UGYANAZ – MÁSKÉPP

A „FIATALOK” FESZTIVÁLJA

A kisvárdai fesztivál betöltötte tizedik életévét, de a találkozók kerek számát tekintve már tavaly megünnepeltük a jubileumot. Sőt, remény volt rá, az idén akár újabb fejezet nyílik a rendezvény történetében, annál is inkább, hiszen az elmúlt évben abban a tudatban váltunk el egymástól, hogy a fesztivál új művészeti vezetővel és az elmúlt időszak változásainak megfelelően módosított, pontosabban valódi arculattal folytatja nemzetközileg ismert tevékenységét. Ehhez képest a dekád tapasztalatai után csupán a dekadencia maradt beváltott ígéret, mert a találkozó koncepciója – ha egyáltalán van neki – homályosabb, mint valaha. El nem tudom képzelni, hogy egyes színházak milyen szempontok alapján jöhettek három nagyszínpadi produkcióval, míg mások eggyel (láthatólag a kivételezetteknél nem a minőség volt a kritérium), továbbá ki és milyen alapon határozta meg a várdai bemutató időpontját, s mi okozta, hogy némely „három-produkciós” társulat mindegyik előadását ideális színházi időben játszhatta le, míg mások azt az egy-kettőt a lehető legrosszabbkor. (Az utóbbira szembetűnő példa az újvidékiek programozása.) S ha már Kisvárdán sem hajlandók lemondani arról a rossz kelet-európai beidegződésről, hogy művészeti eseményeket feltétlenül eredményhirdetés zárjon, vagyis a fekete ribiszkét szakavatott bolgárkertészek összehasonlítsák a görög-dinnyével, akkor legalább azt miért nem lehet tudni előre, melyek a versenyelőadások? Miért nem várják meg az egyik helyszínen, hogy a másikról átérjen a közönség?

Szóval, még dühönghetnék jó darabig, ha az idei kisvárdai találkozónak mindezek ellenére nem alakult volna ki a maga egyéni arculata, ha a Határon Túli Magyar Színházak XI. Fesztiválja nem lett volna csak úgy spontánul a fiatalok fesztiválja. De az lett, s ráadásul ugyanilyen véletlen folytán még jelképi erejűvé is vált, tudniillik, a „kvázi-béke” első napján kezdődött.

Az elmúlt esztendők során megszokhattuk, hogy a politika – ha az előadások esztétikai megítélését az utóbbi időben már nem is befolyásolja, de – sok tekintetben meghatározza a találkozók résztvevőinek a körét. A vajdasági magyar társulatokra kiváltképp áll ez, hiszen a délszláv válság éppen a fesztivál történetével egyidős. Az azonban új, hogy az anyaország katonai értelemben a saját nemzetének legyen az ellensége. Két héttel a kisvárdai rendezvény előtt az újvidéki társulat férfi tagjai nem is tudtak katonai engedélyt szerezni, hogy Budapesten játszhassanak a „Határon Túli Magyar Színházi Estek” keretében, ám a fesztiválon már mindhárom háború sújtotta teátrumunk többé-kevésbé teljes létszámban jelen lehetett.

Szerencsére velük és általuk igencsak megnövekedett a fiatalok száma is Kisvárdán, hiszen az otthon maradott és a jugoszláviai színházi életet létformaként vállaló vajdasági magyarok többségükben a legfiatalabb nemzedékek tagjai. Örömben az üröm, hogy ezen a vidéken mennyire nevezhetők fiataloknak a biológiai értelemben vett ifjak?! Péter Ferenc, a szabadkai Kosztolányi Színház 28 éves vezetője, akinek egyébként a szakmai önéletrajza egy kétszer ennyi idősnek is díszére válna (hiszen már 21 évesen színészi díjat kapott a BITEF-en Hamlet-alakításáért, az első vajdasági alternatív társulat egyik alapítója stb.), saját nemzedékét – a hatvanas évek „virággyerekeit” parafraze-álva – a „rothadás gyermekeinek” nevezi, hiszen kamaszkoruk óta háborús viszonyok között élnek. Egyáltalán nem meglepő, hogy ezt tükrözik produkcióik is, amelyek nem csupán formailag, hanem lényegüket tekintve is agresszívak. Tavaly, amikor éppen a kosztolányisok Péter Ferenc rendezte Dejan Dukovszki-előadásáról írtam, magam is sokallottam az elemi durvaságot, pedig talán észre kellett volna venni, hogy az akkor huszonévei végén járó macedón szerző Puskaporos hordója valóságosan is felrobbanhat. Sajnos, a vajdasági társulatok idei bemutatóinak hangvételén már tényleg csak azok szörnyülködhetnek, akik még reménykednek, hogy továbbra is homokban tarthatják a fejüket.

Nem lesz könnyű csupán esztétikai kifogásokat találni, mert „az izzadság és a vér költészete” – hogy újra Péter Ferencet idézzem – bizony sokkoló, ha a Kosztolányi Színház vezetője és Káló Béla a nevükkel, saját sorsuk felhasználásával, önreflexív módon vállalják a görög Kechaidis Tavlijának szubjektív adaptációját; vagy az újvidéki Magyar Attila és Nagypál Gábor – színpadi eszközeiket tekintve elidegenítve, sőt némileg sterilizálva, de – nem kevésbé kérlelhetetlenül szembesítenek Az ezredik játszma vége című Beckett-Lebović előadásuk útján az illúziók szertefoszlásának szükségszerűségével.

A halál és a lányka című Dorfman-darab Andrási Attila és Fazekas-Riedl Tibor rendezésében viszont nem csupán attól félelmetes a szabadkai Kosztolányi Színház előadásában, hogy a jugoszláviai helyzetet is jellemző problémával vág fejbe, amely szerint a bűnös és az áldozat perverz módon szétválaszthatatlanná válik, a bosszú a megkínzottat deformáltan fűzi össze kínzójával, hanem a durván naturalista játékmód kiváltotta önmagunkkal való kegyetlen szembenézés miatt is. Hiszen a néző a produkció Gerardóját megszemélyesítő Káló Bélával együtt zavartan, tehetetlenül és kétségbeesetten tétovázva feszeng a székén, miközben rá kell jönnie, nem bírja elviselni a megkínzott és megbecstelenített Paulinát döbbenetesen játszó Szorcsik Kriszta vad bosszúvágytól mámoros tekintetét, őt kezdi elutasítani s hisztérikusan röhög dr. Miranda szenvedésén, aki gyilkos szörnyeteg, de ezt némelykor már nem akarjuk elhinni róla, hiszen a szerepet alakító Péter Ferenc ténylegesen végigszenvedi a darabban leírt kínzó fizikai megpróbáltatást, tehát nem választhatjuk el a színész testi épsége miatt érzett aggodalmunkat a szerep kiváltotta érzülettől, különösen ha – miként Kisvárdán – egy díszletelem lezuhanása előadás közben kis híján életveszélyes balesetet okoz. Persze „esztétikai szempontból” lehet tamáskodni az effajta előadások miatt, de aligha vonhatja ki magát bárki a hatásuk alól.

A halál és a leányka - Szabadka

A másik oldalon ott van a Szabadkai Népszínház Örvendetes esemény című, Kovács Frigyes rendezte Mrożek-előadása, amely viszont az abszurd eszközével és erősen stilizált játékstílusban mutatja fel, hogy a jövevények miként szorítják ki fészkükből az őslakosságot. Az alkotók bevallása szerint ugyan a kisvárdai előadás nagyon távol állott az eredetitől, mégsem hiszem, hogy a produkció ironikus szemléletmódja ne a relativitás igazságát hangsú-lyozná. Régen nem gondolkodhatunk fehéren-feketén dramaturgiai értelemben sem az ezredvég Kelet-Európájáról. Nincsenek már megnyugtatóan lezárt, vagy megoldást kínáló sztorik. Születnek viszont szép számmal olyan előadások, amelyeknek nincs kerek történetük, irodalmilag esetleg értékelhetetlenek a szövegkönyveik, ám színházilag működnek. A londoni drámapályázaton díjnyertes ifjú szlovák szerző, Martin Čičvak Profik háza (Itt ezt jól csinálják) című darabjának Ljuboslav Majera rendezte újvidéki előadása – az amerikanizmust szimbolizáló Coca-Cola parafrázissal, a multifunkcionális szőnyegjelképpel, az önhibájukon kívül bűnözőkké váló, a társadalom peremére taszított fiatalságról nyújtott körképpel – ugyanúgy az igazi érzelmekre képes, de azokat elhazudni, jópofáskodásba, látszat-cinizmusba fojtani kényszerülő fiatalok életérzését közvetíti, mint Barabás Olga bevallottan szubjektív kísérlete, aki a Jancsi és Juliska mese szürrealisztikus adaptációja nyomán, a marosvásárhelyi főiskolások segítségével igyekszik megmutatni az ezredforduló korlátok közé szorított, egyszerre bűnös vágyakat és tisztaságot, erőszakot és költészetet, brutalitást és gyengédséget magukban hordozó ifjait és tétova kísérleteiket a talponmaradásra. Mindkét előadás egyfajta munch–i „Sikoly”, és akik most védekezésképpen vagy egyszerű korlátoltságból befogják a fülüket e segélykérés elől, hamarosan egyetlen előadást sem értenek meg. Tudniillik ma már a klasszikusok jó része nem csupán értelmezve, de „érzelmezve” látható. Az előadások némelyike – ahogy ezt Kisvárdán is tapasztalhattuk – a színészi alakításokkal, illetve a díszlettel-jelmezzel-kellékekkel- zenével-világítással stb. sem „csak” a dráma lényegét fejti meg, hanem a szereplők legrejtettebb titkait boncolgatja.

A dramaturgián messze túlmutató teatrológiai viviszekció egyik gyönyörű eredménye a Bocsárdi László rendezte Isten hozott, szellő című Turgenyev-feldolgozás, amely a szláv lélek, a pre-csehovi karakterek értő demonstrálásán túl a valamennyi-ünkben ott élő titkolt félelmeket, bizonytalanságokat, szenvedélyeket, elhazudott érzelmeket tükrözi vissza. Felejthetetlen a Háború és béke Natasájára emlékeztető, a szemünk láttára nővé érő Vera, Török-Illyés Orsolya alakítása, viszonya az érett aszszonyhoz, akivel egyazon férfit szeretnek; a Natalját megszemélyesítő B. Angi Gabriella és Pálffy Tibor Beljajeve, valamint egy csokor virág, amely a legtitkosabb rezdülést is képes megmutatni; a főszereplőnő viharos semittevése, e szimbolikus leleplezés, miközben Tóth J. Tamás Rakityinja szembesíti az asszonyt mindkettejük érzelmeivel; Bartha József díszlet- és jelmeztervei, a zene; az előadás majd minden elemezhető vagy csak egyszerűen megragadó pillanata.

A sepsiszentgyörgyivel rokon Vidnyánszky Attila rendezése is Beregszászon. Az ember tragédiája nyomán ő a fényt és a sötétséget állította a középpontba, aminek alapján – az érdekes színészi munkának köszönhetően – talán választ ad az előadás a fő kérdésre: „Hová lesz énem zárt egyénisége?”

A színpadon természetesen továbbra is „létjogosultsága” van a „hagyományos” előadásoknak, mint a kassaiak Miller-előadásának, Az ügynök halálának, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Ardčle, avagy szeret, nem szeret című Anouilh-feldolgozásának, amit abban az értelemben nemigen nevezhetnénk „tradicionálisnak”, hogy a fiatalok szinte mindent önerőből állítottak ki, még a „rendezőt” is ők adták össze, vagyis Szabó Tibor, Nagy Csongor, Győry András és Fazekas Mihály; vagy ott van a szentgyörgyiek Kakuk Marcija, a jó mozgású, könnyed, sármos Váta Loránd címszereplésével, illetve a vásárhelyiek két előadása.

A Tompa Miklós Társulat megfiatalodott együttesét már tavaly is láthattuk, ám akkori bemutatkozásuk után nem tűnt fel, hogy milyen ragyogó színész Domokos László vagy Kovács Ágnes-Anna, Tompa Klára. De az egyébként művészi kvalitásairól már sok éve tanúbizonyságot tévő Szélyes Ferenc vagy Győrffy András, és a most már „idősebbekhez” sorolt Gáspárik Attila is megújultak a jó rendezői kezekben.

Sajnos mindez fordítva is működik. Roppant fiatal színészek képtelenül konzervatívnak, anakronisztikusan ósdi játékmódot demonstráló panoptikum-lénynek tűnhetnek egy felszínes, színész-pedagógiai érzékkel nem bíró, illetve a színházi munkát csupán pénzszerzési céllal művelő rendező tévedései folytán; az empátia készségével vagy megfelelő szakmai ismeretekkel, esetenként egyikkel sem rendelkező, amúgy fiatal kritikusok mutatkoznak korlátolt vaskalaposoknak. A „fiatalság” fogalma rendkívül relatív. A huszonhét esztendős beregszászi színházalapítók, Trill Zsolték tavaly óta „öregnek” tartatnak a frissen végzett új tagok szemében; az öt éve diplomázott, első nagy létszámú marosvásárhelyi magyar színészosztály kiválóságai – például a kolozsváriak Labiche-előadásában Bogdán Zsolt, Kardos M. Róbert, vagy a náluk egy évvel korábban színésszé lett Hatházi András – jelentős színpadi múlttal rendelkező, érett művészek. „Öreg színházvezetőnek” számít az idén harmincéves Demeter András, aki már hat éve igazgatja a temesvári Csiky Gergely Színházat. Épphogy lediplomázott, és már nála is ifjabb tanítványait rendezi Keresztes Attila, aki a kolozsvári főiskolásokkal állította színpadra a kisvárdai fesztivál közönség- és Páskándi-díjas, színes, ötletgazdag, sziporkázóan szellemes Képzelt beteg-produkcióját, amely nem igazán Moličre, viszont üdítően friss szellemű, jókedvű.

Mindent összevetve: Kisvárda idén a „fiatalok fesztiválja” volt. Ám hogy nyitott-e új fejezetet a színháztörténetben, az majd csak akkor derül ki, amikor ezek „a mai fiatalok” már idősebbek lesznek.

Darvay Nagy Adrienne