Aki megérkezik Kisvárdára, azt bizonyosan megcsapja a fesztiválhangulat. Már a városba befelé haladva megláthatja az út felett lebegő kifeszített drapériákat, amelyek az egyes előadásokat hirdetik. Majd megérkezik a Művészetek Háza udvarára, amely a nap egyetlen szakában sem üres: különböző színházak művészei beszélnek egymással. Többségük ugyanis nem rohan haza rögtön a saját előadása után, hanem ott marad, nézi a többieket, sőt, egyesek még a szakmai vitákon is részt vesznek. Minden nap két-három bemutatót tartanak, de éjfél után sem áll meg az élet; a kocsmaszínházban is megtekinthetők különböző produkciók, előtte rotyog a bogrács, legelöl nyitva a büfé, s akár hajnalig tarthatnak a beszélgetések. Emellett minden délután fesztiválújság jelenik meg (kicsit a tavalyi Országos Színházi Találkozó ötletét folytatva, de betiltástól, cenzúrától nem fenyegettetve). Aki pedig – velem ellentétben – friss volt, s már a megnyitóra megérkezett, az a fáma szerint még majorette-eket, valamint ünnepélyes megnyitót mondó, majd a színháznézés gyötrelmei elől pánikszerűen elmenekülő minisztert is láthatott.
Kisvárdán tehát minden adott ahhoz, hogy jól érezze magát az ember, legfeljebb még néhány jó előadásra van szükség. S idén, úgy érzem, erre sem lehetett panasz: túl azon, hogy néhány egészen kitűnő produkció is látható volt, az átlagszínvonal sem tűnt alacsonynak. Mindenesetre ott-tartózkodásom alatt mindössze két olyan előadást láttam (a szatmárnémetiek Leányrablását, és a nagyváradi Árpád-házi Szent Margitot), amelyekre biztosan nem lehetne még egyszer beültetni, s amelyekről nem is igazán szeretnék most bővebben írni. Az a bemutató, amelynek értékéről leginkább konszenzus látszott kialakulni, a kolozsváriak Vlad Mugur rendezte Labiche-előadása, A Lourcine utcai gyilkosság volt. Ajánlanám figyelmébe Mugur munkáját mindazoknak, akik néhány évvel ezelőtt Ács János kevéssé élvezhető Új színházi rendezésekor inkább csak a választást furcsállták, s azzal mentegették a rendezőt, hogy ebből a nagyon gyenge alapanyagból aligha lehet jó előadást kihozni. Nos, Labiche darabja azóta sem lett jobb, frissebb, szórakoztatóbb, a román rendezőnek mégis sikerült egyszerre szellemes, magával ragadó és szakmailag is érdekes, értékes előadást csinálnia belőle. No nem úgy, hogy radikálisan átírta, átalakította volna a szöveget; ehelyett a játékkonvenciót változtatta meg gyökeresen. Kiirtotta a bohózati sablonokat, s az egyes szituációkat, de még a hozzájuk kapcsolódó poénokat is ionescói fénytörésben láttatva, az abszurd felől közelített a játékhoz. A félreértésen alapuló egzisztenciális fenyegetettség egyszerre vált rendezésében komikussá és abszurditásában is félelmetessé. A kis gesztusok is így alakulhattak át alig érzékelhető átmeneten keresztül lehengerlő színpadi akciókká. Ez a stílus természetesen nem működne arra érzékeny színészek nélkül, az előadás sikere nagyban a kitűnő aktorok érdeme is. Kiváltképp a főszerepet játszó Bogdán Zsolté, aki különösen érti-érzi a Mugur választotta stílust. Minden apró gesztusa játszik, halk döbbenete éppoly hiteles és nevetséges, mint önmagából kivetkezése: a csaknem gyilkosságba torkolló, vérfagyasztó(an mulatságos) lakájüldözés. Bogdán játéka meghatározza az előadás egyenletes, pillanatra sem lankadó ritmusát – ebben (is) kitűnő partnere a mind kényelmetlenebbé váló hajdani iskolatársat alakító Hatházi András, aki ugyanazt a játékmódot idomítja egy más karakterhez; így válnak a Bogdánéihoz hasonlító gesztusai másmilyenekké, más hatásúakká. (Mellesleg tökéletesen megkomponált a koreográfiája annak is, hogy mikor húzódik rövid időre háttérbe Bogdán, s válik prímássá Hatházi.) Mellettük Borbáth Júlia helyenként egy másféle játékstílus elemeit is hatásosan keveri a játékba, Bíró József frenetikus humorú ionescói magánszámokat épít a lakáj szerepébe, Kardos M. Róbert pedig fegyelmezetten, tökéletesen „stílusban tartva” alakítja a hálátlan untermann-szerepet. A Lourcine utcai gyilkosság nem az a típusú előadás, amely mondandójával napokig fogva tartja az embert, de kivételes ízléssel és tudással elkészített bravúros játék, amolyan igazi színházi lecke, amelynek megtekintését szívem szerint sok határon inneni társulat számára kötelezővé tenném.
A másik produkció, amely körül hasonló konszenzus alakult ki, a marosvásárhelyi Chioggiai csetepaté volt. Noha az előadást csupán a budapesti vendégjáték alkal-mával láttam, s kisvárdai sikeréről csak hallottam, jelentősége, úgy érzem, indokolja részletesebb felidézését. A vendégül hívott rendező, Novák Eszter nem a commedia dell’arte sablonná vált szerepsémái felől és nem is a megszokott túlpörgetett tempót alkalmazva közelített a darabhoz, hanem nagyrészt a pszichológiai realizmus eszközeit felhasználva bontotta ki egy olyan kis közösség életét, ahol minden egyes figura külön egyéniség, ahol mindenkinek megvan a maga sorsa és története, s ahol mindenkit a szívünkbe zárhatunk. Sok, máskor rutinszerűen elmondott mondat valódi jelentést kap itt (már rögtön az előadás elején az asszonyok nem kedélyesen megtárgyalják az időjárást; Lucietta roppant hiteles aggodalmából kitetszik: a tengeri szél milyensége élet-halál kérdése). Novák Eszter kivételes atmoszférateremtő ereje ezúttal is érvényesül; nemcsak a gyönyörű olasz népdalok elhangzásakor, hanem a mély, vészjósló csendek, a lávaszerű érzelmi kitörések és a valóban felszabadult, önfeledten vidám pillanatok váltakozásainál is. A rendező ezúttal nem nyúl bele mélyebben a szövegbe: kisebb-nagyobb húzások és betoldások persze akadnak, de a darab struktúrája nem változik. S nagyjából hasonlóan hagyományos eszközökkel él a színre állításban is: a hangsúlyosan zárt szerkezetet csak egyszer bontja meg látványosan: Toffolo nézői segédletet igénylően „interaktív” létrakeresésénél. (A zárt szerkezet, az erős atmoszféra, a zene kiemelt jelentősége és a színészi alakítások ereje érdekes módon Novák Eszter teljesen eltérő tematikájú Vérnász-rendezésével rokonítja az előadást, még ha annak szinte delejes szuggesztivi-tását nem érheti is el.) A sikernek azonban itt is kiemelkedően fontos részesei a színészek, akik közül többen is egészen különleges alakítást nyújtanak. Isidorót fiatal színész, Domokos László játssza – nem gaz intrikusnak, fiatal nő után kajtató szatírnak, hanem esetlen, mulya szerelmesnek; Domokos finoman, érzékenyen bontja ki, ahogy a zárkózott, ügyetlen jegyzőt valóban rabul ejti Checca varázsa, hogy tényleg mindent a lány kedvéért igyekszik megtenni, s miközben mind reménytelenebbül belegabalyodik az ügybe, egyszersmind közelebb kerül az emberekhez is. Ami nem csoda: Checca varázsa aligha csak őt érinti meg: Tompa Klára lenyűgöző a szerepben. Szeleburdi kamaszlány, aki most döbben rá nőiességére, akit most érint meg a szerelem, aki tele van éretlenségből fakadó komplexusokkal, s aki néha ezért tűnik gátlástalannak. Minden bonyodalom tőle indul ki, de egy percig sem lehet haragudni rá, még duzzogásai, pletykálkodásai is elbűvölővé teszik. Másképp igéző Simon Andrea őszin-te szenvedélyű Luciettája: ő nem áskálódik, egyszerűen nem bírja ki, hogy el ne mondja, amit gondol. A színésznőnek szinte minden porcikája játszik, arcjátéka kivételesen gazdag, szemvillanásai férfiszívőrlőek. Külön bravúr, ahogy a didaktikus zárómonológban valóban megszólítja a nézőket. Mellettük Kovács Ágnes Anna Orsettája a „felnőtt lány”, aki szeretné mindig bölcsen a békét őrizni, de akinél végül mindig elszakad a cérna. Egy-egy apró gesztusa pontosan jelzi, hogy a Bocskor Salló Lóránt által kedves, szelíd és lassú felfogású fiúnak játszott Beppével kötendő házassága után ki lesz az úr a háznál. Beppe ellenpontja Kátai István öntörvényű, büszke, szerelem és féltékeny-ség között hitelesen és mulatságosan hányódó Titta Nanéja. Ő persze nem kényszerül olyan turpisságokra, mint Béres Günther Attila intrikáival együtt is szeretni való, megejtő kedvességű kölyök-Toffolója. Az idősebb generáció korrektül, de kicsit konvencionálisabb eszköztárral dolgozó tagjai közül leginkább Szélyes Ferencnek a hadarást a szókimondás szinte egyetlen eszközeként felhasználó papucsférj-figurája tűnik ki.
|
|
| Képzelt beteg - Színművészeti Főiskola, Kolozsvár |
A marosvásárhelyiek másik előadása már jóval inkább megosztotta a közönséget. Rendezője szintén vendég és szintén nő: Anca Bradu, aki az Elektra-történetet vette elő. Nem valamelyik klasszikust, hanem Giraudoux-ét. Magyar színházak mostanában ritkán játszanak Giraudoux-t; sok baj van vele. Már a nevét sem könnyű helyesen leírni (ama bizonyos reklámdrapérián sem sikerült), de aligha ez a fő gond, hiszen például a határon innen és túl is agyonjátszott, sokkal felszínesebb, konvencionálisabb, ötleteiben és nyelvében is szegényesebb Anouilh neve sem egyszerű ortográfiai képlet. Az sem valószínű, hogy Giraudoux divatjamúlt lenne. Nagyobb probléma, hogy az a verbális dominanciájú, a szavakból valóban költészetet teremtő, sok szimbólummal élő, a realisztikus jellemábrázolást igencsak nehézzé tevő dráma, ami Giraudoux sajátja, nem kifejezetten alkalmas a magyar színházakban megszokott játékstílus kibontakoztatására. Anca Bradu sem próbálkozott azzal, hogy a giraudoux-i szómágiát „egy az egyben” megérzékítse: igen sok változtatást, húzást eszközölt a darabon, de azért a váz, a struktúra megmaradt; a rendező megpróbálta színházi eszközökkel azt tenni a drámával, amit az író tett az Elektra-történettel. Giraudoux egyértelműen és élesen ábrázolja ugyan Elektra kérlelhetetlen morális tartását és kétségbevonhatatlannak vélt igazságát, illetve ezen igazság társadalmi veszélyességét, de nem ezek konfliktusa érdekli (mint mondjuk Gyurkó Lászlót), hanem az a – részint az Agamemnon-történetre adott reflexiókból kiépülő, részben az azt ignoráló, s ezért attól teljesen független – kapcsolatrendszer, amely a hősnőt körülveszi. Mindenkinek megvan a maga története és a maga (relatív) igazsága, amely valahogyan viszonyul az Elektráéhoz. Ehhez persze egymással és Elektrával párhuzamba állítható szereplők és történetek sokaságát kellett kitalálni. A monológokból és dialógokból ugyan sokat húzó, de a figurák és a történetek jelentős részét megtartó rendező pedig különböző látványos képekben és markánsan eltérő stílusban rakja a központi történet köré az annak jelentését kibontó epizódokat. Ahogy az író verbálisan ellenpontozza a történetet, úgy Bradu stilárisan és képileg teszi ugyanezt. Ha mindvégig azonosan magas színvonalon tenné, kiemelkedő jelentőségű előadás születhetne. Ám vannak képek, amelyek nemigen hatnak, jelenetek, amelyek nem működnek, színészek, akik halványabbak a többieknél, s olyan stiláris ötletek, amelyek nehezen magya-rázhatóak (ebben az előadásban például aligha fogadható el az, hogy a Klütaimnésztrát játszó Farkas Ibolya a többiekétől élesen elütő deklamáló tónusban szólal meg). Vannak azonban nehezen felejthető képek, jelenetek, amelyek mindenképpen kárpótlást nyújtanak: ilyen Elektra és Oresztész első találkozása, a Kertész búcsúja vagy az Eumeniszek technikailag is bravúrosan megoldott jelenetei. Az előadás egyenetlenségét fokozza, hogy míg az epizodisták között olyan markáns, erőteljes alakítások találhatók, mint Szélyes Ferenc Koldusa, Gáspárik Attila Kertésze, Fazekas Júlia Nárcisszája, Simon Andrea Agáthája vagy Béres Günther Attila, Domokos László és Kátai István Eumeniszei, addig a főszereplők közül Viola Gábor (Oresztész) és Kilyén László (Aigiszthosz) is pontos, korrekt alakítást nyújt ugyan, de mindkettejük játékából hiányzik az erő, a formátum. Minden szempontból kimagasló viszont Kovács Ágnes Anna Elektrája. Csupa vibrálás, csupa ellentét. Látszólag teljesen eszközszegény módon játszik be nagyon széles skálát. Tipikusan mai hősnő, számtalan antik allúzióval. Hol férfiasan kemény, hol gyönyörű lány. Gyermeki és koravén, angyali szelídségű és kiszámíthatatlanul vad. Ritkán emeli fel hangját, de suttogása is vészjósló. Néha rettenetesen hadar, de úgy, hogy minden szavát érteni. Hallatlanul ösztönösnek, természetesnek tűnik Kovács Ágnes Anna játéka, miközben érezhetően jelentős szakmai felkészültség és tudatosság van mögötte. Hogy ez a számos részértékkel bíró, izgalmas, eredeti, ízlésemhez igen közel álló, de tagadhatatlanul egyenetlen, helyenként problematikus produkció nem válik szétesővé, zavaróan kiegyensúlyo-zatlanná, az főként az ő érdeme.
Bizonyos értelemben az ellentettje ennek az előadásnak Vidnyánszky Attila beregszászi Tragédia-rendezése. Erőteljes és (legalábbis színpadi értelmezésként) eredeti rendezői koncepció tartja össze, a bemutató egészét mégis nehezen lehetne érdekesnek, izgalmasnak mondani. Az előadás mottófunkciójú kezdőmondatát („Hová lesz énem zárt egyénisége”) Vidnyánszky a harmadik színből hozza előre, nyilvánvalóvá téve, hogy az Úr és Lucifer Ádámon keresztül megvívott küzdelme helyett az ember belső harcát ábrázolja. Isten és Ember oszthatatlan egész (a két szerepet egyaránt Varga József játssza), de Lucifer is az Ember része, aki a hittel szemben a cselekedetre ösztönző kételyt képviseli; igazi Fényhozó (ennek jelentőségét néhány szép kép ki is emeli). Ez az elgondolás valóban drámává transzponálja a drámai költeményt, de sajnos kizárólag a kiemelt funkciójú keretjelene-tekben. Az álomképek többsége rendezői és színészi szempontból is megoldatlan, kitalálatlan, s hiába igyekszik a rendező húzni, amit lehet, beáll a szokásos effektus: az ember számolni kezdi a képeket. (Nem először érzem magam meggyőzve arról: semmilyen érdekes alapkoncepció nem tudja kiváltani az egyes jelenetek egyenkénti megoldását. Ha nem sikerül olyan értelmezést találni, amelynek lényege és eredetisége éppen az álomjelenetekben manifesztálódik, akkor csak az a rendező tudhat valóban érdekfeszítő előadást létrehozni Az ember tragédiájából, aki nem rest egyenként kitalálni az egyes színeket.) A jelenetekből néhány szép és tartalmas kép marad emlékezetes – kiváltképp az, amikor az egyetlen hangsúlyos díszletelemként funkcionáló, középre helyezett lámpára Ádám Lucifer hátáról kapaszkodva mászik fel –, ám a képi hatást jelentősen rontja a világítás megoldatlansága miatti szemrontó sötétség. Amire magyarázat ugyan van (Vidnyánszky a szakmai értékelésen elmondta, hogy a fények beállítása a rendelkezésre álló rövid idő alatt lehetetlen volt), de ez a produkció élvezeti értékét nem javítja.
A találkozón a legtöbb előadással alighanem a szabadkaiak vettek részt. Igaz, Szabadkán két színház működik, ám a Kosztolányi Színházat és a Népszínházat az azonos társulat és a létrehozott bemutatók azonos gondolatköre is összekapcsolja. Utóbbinak nyilvánvalóan az aktuális helyzet az oka, ami viszont nem teszi könnyűvé e produkciók megítélését. Mert amíg Kovács Frigyes Mrożek-rendezését, az Örvendetes eseményt nézve én csak egy gyenge darab invenciótlan előadását látom, addig tudom, Szabadkán most ezek a mondatok másképp csenghetnek, s ami nekem nem több a harmadrendű abszurdok sablontárának zavaros összehordásánál, az ott és most valóban jelentéssel telítődhet. S valóban vannak olyan történelmi helyzetek, amikor rossz drámákkal kimondott tiszta gondolatok is fontosak lehetnek egy adott közösségnek. Azt viszont csak találgatni tudom, hogy A halál és a lányka számomra egyértelmű kudarcát is hasonló okok vagy szakmai tévedések okozzák-e. Ariel Dorfman darabja tematikailag fontos kérdéseket vet fel ugyan (a diktatúra után kérlelhetetlen felelősségre vonásnak vagy a társadalmi békét szolgáló konszolidációnak kell-e következnie; van-e joga a tönkretett embernek az önbíráskodásra stb.), de tényleg csak felveti, tényleg csak eljátszik velük. A halál és a lányka nem morális tézisdráma (annak legalábbis nagyon üres), hanem ügyesen felépített krimi, amelynek fő kérdését nem a fent leírtak jelentik, inkább az, hogy a hősnő csak labilis idegzetű-e vagy valóban őrült, hogy a véletlenül a házba tévedt dr. Miranda valóban bűnös-e vagy csak egy őrült nő áldozata, s hogy a férj, az események kivizsgálásával állami szinten megbízott Gerardo tényleg meggyőződéses liberális és pacifista vagy csupán gyáva karrierista. Dorfmannál minderre nem sokkal a mű vége előtt derül fény, az Andrási Attila rendezte előadásban nagyjából tíz perc alatt. A dr. Mirandát játszó Péter Ferencnek ugyanis mintha legfőbb ambíciója az lenne, hogy már belépése pillanatában mindenkinek tudtára adja, ez a fickó rettenetesen nagy gazember (s törekvése, sajnos, teljes sikerrel jár), Káló Béla pedig az első pillanattól egy olyan gyáva kis férget játszik, hogy csodáljuk Paulinát, amiért eddig kibírta mellette. Hogy a rendező és színészei azért iktatták-e ki a kommersz teljes hatásmechanizmusát, mert abban bíztak, így elmélyíthetők a felvetendő morális kérdések, vagy egyszerűen szakmai hibákat követtek el, nem tudom. A produkciót az unalomba fulladástól mindenesetre a Paulinát játszó Szorcsik Kriszta mentette meg. A fiatal színésznőnek különösen az őrülettel határos csendes kétségbeesettség állapotát megmutatva voltak megragadó pillanatai, s ő tudta a szerep ambivalenciáját csaknem mindvégig megőrizni.
Péter Ferenc és Káló Béla egyébként motorjai a szabadkai színházaknak, mindhárom előadásban játszanak. A legmeggyőzőbb színészi teljesítményt a Kocsmaszínházban bemutatott kétszemélyes darabban, a Tavliban nyújtják, de egyébként is ez érződik a leginkább figyelemreméltó szabadkai produkciónak. Nem mintha Dimitris Kechaidis drámája több lenne egy közepes Emigránsok-utánérzésnél. De a behívó elől Görögországba emigrált vajdasági fiatalok története, beilleszkedési zavaraik, túlélési stratégiájuk, gyakran az aljasságot súroló ügyeskedéseik bemutatása, gyűlöletben és szeretetben is összeforrott kapcsolatuk ábrázolása közhelyessége ellenére is átélhető, helyenként szívszorító tud lenni. A két színész játékában eleinte érződik némi külsőségesség (különösen a „kábítós” Péteren eluralkodó remegések ilyenek), de aztán ez háttérbe szorul, s alakításuk mind természetesebbé, erőteljesebbé és személyesebbé válik. (A személyesség felerősödésével az sem hat erőltetettnek vagy zavarónak, hogy a szereplők civil nevükön szólítják egymást.)
Voltak persze sokkal felszabadultabb pillanatok is a fesztiválon. Igaz, a szórakoztatónak szánt előadások némelyike inkább bosszantó volt, ám a kultúrált, ízléses, színvonalas szórakoztatásra is akadt példa: a sepsiszentgyörgyiek Kakuk Marcija. Soltis Lajos biztos stílusérzékkel, határozott színészvezetéssel bonyolította le az előadást. Semmi túlzás, semmi ripacséria; elegáns, visszafogott-ságában hatásos színészet. Különösen Váta Loránd játékában, aki nemcsak hallatlan természetességgel farag imádnivaló kópét Marciból, de ösztönszerű életfilozófiájának öntörvényű igazságát is minden didaxis nélkül teszi nyilvánvalóvá. Igen jók a többiek is, különösen Pálffy Tibor baleksorsát egyenes derékkal viselő kertésze, Darvas László brutálisnak látszó, de nem embertelen Bojnyikja, Lász-ló Károlynak a szenilitás mulatságossága mellett az öregség fájdalmas, esendőségét is megmutató Méltóságosa és a „szoknya-szerepét” minden csábító ízléstelenség nélkül alakító Veress László Csurinéja. A kissé jellegtelen, de kellemes zene is jól érvényesül a nem kifogástalan akusztikájú színpadon, amit nagymértékben segít Deák Barna funkcionális és látványos, magát a zenekart is könnyen magába fogadó dísz-lete.
A fesztivál legszórakoztatóbb, legfelszabadultabb pillanatait azonban kétségkívül a kolozsvári főiskolások vizsgaelőadása szerezte. A Képzelt beteg bemutatója igazi örömszínház, de nem abban az értelemben, hogy a vakáció előtti hangulatban mindenki azt csinál, amit akar; egyszerűen csak érezhető az a lelkesedés, amely a produkciót létrehozta. Ami persze tehetség híján kevés lenne, de a rendező, Keresztes Attila és a főiskolás színészek ennek vannak legkevésbé híjával. Keresztes fergeteges ötletparádéval dúsítja Moličre utolsó darabját, ezeknek puszta leírása kitöltené a Criticai Lapok egy teljes számát. Szünet például van is meg nincs is; van, mert bejelentik, és ki is engedik a nézőket, de ez nem jelenti azt, hogy a játék szünetelne. Kolikaczius doktor ugyanis megállíthatatlan verkliként mondja és ismételgeti mondókáját már korábban is, s a szünet alatt sem hagyja abba. Szilágyi Szabolcs nemcsak kivételes állóképesség-gel rendelkezik, a figurát is tökéletesen karikírozza. Fiát (az apjához hasonlóan rövidlátó, esetlen kérőt) Fodor Edina játssza, tökéletesen androgün lényt létrehozva, félelmetes eséseket bemutatva, elképesztő mozgástechnikával. Nem lehet nem nevetni rajta és nem lehet nem megsajnálni. Nem csupán ő és a címsze-repet bámulatos elánnal játszó, figyelemre méltó komikusi képességeket mutató Szotyori József mozog kitűnően a színen; minden szereplő, sőt, csaknem minden tárgy folyamatosan mozgásban van. Nemcsak a játszók vívnak néha egymással párnacsa-tákat, a színről kihajigált párnákat láthatatlan kezek visszadobják a nézőtérről. Ennél váratlanabb dolgok is történnek: az egyik közjáték során a hipochonder megsokszorozódik (a hátborzongató humorú, nagyszerűen megtervezett jelenet hatása leírhatatlan), Angyalka kishúga helyett pedig lakli nagylány jön a színre. Igaz, ezzel az ötlettel a későbbiekben keveset tud kezdeni a rendező, s tény az is, hogy nem minden gag ül, a közjátékoknak nem mindegyikét sikerül megcsinálni, s Incze G. Katalin önmagában értékes zenéje sem illeszkedik igazán a komédia atmoszférájához – de mindez a produkciót nézve nem zavaró, annyira magával ragadó az előadás. Az ember azon kapja magát, hogy már várja: mit produkálnak majd a frissen végzett fiatalok jövőre, Kisvárdán.
Urbán Balázs