-énekelt-játszott végig egy mulatságos és imitt-amott megható történetet egy kislányról, annak születésétől az esküvőjéig, hogy a hátizsákból kiszedett cókmók-emlékek rakosgatása-életre keltése közben még Marcel Marceau is eszembe jutott, amikor az embrionális állapottól a halál pillanatáig játssza el öt percben mindnyájunk életútját.
A győri két és fél nap másik nagy felfedezettje az angliai Norwych-ból érkezett házas-pár, Joy Haynes és Mark Bell Szent György és a sárkány című káprázatos blődlije. Színházukat úgy nevezik: Garlic Theatre. A fokhagyma, mint tudjuk, roppant egészséges a szív- és érrendszeri betegségek, valamint – előbbitől korántsem függetlenül – a vámpírok ellen. Most megtudhatjuk, hogy sárkányok ellen is kiváló. A rémséges történet vérszomjas fenevadával könnyedén elbánik az egyébként korántsem halált megvetően bátor lovag, ha segít neki a hórihorgas, sete-suta Marc Bell és élete párja, ez a két bájos humorú komédiás meg a tárgyaik és már-már majdnem-bábjaik. Ők is nagyszerűen tudnak kapcsolatot teremteni, akárcsak szlovák kollégájuk. Ők is, akárcsak a Divadlo PIKI szólistája, az anyanyelvükön játszottak, mégis tökéletesen értette mindenki a nézőtéren, ha kellett, vála-szoltak, közbekiabáltak, számoltak, visítoztak. (Én magam egyetlen szón akadtam fenn sokáig: mi lehet az a „sarkanj”, aztán eszembe jutott, hogy „hunglishül” így mondják a sárkányt.)
A személyiség varázsa tette élménnyé az ugyancsak Szlovákiából, Rozsnyóról jött kétszemélyes színház szereplését. Écsy Gyöngyi és Badin Ádám egy gömöri népmese közösségi játékká alakított változatát játssza el falusi tárgyakkal, mindennapos eszközökkel. Écsy Gyöngyi bemutatkozik, bemutatja játszótársát. Elmondja, olyan messziről jöttek, hogy az egy másik országban van. De azért még sincs olyan nagyon messze, hogy ott ne magyarul beszélnének. Igaz, most nem magyarul, hanem palócul fognak játszani, mert arrafelé, Gömörben így beszélnek. Aztán a tátrai patakok tisztaságával énekelnek, játszanak, mesélnek el egy nagyon szép történetet Az őzzé változott fiúkról.
A pécsi Márkus Színház szintén kétszemélyes, a Pilári Gábor–Vajda Zsuzsanna házaspár egyre több szépséget és gondolatot, egyre nagyobb stiláris gazdagságot felmutató, egyre komolyabb nemzetközi sikereket arató családi vállalkozása. Most Vajda Zsuzsanna egymaga szól hozzánk, idézi fel és játssza el Andersen meséjét, A fülemülét. Igaz, nem tudja megtagadni parányi színházuk mindent meghatározó alaphangját, az iróniát. A szomorú-szép mese, amely többnyire az elmúlásról, a halálról vagy a felette aratott győzelemről szól (mint Trnka bábfilmje az ötvenes években), vagy a valódi és a talmi művészetről, esetleg a művészi szabad-ságról (mint a szintén cseh Frantiąek Pavliček mesejátéka, amelyet egy nagy költőtárs, a később Nobel-díjassá lett Jaroslav Seifert elhallgattatásakor írt), most a szép lírai pillanatok mellett a humort is képes bőségesen árasztani magából. Ez a fajta epikus bábszínház (gondosan megválasztott színészi, színpadi és tárgyi eszközeivel, puritán-sokértelmű jelrendszerével) igazi drámát képes teremteni, számítva a nézőtéren ülők érzékenységére és fantáziájára.
Keményebb diónak bizonyult a Kolibri Színház több éve műsoron lévő produkciója, a Tenyérbe zárt mese, amely a maga ugyancsak epikus-játékos módján elvont, szinte megfoghatatlan „szereplőket”, fogalmakat kelt életre: két vízcseppet meg a négy évszakot. Az írónő, Iva Peřínová mindent tud a bábszínházról, évtizedek óta az egyik legizgalmasabb színházi műhely, a libereci Naívní divadlo háziszerzője és dramaturgja, olyan klasszicizáló hajlamú, a hagyo-mányokat az iróniával elegyítő komédiák szerzője, mint A fejnélküli lovag című marionett-lovagjáték paródia, vagy az Ali baba és a negyven rabló című valóságos paraván mögött eljátszott kesztyűsbáb-blődli. Ez a mese olyannyira a mikrokozmosz, hogy valóban elfér egy tenyérben. A három színész – Bodnár Zoltán, Sallai Virág, Tisza Bea – jókedvű-érzelmes játéka és Kiszely Ágnes minden mesterkéltséget, érzelgősséget gondosan kerülő rendezői ténykedése a nem egészen problémáktól mentes írói matéria ellenére képes megszólítani és megérinteni érzelmeket rejtegető világunkban a gyerekeket.
A győri fesztivál legrangosabb külföldi vendége a Bielsko-Biała-i Teatr „Banialuka” Színházi Központ, amely tavaly is szerepelt a győri rendezvényen, és amelynek jelenlegi igazgatója, Krzysztof Rau néhány éve a budapesti UNIMA Világfesztivál sztárja lett Jan, Johann, Jean, Gianni... című játékával. Most a Színházi Központ kereteiben működő egyik csoport, a WITAK vállalkozását, Bolesław Le¶mian A semmibe álmodott út című poémájának színpadi feldolgozását láthattuk Maria Scheibal rendezésében. A rendkívül igényes, sok frappáns metaforát, bábszínházi asszociációt rejtő produkció minden bizonnyal megérdemelt szakmai sikert aratott volna, ha a nézőtéren lengyelül tudó és a lengyel irodalomban jártas nézők ülnek. Polonista múltam sejtetni engedte, hogy a lengyel szimbolizmus legjelentősebb képvi-selője izgalmas kísérletet kínál a híres együttes egyik stúdiójának. Képekkel zsúfolt költői művének hőse, a sorsokat szemlélő-sorsokat megélő Vándor, hol kívülálló, hol résztvevő soknevű Ember, Jedermann- Everyman utóda és boldog őse a Genezis történetét járja végig a formakereséstől a szerelmen át a gyötrelmekig. Kozmikus erejű költészet, amely Maria Scheibal és a két színész segítségével színpadi alakokat is képes ölteni. Ám mindez hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult az idegen közegben.
A házigazda Vaskakas Bábszínház egy Arisztophanész ihlette, aktuális fricskákkal teli mókával, a Madárviadallal nyitotta meg a jókedvű, többé-kevésbé valóban a bolondságok jegyében zajló találkozót (rendező Kocsis Rozi), majd Lakatos Menyhért meséjével, a hetvenes évek végén keletkezett A hét szakállas farkassal reprezentálta vendégeinek és közönségének az új vezetés művészi elképzeléseit. A cigány folklór legnemesebb és legszívfájdítóbb elemeit újrafogalmazó ballada éppúgy a Cantata Profana forrásaként ismert román kolinda-ének variációja, mint az őzzé változott fiúk felső-gömöri népmeséje. Olyan vándortéma tehát, amely minden változatában bővelkedik drámai képekben és színpadra kívánkozó helyzetekben. Újváry Janka rendezése biztos ízléssel, jó arányérzékkel fogalmazza látvánnyá a művet, hősiesen küzdve a győri bábszínház szűkös terével és a társulat létszámával.
Az az út, amelyet Kovács Géza és Pályi János a Maskarás Céh megalapításával választott, sok szempontból rendkívül imponáló. A fiatalos lendület, a szabadságvágy, a kőszínházi korlátok önkéntes felrúgása olyan bátorságot takar, amit irigykedve nézünk, akár a népmesei hősök tetteit. A Peter Schumann Bread and Puppetjének egyik jellegzetes műfaját, az utcaszínházi demonstrációt választó társulás alkotói mindent tudnak már, amit a gólyalábas-óriásmaszkos felvonulásokról, vigalmakról és látványosságokról tudni lehet. Jelenlétük régen túllépett a fizikai teljesítmény mércéjén. Olyan természetességgel léteznek ebben a különleges közegben, ahogy egy táncos perdül-fordul, ahogy egy zenész megszólaltatja a hangszerét. Eljutottak a művészi kifejezés magas fokára, jelenlétük szuggesztív, gesztusaik, mozdulataik egy tudatosan választott forma következetes vállalása. Világfa című produkciójuk, úgy vélem, szintézise eddigi munkásságuknak. Impozáns vállalkozás az őskáoszból kibontakozó világegyetemről, a Nap és a Hold viszályáról, a Nap szerelméről egy földi lény iránt és az ősistenség rendteremtő hatalmáról. Szimbólumok sokaságát felvonultató szertartás, de a szertartásban erő feszül, a rítus a beavatatlant is magával ragadja. Az sem zavar már, hogy a szimbólumok, jelképek forrásait tekintve nem különösebben kényesek. Ám az eltökélt, sok megérdemelt nemzetközi sikert is eredményező vállalkozás magában hordozza a kérdést: lehet-e még tovább lépni a szintézisből, meddig tágíthatók ennek a kőkemény, ősi szellemektől őrzött és ősi szellemektől elátkozott szertartásnak a határai?
Sok találkozó vitáin szó esett a hazai bábszínházak már-már krónikus betegségéről, a dramaturgia gyengeségeiről. A bábszínház nem létezhet „kész” anyagból, nem vehet elő biztos sikert ígérő klasszikusokat, fél-klasszikusokat, zenés vígjátékokat. Ha mégis megteszi, másolatokat készít, miközben azt hiszi, alkot valamit. A bábszínháznak a szövegkönyv olyan, mint a filmnek a forgatókönyv (bár mostanság arra is van példa, hogy egynémely „klasszikus” forgatókönyvet újra leforgatnak). Azért említem ezt, mert ha kópiákkal nem is, de igen gyenge irodalmi feldolgozással találkozhattunk mindkét fesztiválon, és ez gátja a további, más irányú képességek kibontakozásának. A debreceni Vojtina Bábszínház Háry Jánosából éppúgy nem születhetett az ügyetlen librettó nyomán jó előadás, mint a Kereplő Színház Fazekasból, Móricz Zsigmondból és saját kútfőből összetákolt, logikai bukfenceket is elkövető szövegkönyvéből. Mindkét eset azért sajnálatos, mert tehetséges, a szakmájukat magas szinten művelő művészek estek áldozatul annak, hogy a szilárd alapokat nem tudták lerakni. A ház ilyenkor össze szokott dőlni. Más tanulsággal szolgál a kecskeméti Ciróka Bábszínház Jancsi és Juliskája, amely egyben átvezeti a jegyzetírót témája másik helyszínére. Zalán Tibor ironikus-groteszk és szomorúságos-mulatságos, szorongásokkal és reménykedésekkel teli feldolgozása, Németh Ilona sejtelmesen komor és csalogatóan bájos látványvilága, a bábszínházat hosszú ideje nem csupán kalandnak tekintő Fodor Tamás rendezése olyan régi szabályokat megkérdőjelező-fe-szegető, új szabályok felé kacsintgató, különös varázsú színházat teremtett, amely Győrben – számos technikai gond ellenére – revelációként hatott. Békéscsabán eleinte úgy tűnt, nincsenek szcenikai problémák: befért a díszlet, a látható, fekete ruhás színészek és a tekintélyes méretű bábok ki-bejárását is biztosította a megfelelő méretű színpad. Aztán elkezdődött az előadás, és minden megváltozott. Minden a helyén volt, és semmi nem olyan volt. Sokféle közhely-magyarázatot lehetne adni a szerencse forgandóságától a színház minden változásra érzékeny élő organizmusáig, ám a tanulság mégsem ennyi csupán. Furcsa dolog a fesztivál, a könnyű sikerek és a köny-nyű bukások között halszálnyi néha a különbség. A közhangulat is súlyos tényező: az előadás a szakmai közönség többségében fanyalgást, parázs vitát váltott ki, a gyerekek pedig nyüzsögtek, kikapcsoltak. A kimozdulás, a vendégszereplés mindig komoly kockázatokat rejt. Elég egy nagyobb nézőtér a megszokottnál, egy kicsit rosszabb akusztika, és romba dőlhet mindaz, amit sok tehetséggel, biztos szakértelemmel, komoly körültekintéssel létrehoztak.
A Jancsi és Juliska más változatban is megjelent a csabai programban, mint a Budapest Bábszínház Párnamesék című mesecsokrának záródarabja. Az író-rendező Urbán Gyula három népszerű mesét dolgoz fel és jelenít meg más-más eszközök alkalmazásával: A kiskakas gyémánt félkrajcárja valóban „párnamese”, itt nemcsak a mesemondó jelenik meg párna alakjában, de a történet szereplői is hímzett párnafigurák. A hatalmas bendőjű és mindent felfaló Kisgömböc története árnyjátékban, a Grimm-mese kártyalapokon jelenik meg. Az előadás az epikus mesélést ötvözi a rögtönzött paravánjátékkal, megidézve a gyermekkor álmokba vesző, talán sosem volt világát.
Lúdas Matyi története sem csupán Győrben vetett fel kérdőjeleket a jegyzetíróban. A házigazda Napsugár Bábegyüttes – a több évtizedes hagyományhoz híven – most is legújabb, erre az alkalomra elkészült produkciójával nyitotta meg az esemény-sorozatot. A Lúdas Matyi – folytatva az együttes arculatát meghatározó nemes törekvést – zenei pantomimként kel életre. A szövegkönyv a négy éve elhunyt Lenkefi Konrád munkája, aki 1961-től haláláig volt az együttes vezetője, rendezője, tervezője, a magyarországi bábjátszás kiemelkedő személyisége. Halála óta az együttes művészileg is nehéz helyzetben van, a „hogyan tovább” dilemmája ezen az előadáson is világosan nyomon követhető. A rendezés ezúttal nyomasztóan felelősségteljes munkáját vállaló Czipott Gábornak azt kellett eldöntenie, hogy a nyilvánvalóan félkész forgatókönyv nyomán „betűhíven” próbálja színpadra vinni elődje elképzeléseit, vagy pedig bekapcsolódva egy kénysze-rűen megszakadt alkotói folyamatba, saját ízlése, vérmérséklete szerint önti végleges formába az előadást. A dilemma alighanem feloldhatatlan, az eredmény csakis felemás lehet: a librettó érezhetően kiérleletlen pontjait is dogmaként kezelve próbálta újszerű köntösbe, azaz a nyitott bábszínház formavilágába öltöztetni az előadást. A helyzetet súlyosbítandó a zene (Vrbovszki Zoltán munkája) is készen volt. Így viszonylagos szabadságot csak a tervező élvezhetett (Lenkefi Zoltán), az ő munkája az előadás legfőbb erőssége: ironikus-groteszk látásmódja a legöntörvényűbb és legkövetkezetesebb komponense a produkciónak.
 |
|
A boldog herceg - Kolibri Színház
|
Az ország legrégibb és egyben legfiatalabb bábszínháza, a szegedi Kövér Béla Bábszínház (1946-ban alakult amatőr együttesként, 1993 óta működik mint hivatásos intézmény) Ellopott mese című produkciója Milivoje Mrkity írásából jött létre. Az író Bosznia és Koszovo keserves tapasztalataival szól a gyerekekhez békesség-ről, csendről, barátságról, a családok összetartozásáról. Lehet, hogy mihozzánk nem hallatszanak el elég artikuláltan ezek a meghökkentő üzenetek, de Szabadkán, ahol a szerző jelenleg él, és a bábszínház dramaturgjaként dolgozik, az elefántcsalád egyszerű történetéből a legkisebbek is kihallják mindazt, amit mi, kívülállók csak a tévéhíradókat nézve tudunk megsejteni. És azt se felejtsük, hogy Szeged nagyon közel fekszik a déli határhoz. (Tervező: Kocsis Imre, rendező: Kövér László.)
A mélypontokról mélyen (és bölcsen?) hallgatva hadd szólok végezetül arról az öt produkcióról, amelyet a nemzetközi zsűri UNIMA-diplomákkal jutalmazott, és amelyek vitathatatlanul a találkozó legegyértelműbb sikereit jelentették, megint és sokadszor rácáfolva a műfaj válságát emlegető megállapításokra, divatos próféciákra.
A Kolibri Színház előadásáról, A boldog hercegről tavaly szóltam már e folyóirat hasábjain a győri találkozó kapcsán. Az érzelmesség és érzelgősség határán egyensúlyozó Oscar Wilde-mese Zalán Tibor tapintatos átigazításában, Orosz Klaudia esendő, sérülékeny, megkönnyezni valóan poétikus papírfiguráival és mindenekelőtt Bodnár Zoltán érzelmeket férfias szeméremmel rejtegető emberi-színészi teljesítményével méltán aratott igazi sikert ezúttal is. Tisza Bea rendezői ténykedésének lényege: „úgy elbú, hogy észre nem veszik.” És mint tudjuk, a művészetnek is ez a legfőbb tökélye.
A szombathelyi Mesebolt Bábszínház vállalkozása a leghajmeresztőbb, amit a két fesztiválon együttvéve láthattunk. A Táncol a hold Weöres Sándor verseiből szerkesztett színpadi kompozíció. A költő (mellesleg Szombathely szülötte), a kápráztató szómágus és homo ludens, „filozófus, lantverő”, bölcs öreg és örök gyerek, aki még a „gyerekverseivel” is jól rászedett mindnyájunkat, hiszen egyáltalán nem gyerekversek, most mégis a legkisebbekhez tud szólni, velük kacsint össze, velük beszélget arról a világról, amiből mi felnőttek alig látunk, értünk, érzékelünk valamit. Különös-játékos látványelemekkel és hangokkal, mozgó meg vetített tárgyakkal, árnyakkal, bábokkal olvad eggyé Weöres Sándor varázs-világa, oldódik zenévé az, ami már maga is zene. Elámulunk, látva „... az égi tág csodát, ezt a fura micsodát”, amit most éppen úgy nevezünk, hogy színház. (Tervező: Koczogh Anikó és Szigethi Dóra, zene: Németh Tamás, rendező: Székely Andrea.)
A Kijevi Bábszínház Piroska és a farkasa a legek között a vérfagyasztó horror eddigi legfrivolabb feldolgozása. Parányi, ám ravasz gépezetekkel felszerelt színpad, amelyen alulról mozgatott figurákkal és marionettekkel egyaránt lehet játszani, és ahol bájosan bugyuta báblények járják a maguk Charles Perrault meg a sors kijelölte útját. Amikor képtelenek már elviselni a szigorú szabályokat, fellázadnak, dalra fakadnak, és – mi sem nyilvánvalóbb ennél – francia sanzonokat énekelnek, orfeumok, párizsi kabarék világát idézik. Akinek ennyi jó kevés, azt ne érje gáncs és megvetés, kap mást is: kijönnek a játékosok és önmaguk vigasztalására, mindnyájunk épülésére az elíziumi mezőkről, azaz a Champs-Élysées-ről dallanak. Az enyhe szalonspiccben leledző vadász is alig képes ellátni mesebeli funkcióját, szemmel láthatóan ő is jobban szeret dalolni, táncolni, bárzongorázni, akárcsak bősz ellenfele, a farkas. És mindehhez ráadásnak megkapjuk még az Eiffel-tornyot. Igaz, nem sok köze van a meséhez, de a drága jó nagymama kitűnően érzi magát a tövében, még azt se bánja, ha jön a farkas és felfalja. Mihail Jaremcsuk író-rendező-tervező úgy álmodta újra ezt a régi-régi rémmesét, hogy mindenki nagyon jól érezze magát. Elsősorban mi nézők.
A Witak Bábszínház újabb szereplése lényegesen szerencsésebbnek bizonyult a győrinél. Különösen akkor, ha tudjuk, hogy Kornel Makuszyński meséje az UNIMA-kisdiploma mellett a közönségszavazatok díját is elnyerte. A két kis huligán három komédiásról szól, akik a világot járják, és két vásott kölyökről mesélnek. A hátizsákokból, tarisznyákból, utazótáskákból frappáns gyorsasággal kialakuló bábhősök gonosz tréfákat űznek, mígnem egyszer találkoznak egy koldussal, és ettől úgy megváltoznak, akár az a bizonyos Saulus a damaszkuszi úton. Ettől kezdve csak jókat cselekednek, minden rosszaságukat jóvá teszik, csakhogy segítsenek a beteg királyon. Jótett helyébe jót várj, ez a jó pedig királyi korona alakjában éri utol őket. Az ifjú nemzedék egyik ígéretes és sokat foglalkoztatott rendezője, Lech Chojnacki temperamentumos, jókedvű színészvezetése és Dariusz Panas frappáns átváltozó figurái pompás mulatságot kerekítenek a népszerű lengyel meseíró okos és tanulságos történetéből.
Az igazi nagy eseményre, amely az UNIMA nagydiplomáját és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma különdíját kapta, nem a fesztivál végén, hanem mindjárt az első napon került sor. Sejteni lehetett, hogy különleges élmény vár azokra, akik bejutottak a Jókai Színház erkélyére, vagy a páholyok valamelyikébe. A földszint-re senki nem ülhetett, még a beavatottak sem (bezzeg annak idején a jávai árnyjátékot a férfiak a visszájáról nézhették, hogy a titok birtokába jussanak), mert a penzai bábszínház Ruszalka-előadása csak felülnézetből élvezhető, lévén, hogy a játék főszereplője a víz. (Penza Orosz-országban van a Szura folyó partján, szép, ódon kereskedőváros régi faépületekkel, nemesi kúriákkal. És itt született Mejerhold, akinek a szülőházára még a hetvenes években sem lehetett emléktáblát elhelyezni.) A színpad és a nézők közötti távolság eleinte megnehezíti a kapcsolatteremtést, a mívesen szép bábok is túlságosan messze vannak, de az anyag, a víz és a textil ellentmondásai máris megteremtik a semmiféle más műfajban nem érvényes feszültséget. Ruszalka története egy képzeletbeli misz-tériumszínpad vertikálisan hármas tagozódásában bontakozik ki: a levegő a felsőbb hatalmak meg a madarak birodalma, középen vagyunk mi, földi halandók, ám az igazi csodák, a bűnök és a bűnhődések odalent, a vizek mélyén zajlanak. Oda mi nézők nem láthatunk be, csak sejtjük, milyen élet lehet ott. És időnként felbukkannak belőle manók, sellők, vagy ide térnek a békére vágyók. Itt mondják ki a végső ítéletet. És innen táplálkoznak az ég madarai. Ellenség vagy jó barát. Az ember tehetetlenül bámul a partról, vagy beleveti magát, hogy kifürkéssze a titkot. Csakhogy nagy árat fizetünk a titokért. Igaz, eljön odafentről a feloldozás, a megbocsátás: megered az eső. Az előadás végén ömlik a víz a magasból, bele a tóba. Egyesül a magasság és a mélység. Mi nézők meg mit tehetünk? Élünk tovább, amíg lehet, bámuljuk a víz tükrét. Hol önmagunkra ismerünk benne, hol a mélység titkait lessük reménytelenül. Vlagyimir Birjukov író-rendező felfedezte a H2O-t, mint metaforát. Dmitrij Akszjonov anyagszerű óriásbábjai és parányi emberfigurái, hínáros, moszatos, titokzatos, szín nélküli játéktere, meg az arctalan, csuklyás, személy-telen színészek a színpadi költészet és a metafora csodáját hozták el Penzából. Néhánynak közülünk ez a szertartás talán a meg-váltást jelentette. Megtisztultunk. Békéscsabán a Jókai Színházban, 1999. június 29-én 18 órakor.
Balogh Géza