Az idei szemle zsűrizésére a Criticai Lapokat kérte fel az Alternatív Színházak Szövetsége. A zsűri tagjai ekként Budai Katalin, Dömötör Adrienne, Lőrinc Katalin és Urbán Balázs kritikusok lettek, elnöke Szűcs Katalin főszerkesztő. Az alábbiakban egy beszélgetés szövegét rögzítjük, amely a díjátadást követő zsűriértékelés bővített változata. (A megszólalókat monogramjukkal jelöljük.)
Sz. K.: Elöljáróban annyit el kell mondanunk, hogy mivel a program úgy állíttatott össze, hogy minden zsűritag nem láthatta az összes előadást (előfordult ugyanis, hogy egyszerre több helyen kellett volna lenni), valamint mert a táncszínházi produkciók aligha összemérhetőek a prózaiakkal, a zsűri két szekcióra oszlott. A tánc- és mozgásszínház Lőrinc Kati és Urbán Balázs reszortja lett, a próza Budai Katié és Dömötör Adrienne-é – jómagam a mérleg nyelvének szerepét voltam hivatott betölteni, ám e felosztás ellenére, a kötelező penzumon túl mindannyian próbáltunk a fizikai lehetőségek határain belül mindent nézni. Hogy a díjak odaítélésénél ne jelentsen előnyt vagy hátrányt, hogy hány zsűritag látta az előadást, pontozásos módszerhez folyamodtunk, s átlagot számoltunk (összpontszám osztva a produkciót látott zsűritagok számával). Amint az talán a döntéseinkből is kitűnik, mindenekelőtt a formanyelvükben újító, kísérletező, a hagyományos színházi formákkal szemben valóban alternatívát jelentő előadásokat igyekeztünk preferálni. Ezért, hogy bár mind a Bolygó Kultusz Motel, mind a Közép-Európa Táncszínház abszolút profi együttes, szerepel a díjazottak között, s ezért, hogy nem tartottuk méltányosnak a Merlin Színház Márton partjelző fázik című előadását összevetni a többivel, sem a darabválasztást, sem a megjelenítés formátját tekintve nem érezvén a produkciót ebben az értelemben alternatívnak. Számomra ilyen minden értelemben alternatív előadás volt a 7 Tükör Színházban látott Hamlet. Nem egyenletes színvonalú produkció ugyan, de ami jó benne, az számomra lenyűgözően jó. Akkor tudniillik, amikor gesztus színház. Amint szószínházzá válik, vagyis a hagyományos ún. kőszínházi formanyelvre vált, mindjárt kibukik a színészek e téren szerényebb iskolázottsága, s kiderül, hogy bármily tehetséges, szuggesztív egyéniségek legyenek is, egy monológot technikailag is meg kell tudni oldani. Az önmaguk kialakította gesztusnyelvet viszont – és ebbe beleértem a díszlet, az eszköz-használat praktikus egyszerűségét is – remekül beszélik.
D. A.: Nekem élmény volt Funk Iván Polóniusa és Nemec Melinda Ophéliája – mindkettejük neve fölmerült bennem a színészi alakítások díjazásánál –, Keleti András Hamletjével azonban – minden tehetsége ellenére – problémáim vannak. Én többet szeretnék tudni arról, hogy egyáltalán ki ez a Hamlet. Annyi nem elég, hogy egy mai, feketeruhás fiatal, aki mindent un, utál. Nem tudom, hogy mit akar, akar-e egyáltalán valamit.
B. K.: Szerintem, a színház más jellege mutatkozik meg itt. Ez egy véres, kegyetlen, a szerelemre és nagyon redukált kapcsolatokra lebontott előadás. Nézd meg, hányféle történet-szálat hagyott el. Nincs férfibarátság Horatióval, nincsenek sírásók és Yorick, nincsen Rosencrantz és Guildenstern, ami szintén egy más, etikai dimenziót nyitna az előadásban. Minden kimaradt, ami egy kicsit filozofikusabb, vagy időtávlatba vinne előre-hátra. A történet szintjén olyan az egész, mintha egy filléres füzet-regényt olvasnánk a metróban, és mégis nagyon erős az előadás, mert a gesztus szintje nagyon erős.
U. B.: Számomra Keleti András Hamletje igen intenzíven és szuggesztíven közvetített egy életérzést. Szerintem egyébként minél inkább tudnánk, hogy ki ez a Hamlet, annál rosszabb lenne, mert annál erősebben merülnénk bele azokba a dolgokba, amik általában a Hamlet-figu-rához s a Hamlet-problematikához kapcsolódnak, és annál erősebben menne át az előadás egyfajta darab-interpretációba.
B. K.: Azt azért hadd mondjam el, hogy az Alternatív Színházi Szemle fontosságát az ilyen típusú előadások, az ilyen típusú szerveződések és helyek is bizonyítják, hiszen egy iszonyúan pici, szűk üzlethelyiségben voltunk gyakorlatilag, ahol fiatal emberek valami egészen bátrat próbáltak, amikor éppen a Hamletet vették elő, aminél túljátszottabbat elég nehéz találni a világ drámairodalmában, és mégis mondtak vele valami újat. Egy újfajta közelítés volt ez, megvolt a maga közönsége, és ez a Szemle engem is bevont ebbe a közösségbe. Az Ad Hoc csoport I. Erzsébete a maga módján sokkal profibb produkció, de szószátyár. Rengeteg mellékszál, duma, akció, rengeteg bennfenteskedés, mégsem volt igazán barátságos, igazán szellemes ez a produkció. Ehhez a nagyon lecsupaszított, szikár Hamlethez képest ez a feldúsított, elbarokkosított este nem hagyott olyan jó emléket bennem.
D. A.: Miközben persze becsap a cím, mert-hogy az előadás nem az I. Erzsébetet mutatja be, hanem látunk egy társulatot, amelyik eljátssza, hogy el akarja játszani az I. Erzsébetet. Ami persze nem volna baj, ötletnek jó, csak már többször láttunk ilyent. A Krétakör Színház Teatro Godot-ja például néhány éve sokkal erősebb, sokkal szellemesebb és sokkal mélyebb volt, mint ez. Nagyon élvezetes például, ahogy az Ad Hoc stílus-paródiákkal kezd, aztán ezt abbahagyja, és elkezdi ontani az igencsak változó színvonalú poénokat.
Sz. K.: Nekem a legnagyobb problémám éppen ezekkel a stílus-paródiákkal volt, mert úgy éreztem, szakmailag nincsenek a játszók kellően birtokában azoknak a technikáknak, amelyek e műfajok parodizálásához elengedhetetlenek lennének. Gondolok itt a mozgáskultúrára, az ének technikára stb.
U. B.: Nekem nincsenek ilyen teoretikus bajaim ezzel az előadással, szerintem számos jó poén van benne, vállaltan eklektikus, – nagyon sok pozi-tívumot lehet elmondani róla, csak egész egysze-rűen nem elég jó. Nemcsak a stílus-paródiák nincsenek jól megcsinálva. A végének például megrendítőnek kellett volna lennie, ehhez azonban túl direktnek, csináltnak éreztem a befejezést.
Sz. K.: A színjátszás egyik alapkérdésének tartom – és ebből a szempontból nagyon szóródtak a társulatok –, hogy van-e valami velünk, nézőkkel megosztandó gondolata, közölnivalója a játszóknak. Ha csak önmagáról tud beszélni egy társulat, azt én kevésnek tartom egy ilyen terjedelmű előadáshoz.
B. K.: Az önmaguk élvezetének kellemes gyönyörűségében leledzők vonulatához sorolnám azt az előadást is, amit meglehetős egyetértéssel ítéltünk sereghajtónak, Jose Triana Gyilkosok éjszakája című darabjának háromszereplős színrevitelét, amit – úgy érzem – színészpedagógiailag is istenkísértő vállalkozás volt megmutatni. Itt három magára hagyott, a saját színészi identitásával és korlátaival tisztában nem lévő fiatal embert hagytak téblábolni, és elhitették velük, annyira színesek, hogy egy estén ők hárman legalább kilencvennégy másikat is meg tudnak személyesíteni – ami finoman szólva nem igaz. Ezzel az öncélú, önélvező vonulattal szemben a heves önkifejezési szándék, a hatalmas közölni akarás, egy bonyolult problematika új oldalról közelítésé-nek szép példája volt viszont az egyik díjazottunk, a Népi rablét. A kultúr-válság és identitás válság, a kultúrák egymás mellett élésének lehetetlensége, a kiüresedés és elsivárosodás a téma, aminek olyan hévvel, erővel és közlésvággyal ugrik neki az előadás, hogy az – bár ebben nem voltunk egyöntetűek – tiszteletre méltó vállalkozást eredményezett.
U. B.: Mi az új oldala ennek a közelítésnek?
D. A.: Számomra az új és nagyon hatásos benne, hogy borzasztó erővel egymásnak feszülő ellentétekkel dolgozik. Ez az egész begyöpösödött kis magyar parlagiasságnak mozgásokból gyúrt állóképe. Végigröhögöd, miközben persze hihetetlenül szomorú az egész. A giccs-létet mutatja meg úgy, hogy autentikus dolgokat kever mindennapiakkal, magasztosakat giccsesekkel. Népzenéket, eredeti rigmusokat, csujogatókat, hiteles táncmozdulatokat, klasszikus versidézeteket a tévé-show-k, bugyi-rockos mulatságok elemeivel. Igaz, hogy mindeközben közforgalomban lévő paneleket használ – mi mást használna –, de ezeket az abszurditásig halmozza egymásra.
U. B.: Semmi más nem történik, mint hogy közhelyek feszülnek egymásnak az előadásban. Én egyébként még röhögni sem tudtam az egészen – leginkább tán ez zavart. (Lehet persze, hogy ez az én humorézékem hiányossága.) Azt egy percig sem vitatom, hogy szakmailag az előadás jól megcsinált, de számomra nem sokat jelent.
D. A.: Ahogyan ezeket a közhelyeket összegyúrja, az egy új minőséget hoz létre.
B. K.: És felfedezi az előadás az új közhelyeket is, mert e közhelyek sem változatlanok.
D. A.: Elég ritka, hogy egy előadás teremt egy olyan képlékeny közeget, amiben minden mindenhez kapcsolódik.
Sz. K.: Ha úgy tetszik, egy világot teremt. Számomra egyébként ez volt talán a legfontosabb, hogy tud-e egy előadás világot teremteni, közeget teremteni. Azért szerettem nagyon például a Bolygó Kultusz Motel Elfelejtett álom című előadását, mert ez is egyfajta gesztusszínház, amely a színészek közötti kontaktus révén nagyon pontosan beszél a létre nem jöhető kontaktusokról.
B. K.: Szöveg szinten is megjelenik ez?
U. B.: Éppen az a nagyon érdekes benne, hogy a szöveg diktál egy ritmust, amihez a gesztus-világ hol kapcsolódik, hol nem. Tehát érzékelhetően van egy szövegsík és egy gesztus sík, amelyek nem úgy kapcsolódnak össze – ahogy azt nagyon gyakran látni –, hogy amiről éppen a szöveg szól, az abban a pillanatban eljátszatik.Ez a két sík itt időnként nagyon érdekes viszonyban van egymással. Van, hogy reflektál egyik a másikra, van, hogy elmennek egymás mellett.
D. A.: Ha már a formanyelvteremtésnél tartunk, a Stúdió „K” Keserű bolondok című előadásában éppen ez a saját nyelv a nagyon megnyerő, amihez Szőke Szabolcséknak megvan a saját eszközrendszerük, amely nem kizárólag a zenéből, hanem az azt megszólaltató figurákból és instrumentumokból áll. Színvonalas az előadás, és illeszkedik a Stúdió „K” műsorának egyik vonulatába, a Hólyagcirkusz és a Grimm-mesék után. Ha valami hibája van, az ugyanaz, mint az erénye: olyan változatosságát, gazdagságát vonultatja fel az eszközöknek, amelyekből még hangot, zenét lehet kicsiholni, és olyan magasról indít minden jelenetet, hogy ettől az egész monotonná, fokozhatatlanná válik.
U. B.: A Hólyagcirkusz esetében maximálisan színházzá tudtak válni a zenei történések, itt nem mindig éreztem ezt. A Keserű bolondok-ban kevésnek bizonyultak a színészi gesztusok ahhoz, hogy megépüljön egy előadás.
D. A.: A formanyelv szempontjából egészen különös hangulatú Monori Liliék M. II. emelet 6. című előadása, vagy inkább performance-a, amit nézve az első fél órában nagyon furcsa érzések kerítettek hatalmukba; ahogy ott ültünk lent egy pincében, mint egy óvóhelyen, katonai sátorban, főtt a krumpli, csirkék kodáltak, sötét volt és minden szereplő piszmogott valamivel. Aztán lassan előtérbe tolakodott a kérdés bennem, hogy ez a piszmogás, ez a lepusztult világ hogyan fog szembesülni a drámával, a Macbeth-tel, és aztán ennyiben is maradtunk. Nem tudtam meg a „miért”-et, és maradt a sehogyan.
B. K.: Egy nagy ötlet ment tulajdonképpen veszendőbe, mert nagyon érdekes volt a környe-zet, csak az ember sajnálta, hogy végül is a civil piszmogás nem ütközött meg elégszer a klasszikus szöveg és a jelzett külsőségek (korona, ördögfarok) lehetőségével.
U. B.: Az az ördögfarok éppúgy része a mítosznak, mint a krumplistészta a köznapiságnak. Tehát ki volt ez itt dolgozva, hogy a köznapiság és a mítosz toposzai egymással hogyan ütköznek. Ez egy nagyon pontosan megtervezett, tudatos előadás, és mégis végig azon gondolkodtam, bennem van-e a hiba, hogy nem tudok visszazökkeni, mert azt számolom, hogy hány tyúk van a színen. Bizonyos befogadói hatásmechanizmusoktól elég nagyvonalúan eltekintettek az alkotók és számomra ezért nem tudott maradandó élménnyé válni.
Sz. K.: Én nem éreztem civil piszmogásnak azt, ami a színen folyik. Azt láttam, hogy két olyan személyiség van jelen - Székely B. és Monori Lili –, akik bármit csinálnak, az jelentőségteljes. Egyszerűen nem tudnak jelentéktelenül krumplit pucolni, vizet feltenni stb. Ott a csapda, hogy az ő jelenlétük súlya adja csak meg az együttlétünk értelmét, de sokkal több nem derül ki. Érdekes különben, hogy a térkezelés és a „színpadtechnika” szempontjából a sitkeiek előadása mennyire hasonló volt, amennyiben ők is egy zárt téren belüli sátorban játszottak, ott is csak gyertyavi-lágítás volt – na jó, a Szentkirályi utcában egy bánatos negyvenes villanykörte –, semmi reflektor, világítástechnika, és ettől lett olyan furcsa, sajátos közege az egésznek. Nekem nagyon szimpatikus az ilyenfajta eszköztelenség, hogy erényt tudnak kovácsolni a technikai hiányosságokból.
B. K.: Ha már szóba jöttek, nem győzöm hangsúlyozni, hogy a sitkeiek a maguk bájával, tisztaságával és invenciózusságával nagyon szép előadást hoztak létre. Mindent használtak, ami természeti: a vizet, a vízcsöpögést, a lóca fájának a súrlódását, a poharak szélén zenéltek, akusztikus világot is teremtettek, kimagaslóan szép összművészeti produktum jött létre.
Sz. K.: Hasonlóan megnyerő volt számomra a Boldogtalanok előadása, szép színészi munka szinte minden alakítás, csak a darabválasztásról nem győzött meg a produkció. Formailag a hagyományos kőszínházi előadások közelítésmódjától nemigen láttam eltérést, ugyanakkor a játszók tehetséges közreműködése ellenére nem szólalt meg a dráma, az abban megmutatkozó szörnyű világ és azok az emberi tragédiák, amiket Füst Milán megírt.
D. A.: Nekem épp ez tetszett az előadásban, amely ugyan alternatív megközelítésűnek valóban nem mondható. Teljesen testreszabottnak éreztem, hogy nem rémséges tragédiákat játszanak el, amelyek alapja egy a maga idejében minden jóérzésű olvasó idegeit felborzoló újsághír. Inkább a kapcsolatok mindennapi gyötrődéseiről szól az előadás. A dráma születése óta eltelt évtizedekben ezek a borzalmak mindennapivá lettek. Így élünk – és ezt az előadás megcsinálta nagyon hitelesen.
B. K.: Másként, de már-már kilóg az alternativitás kategóriájából a Stúdió „K” Amphytrion előadása is. (Maga a színház is, a Merlinhez hasonlóan tulajdonképpen üzemszerűen működik.)
D. A.: Én elsősorban azt szerettem az előadásban, hogy apró, játékos ötlettel, főleg az alteregók tükörjátékait nagyon szépen kihasználva elfogadtatja velünk ezt a lehetetlen helyzetet, amire Kleist drámája épül, hogy látnunk kellene két-két egyforma embert, akik egyáltalán nem egyformák. Humorosak ezek a tükörjátékok, ugyanakkor szomorúak, de azért nem bánnám, ha ezen túl is tudna egy Amphytrion előadás mit kezdeni azzal, miért lehet az, hogy a színpadon mindenki egyformának látja őket, miközben mi a nézőtéren természetesen nem. Nagyon jó volt Hannus Zoltán alakítását látni Sosias szerepében, problematikusnak éreztem viszont Alkméne alakját. Nem tudjuk meg – ami pedig az értelmezés kulcsmozzanata lehetne –, hogy mit ért ez a nagyon bájos, vonzó nő, akiért mindkét férfi eleped, mennyit ért az egészből, mennyire csak eszköze ennek a játéknak, illetve mennyiben résztvevője.
U. B.: Úgy tűnik, mintha a játék tényleg arról szólna, miként az alcím is mutatja, hogy hogyan szórakoznak az istenek az emberekkel. Tíz évvel ezelőtt ez nyilván izgalmasan behelyettesíthető lett volna, ma nem az.
B. K.: A látványvilág viszont sokat magára vállal. Nagyon jók azok a lepusztult fák: hogy azokkal mi mindent lehet kezdeni! Lehetnek székek, asztalok, az águk szolgálhat seprűként, botként. A jelmezek is nagyon képlékenyek, de ez a látványvilág Németh Ilona munkássága révén a Stúdió „K”-ban a kezdetektől meghatározó.
Sz. K.: Az állandó játszóhellyel rendelkező alternatívoknál tartván, nekem a Térszínház Godot-előadásával ugyanaz a bajom, mint a Boldogtalanokkal – jóllehet ez utóbbit egy szabadcsapat hozta létre –, hogy miközben nagyon szépen meg-csinált előadás, bármelyik színházban létrejöhetett volna. Sem formailag, sem az értelmezést tekintve nincs olyan sajátossága, ami speciálisan egy alternatív színházhoz kötné. Kissé hosszú volt egyébként ez is. Nagy tanulsága a Szemlének, hogy hihetetlenül erős színészegyéniségek képesek csak fenntartani a néző figyelmét, érdeklődését három órán keresztül.
D. A.: A hosszúságra jó példa a Damaszkusz felé az R. S. 9. Színházban, amihez ugyancsak nagyon erős színészegyéniségek kellenének, vagy nagyon jó megoldások.
U. B.: Problémát jelentett itt az, hogy a színészi alakítások minősége között – különösen a főszerepeknél – elég erős különbség érződik. Bizonyos szituációk érthetetlenekké válnak azáltal, hogy a férfi főszereplő alakítása sehogyan sem illeszkedik a női főszereplőéhez.
D. A.: A hosszúságon kívül, ami önmagában nyilván nem értékmérő, a monotonitással van itt is probléma. Ígéretes vizuális és akusztikai ötletekkel indul az előadás, érdekes mind a díszleteket kiváltó háttérvetítés, mind az előadáshosszig szóló élőzene, mindez azonban hamarosan kikezdi a figyelmet, fárasztóvá válik.
U. B.: Azt azért le kell szögezni, hogy ez nem átgondolatlanságból, ügyetlenségből adódó monotónia, hanem nagyon is szándékos. Más kérdés, hogy ez akkor lehet igazán érdekes, intenzív és hatásos, ha részben a színészek, részben bizonyos rendezői ötletek megtöltik tartalommal. Lehet, hogy egy jobb darab is kellene hozzá egyébként.
B. K.: Ezekről az állandó játszóhellyel rendelkező színházakról, mint az előbb említettek, vagy a Térszínház és a Holdvilág Színház Rákosszentmihályon, azért el kell mondani, hogy rendkívül fontos funkciót töltenek be a maguk helyén, a helyet esetenként topográfiailag is értve, mert az utóbbiak például egy színház nélküli környéken szoktatják a közönséget, a fiatalokat színházba járásra, és nagyon áldozatos munkával a hagyományos színházba is beavatva készítenek fel nézőket a színházi élményekre.
U. B.: Ez utóbbi megállapításodat a Holdvilág Színház Papírvirágok című előadására is értetted?
B. K.: Ezt az előadást azért nehéz megközelíteni, mert a két játszó, Deák Tamás és Petyi János láthatóan szakmailag jól felvértezve, jó színészi eszköztárral rendelkezve, az akrobatikától kezdve mindent bevetve játszottak. Én a darab igazságáról nem vagyok meggyőződve. Ez a fajta dominancia játék, a „két ember egy térben kóstolgatja egymást”-dramaturgia másutt jobban meg van írva, Pintertől Arrabalig.
D. A.: Ugyanaz a szituáció forog körbe-körbe, és nem mélyül, inkább csak ismétlődik. Tipikusan az az előadás, ahol húsz perc után már csak színé-szekre figyelsz, amire van ok ugyan, de egy idő után óhatatlanul öncélúvá válik, amit csinálnak.
B. K.: Ettől függetlenül azért a Malgot-iskola erős látványvilága nagyon szépen benne van a maga túlzsúfolt eklektikájával.
D. A.: Engem nagyon irritált a díszlet. Egyszerre akart realisztikus és szürreális lenni és közben egyszerűen csak használhatatlan lett.
B. K.: Mintha egy képzőművészeti installáció lett volna színpadra téve. Ettől függetlenül látszott a törekvés, hogy a Holdvilág Színház sokféle közönségréteget próbál megszólítani, különféle darabokkal.
Sz. K.: Egészen másfajta hely, de nagyon is hely a Szkéné, ahol tulajdonképpen „szerzői” színházat csinálnak, hiszen a Népi Rablét és a Don Quiote is ilyen. Ami azt mutatja, hogy van közlendőjük a világról, a világnak. Az ilyen színház engem megszólít, szeretem az efféle ötlet dömpinget, még akkor is, ha adott esetben meglehetősen szertelen a dolog és a Szemle táján még sok minden nem állt össze, nem szervesült az egészbe, s időnként diák színjátszásra emlékez-tető hangulat kavargott.
U. B.: Szerintem ez egy olyan szerzői színház, amiből igazán egy valódi szerző hiányzik, aki a próbák során született rengeteg ötletet valahogy megrostálta volna, elgondolkodott volna azon, hogy mi a jó, mi az érthető.
D. A.: Valódi diákszínjátszás ezzel szemben a Pécsi Janus Színpad előadása, Az Eiffel torony násznépe, amiben ugyancsak nagyon sok játékos ötlet van, nem mindig összetartóan.
U. B.: Az a baj, hogy nem érződött, mi köze van a szerintem egyébként nem jó darabhoz a játszóknak.
B. K.: Ez az előadás az én egyik szomorúságom volt, mert nagyra értékelem az együttes Ibusár-előadását. Ehhez képest ez egy stíluspróba. Szinte még a szöveg alapján sem derült ki pontosan, hogy mi is történik tulajdonképpen.
D. A.: Mindazonáltal a társulat dinamizmusa, játékossága, kedvessége nagyon vonzó.
B. K.: Volt egyfajta önképzőköri jellege, az Off Táncszínházi Társulat 100 Fejű Közönség című előadásának is. Ott úgy éreztem magam, mintha egy évzáró ünnepélyre hívtak volna, ahol különböző táncos generációk nagyon kevesen, egymás kezét fogva, egymásnak tapasztalatokat átadva, bemutatják, hogy mire jutottak az idén.
L. K.: Angelus Iván könnyedén, és közvetlenül kísérli meg a közönséget alkotótárssá, a darab alkotórészévé tenni, de ahogyan a közönség nem válik azzá az est folyamán, úgy lesznek kínosan civilek a „színpadiak”. Arcjátékukkal – virtuóz testmozgásuk mellett – kicsit többet kéne törődniük, a színpad speciális kisu-gárzást követel meg. Maradéktalanul csak Bakó Tamás színpadi személyisége átütő.
D. A.: Nekem az volt árulkodó, hogy míg az elején olyan kicsattanó jókedvvel álltak be a tér közepére és kezdtek táncolni, hogy legszívesebben odarohantam volna közéjük, a végén, amikor kifejezetten ez lett volna a feladat, a közönség nagy részével együtt inkább kisonfordáltam a teremből.
U. B.: Érződött az egész előadáson egy kény-szeres törekvés az interaktivitásra, ami annyira spekulatív, annyira kiszámított, hogy rögtön meg is öli ezt az interaktivitást. A néző védekező mehcanizmusai lépnek életbe, hogy hagyjanak engem békén.
L. K.: A másik táncszínházi produkció, amiben a háttérvetítésnek ugyancsak nagy szerepe volt, a Dream Team előadása, a Nabokov regénye alapján készült Lolita drága. A prímet nem is a tánc viszi ebben a multimediális előadásban, hanem a film. A címszereplőt két „példányban” is láthatjuk: egyszer Perfalvi Tünde megjelenítésében élőben, másszor az igen fiatal Balogh Sára személyében a filmen. És bármilyen jól táncol Perfalvi, a film győz: Bélafalvy Balázs képei emlékezetesek, meghökkentőek, míg a koreográfiában kevés az izgalom. Érdekes színfolt egyébként a színpadon a szobrok elhelyezése: Zielinski Tibor járult így hozzá az üres tér ékítéséhez.
D. A.: Az a kislány a filmen milliószor köny-nyebb helyzetben van, mert neki nem kell kapcsolatba lépnie a férfitáncosokkal, akik nem elég erőteljesek, mert egyáltalán nincs kitalálva a szerepük koreográfiailag.
U. B.: Ez megint egy olyan táncszínházi előadás a sok közül, amelyik úgy csinál, mintha nem történetet mondana el, de közben arra bazíroz, hogy te tudsz valami történetet – a Lolitát az is ismeri, aki nem olvasta a regény –, és ennek a szilánkjait fogod összeépíteni.
D. A.: A legtöbb táncszínháznál ugyanez a gond, hogy van is történet, meg nincs is; vissza is vonatik, meg nem is, amennyiben a háttérben mégiscsak ott lappang, és „hivatkozási alapul” mindig jól jön.
U. B.: A Jó éjszakát Jung bácsinál szerintem más problémák is vannak.
L. K.: Picit meglepetés, de nem egyértelműen po-zitív. Az androgün (egyszerre férfi és nő) apropóján fiúsan virtuóz Juhász Kata kettősét láthatjuk a legkülönbözőbb nőtípusokkal: a nőiessel, a bakfissal, az anyaival. Végeredmény: a magány. Én ezt a produkciót még a fesztivál előtt láttam, itt ugyanis a Pamboro előadásával ütközött. A fesztiválon beugrás történt, így csak sejthetem, hogy a beálló Ventura Henriette, Marko Iván volt szólistája remekelt, s kellő kihívást jelentett a fenomenálisan táncoló, izgalmas, egyszerre lágy és kemény, gumitestű Juhász Kata számára, aki az általam látott verzióban ugyancsak egyedül maradt, koreográfusként elég nehéz helyzetbe hozva társnőit (Ladjánszki Mártát, Rózsavölgyi Zsuzsát és Ventura helyén Loósz Krisz-tinát), akik akkor mind a saját ismert formájuk alatt produkáltak.
U. B.: Amikor először láttam az elődást, azt hittem, valami nagyon szerencsétlen alkalmat fogtam ki, merthogy a beígért öt táncosból egy nem lépett fel, egy másik helyett pedig akkor Bodor Johanna ugrott be. Nem is értettem, ennek ellenére miért kell eljátszani. Erre most a Szemlén az öt táncos helyett megint csak négy volt, és Loósz Krisztina helyére ezúttal Ventura Henriette ugrott be. Bármilyen kitűnő egyébként Bodor Johanna, és Ventura Henriette is, az nonszensz, hogyha egy előadás öt személyre van eredetileg felépítve, akkor az ugyanúgy működjön vagy ne működjön négy személlyel.
B. K.: A történetkiegészítéses dramaturgiára épült egy másik táncszínházi előadás, a Szomorú szimfónia is. Szerintem az egyik legszebb és legemotívabb produkció, a szó jó értelmében az egyik leghatásosabb, és különlegesen jó a látványterv is, Tamás Gábor és Csabai Attila munkája.
L. K.: Az alkotók iparművészeti végzettsége okán érthető az átgondolt vizualitás. A megkapó képek mellett legnagyobb örömöt nekem Ladjánszki Márta tánca nyújtott.
D. A.: Számomra azért is volt meggyőző az előadás, mert itt nem éreztem kényszeresen, hogy egy történetet kellene felfejtenem, vagy a mozaik kockákat egy képbe beillesztenem. Igaz, ennek az lett a hátulütője, hogy ugyanazokkal a lecsupaszított és minduntalan ismétlődő emberi helyzetekkel szembesültünk.
U. B.: Szerintem elég nagy értelmezési szabadságot engednek ezek a képek.
D. A.: Ha már a történetmesélésnél tartunk, Regős Pál Életbúcsú című előadásánál éreztem talán a leginkább azt, hogy össze kell raknom valami történetet, csak zavarban vagyok, mert nem mindig tudom, hogy mit, és igazából nem is szeretnék történetet összerakni.
U. B.: Ennek a produkciónak a középső tétele problematikus abból a szempontból, hogy túl hosszú, bár amikor ilyent mond az ember, tisztában kell lennie vele, hogy a saját tűrésküszöbéhez illeszti ezt a mondatot. Van az egésznek, a zenének és az előadónak is, egy belső ritmusa, más kérdés, hogy az a befogadóra milyen hatással van. Az is tény, hogy szinte minden mozdulata fantasztikusan kidolgozott.
L. K.: Napjaink klipesen zsúfolt képi világában a szikár magány csendje szólal meg Regős Pál egyszemélyes vallomásában. A zsidó lét apropóján (valóban szép dalokat is felhasználva) félelemről, tanácstalanságról szól, szinte kizárólag a kezeire szorítkozó mozdulatnyelven. Legemlékezetesebb a zárójelenet, a halállal való szembesülés őszinte pillanatai, háttérben a földrezuhant és otthagyott kaftánnal, ahogyan a gázkamrák előtt maradhattak a ruhák.
U. B.: Ha már ennyit beszéltünk a történet-mesélésről, klasszikusan történetmesélő táncszínházi előadás a Pamboro Mozgásszínházi Társulat előadása, a Vendetta, hiszen nyilvánvalóan Lorca Vérnászára épül az egész.
L. K.: Magam először láttam ezt az amúgy viszonylag fiatal társulatot. Mozgásnyelvük alapja a néptánc, ami nem vadonatúj találmány az „alternatív” tánc területén: épp elég nagyot robbant másfél éve Román Sándor az ő lélegzetelállító tempójú népi rocky-jával ahhoz, hogy ezek után szülessenek hasonló indíttatású produkciók. Uray Tibor alkotása távolról sem „rocky”, halálosan komoly témát, a Vérnászt dolgozza fel a tiszta magyar néptánc díszítésektől sem mentes közegébe helyezve. Finoman letisztult gesztusok segítik a közlést, valamint az arányos dramaturgia. Lehet azon vitázni, mennyire követi ez az előadás Lorcát (a tény, hogy a nevét ki sem írták, az alapműtől való tudatos elszakadás szándékát sugallja), ez mindegy is: a mi kultúrkörünk, szertartásaink, szemléletünk tükre így ez a darab, s mint ilyen, erős. A világítás alapvető hibái (végig sötét van!), valamint a jelenetek közötti ügyetlen ki- és bejövetelek könnyűszerrel javíthatók.
U. B.: Ami engem zavar az előadásban, hogy miközben az előadás mondandójában, hangulatában nyilván igyekezne elszakadni Lorcától, mégis szabályszerűen követi. Mindenképp nehéz egy ilyen interpretációt úgy megcsinálni, hogy annak is érdekes legyen, aki ismeri az alapművet, és annak is, aki nem. Igen érdekes lenne például egy Hamletet megnézni, csak táncban. Mennyi ötletet lehetne belevinni! Ötletben egyébként Berger Gyuláék Vattacukor című előadásában sincs hiány. Említettem már, hogy én szeretem az eklektikát –, tulajdonképpen erre az előadásra is jellemző ez a nagyon sok ötletből építkező szószátyárság.
L. K.: A gyerekkor, a serdülés kérlelhetetlensége és őszintesége izgatta Berger Gyulát. Szórakoztató és/vagy bizarr ötletekből áll össze ez a kis epizódcsokor, néhol kicsit hígabban: vérmérséklet és ízlés kérdése, kinek miből mennyi dukál. Szabó Réka magasan uralja az előadói mezőnyt: számai kerek egész kiugró események egy darabban, melyben nem egy részlet szándékosan befejezetlen, töredékszerű.
SZ. K.: Szolidabban képzett táncosoknak tűntek az Orkesztika Együttes tagjai. Nekem az volt a szimpatikus a Bitótánc című előadásukban, hogy érezhetően igyekeztek a táncosok képzettségének megfelelő koreográfiát kitalálni. Nagyon kedves, kellemes a produkció, csak hát sokkal több lehetőség van ebben az anyagban, a Morgenstern versekben, a groteszknek, a humornak, az iróniának sokkal több, koreográfiliag és előadóilag is kifejezhető színe, rétege.
L. K.: Számomra jó meglepetés volt az előadás, bátran felvállalható produkció. Tatai Mária általában túltáncoltatja arra nem megfelelően képzett előadóit. Ez itt most szerencsésen elmaradt. Mindenki annyit csinált, amennyit harmonikus mozgással felvállalhatott, és ehhez siettek a legkülönfélébb ötletek segítségül, szcenikaiak is, irodalmiak is. Az előadást a jó arányok, és – a magával a Bitóval való akasztás játékát kivéve – jó ízlés és humor jellemzi. Meglehetősen képzett társulat viszont a Közép-Európa Táncszínház. Meglepő talán, bár nem egészen váratlan, hogy a táncművészeti fődíjat ők nyerték meg ezen a Szemlén, az ugyanis, hogy egy nem alternatív társulat új és új irányokban próbálkozik, már önmagában pozitív és megerősítendő törekvés, ezúttal azonban az eredmény is az: Horváth Csaba személyében izgalmas gondolatvilágú, egyéni alkotóra talált az együttes. A Tűzugrás szintén néptánc alapú, lírai és eredeti képekkel építkező mozgásszínház. Az azonban, hogy a hasonló profilú mezőny élére kerül, elsősorban a rangos előadógárdának köszönhető.
U. B.: A Tűzugrás vitathatatlanul a legprofibb és a legkidolgozottabb előadás volt a táncszínháziak közül, és természetesen ők sem bíbelődnek történetfelmondással, csak azzal, hogy ami ott van a képekben, az adott szituációkban, az hatni tudjon, átélhető és érezhető legyen, és ez többnyire sikerül is. Kár, hogy táncos előadói díjat nem tudtunk adni. Az nagyon jó, hogy Szögi Csaba nem vonult vissza, hanem táncol most is.
L. K.: Valójában semmi egetrengető nem történt ennek a Szemlének a tánc- vagy mozgásszínházi előadásain, de ez nem baj. Az itt látott alkotók ugyanis (egy-két kivétellel) „folyamatban” vannak, vagyis több-kevesebb ideje már elindultak egy saját maguk számára kijelölt úton, és most járják ezt a bizonyos utat, mi pedig közben rájuk néztünk. (A Szemlére ugyanis általában nem készül új produkció, most is a tavalyi termésből láthattunk jobbára.) Az Andaxinház talán a legkonkrétabb példája ennek az útközben-létnek. Elkezdtek egy darabot tavaly – jelenidőnk nagy kérdéseiről abszurd, de csaknem tipikus életképekben –, s idén folytatták, de még nem fejezték be. Néhány óriási jelenet valamint kicsit sablonosabb, közhelyesebb mozzanatok keverednek. A Még távolabb ’99 című előadás, ami a Változatok robbantásra alcímet is viselhetné, mindennapjaink látlelete. Kíváncsi lennék, mit szólnánk hozzá húsz év múlva.
U. B.: Ez az előadás jó példa arra, hogyan lehet sztereotípiákból új tartalmakat kihozni. Számomra minden egyenetlensége ellenére is, talán ez volt a Szemlén látható előadások közül a legérdekesebb, legizgalmasabb. Nekem egyébként elég nagy fájdalmam, hogy bizonyos előadások, amelyek évad közben megszülettek, nem voltak itt a Szemlén, holott a beszélt nyelvet tekintve messzemenően itt lett volna a helyük.
SZ. K.: Az Alternatív Színházi Szemlére való jelentkezés, válogatás szisztémáján valószínűleg ugyanúgy el kellene gondokodni, mint az Országos Színházi Találkozó esetében, akár a kettőről együtt – ez sincs kizárva –, mindazonáltal az összkép azt hiszem cseppet sem volt lehangoló, sőt...