Nem akart volna ez vitacikk lenni, polémikus beszámolónak szánatott inkább az idei Országos Színházi Találkozóról, s az itt szerzett tapasztalatokról, következtetésekről. Bőgel József szerkesz-tőségünknek átadott írása által, s a szakmai beszélgetések egyik szervezőjeként magam is megszólíttatván azonban, kénytelen vagyok nemcsak a találkozóra, de az ő észrevételeire is reflektálni. (Ami úgy gondolom, nem baj, több szem többet, és sokszor nagyon másként lát, miként az az alábbiakból is kitűnik.)
Az említett érintettség okán kezdjük talán a szakmai beszélgetésekkel, amelyeket idén (nem először) a Színházi Kritikusok Céhe szervezett. Hogy a több szem mennyire mást lát: mintha nem ugyanarról a Találkozóról beszélnénk. Bőgel József szerint „értékelő beszélgetések, pláne viták ritkábban voltak a korábbiakhoz képest”. Nem emlékszem, hogy valaha egy nap két vita lett volna a találkozók történetében, az viszont tény, hogy Győrben minden nap volt ilyen, egyetlen alkalmat kivéve, amikor a Kamra játszott délelőtt, és úgy gondoltuk, nem volna illő párhuzamos programot szervezni a Tyukodi pajtás kitűnő előadásával. A hét nap alatt tehát hat szakmai összejövetel tartatott a valóban nem túl nagy, de a célnak megfelelő konferenciateremben, ahol azért 28-35 résztvevő minden alkalommal megjelent, s amely beszélgetéseken többnyire az alkotók is jelen voltak. (Ascher Tamás az előadása győri próbáján szerzett lábsérülése miatt nem tudott visszajönni, a Radnóti Színház művészei pedig az előzetes egyeztetés ellenére rögtön előadás után, éjjel hazaindultak, szállásproblémára hivatkozva. Ami azt jelzi, hogy azért a szálláskérdés megoldása sem volt felhőtlen.) „Kirekesztőeknek látszottak” e beszégetések – írja Bőgel József. Való igaz, a Kritikusok Céhének vezetősége (Koltai Tamás – Színház, Sándor L. István – Ellenfény, és jómagam) tényleg eleve eldöntötte, hogy csak értékteremtő, szellemi izgalmat jelentő előadásokról érdemes beszélni, de legalábbis olyanokról, amelyek nem minőségükben, hanem formanyelvük, megoldásaik, értelmezési tartományuk révén vitathatóak.
Lehet, hogy ez hiba volt. Bár úgy gondolom, hogy sem a Bárka Cseresznyéskert-előadásával foglalkozó beszélgetés – Bagossy László rendező és Vasvári Emese, Varja alakítójának részvételé-vel –, sem a Krétakörről, Mohácsi János rendezéséről szóló (Mohácsi és az egyik főszereplő, Pregitzer Fruzsina részvételével), sem a talán leghevesebb vitát kiváltó Haramiák-előadást, Alföldi Róbert munkáját elemző beszélgetés (Alföldinek és munkatársainak ugyancsak aktív részvételével) nem volt hiábavaló, és a sor folytatható, hiszen a Márton partjelző fázik Merlin színházi előadásának alkotói, s Az arany ára írója-rendezője, Bereményi Géza is vállalta a szembesülést a jobbára kritikusokból, határon túli színházi emberekből és egyetemistákból álló publikummal. Hogy ezek – s a kaposváriak Ascher Tamás rendezte Georg Dandinja vagy a Radnóti Színház Osztrivszkij-előadása, az Erdő Gothár Péter rendezésében – izgalmas, értékes előadások, amelyek tanulságos beszélgetésekre, nem ritkán polémiákra adtak alkalmat, abban azt hiszem nincs vitánk. (Bár igaza lenne Bőgel Józsefnek, hogy e konferenciák felkavarták a Találkozó auráját. Erről azonban sajnos szó nincs.) S hogy kirekesztő lett volna a szemlélet, annak ellentmondani látszik, hogy azért Bőgel szerint sem maradtak említetlenül egyéb előadások, hiszen mint írja, a „túlnyomórészt a posztmodern, a transzavantgarde, az alternatív szemléletűek (...) időnként valósággal savonarolai dühvel vetették rá magukat a Találkozó válogatójára, a válogatás világképükbe, paradigmájukba nem illő produkcióira”. (A válogató egyébként nem tett eleget a Találkozó egészét értékelő szakmai beszélgetésre szóló invitációnak.)
Mindazonáltal ma már én is úgy gondolom, lehet, hogy valóban beszélni kellett volna a többi előadásról is részletesen, nem csak az utolsó alkalommal, érintőleg. Talán tényleg meg kellett volna mondani a produktum létrehozóinak szemtől szembe azt, ami így csak kivonulásokkal demons-tráltatott, és egymásközti eszmecserékben hangzott el, hogy a Soproni Petőfi Színház Sörgyári Capricciója egyszerűen fölháborító; hogy a drága jó Hrabal nevét nem szabadna kiírni a színlapra, olyannyira semmi köze ennek a helyenként kifejezetten alpári, ízlésromboló Mikó-shownak az eredeti műhöz. Hogy nem egyszerűen ízlés dolga (világképről és paradigmákról nem is szólva) – szakmailag elfogadhatatlan a produktum, amelynek sajnos vitathatatlanul volt közönségsikere. Hogy a dramatizálástól kezdve – amiben a teljesen jelentéktelen (egyébként Misi mókus tónusában megszólaló) Mariskának, és Francinak csupán annyi szerepe van, hogy nekik meséli el Mikó-Pepin a történeteit – a díszleten és a jelmezeken át az egész úgy ahogy van elfogadhatatlan. Hogy békeidők emlegettetnek, és a díszletben egy le se kent furnérlemez ajtó krómozott kilinccsel szolgálja a ki-bejárást; hogy miközben a jobb sorsra érdemes Hacser Józsa kort idéző jelmezben van, Mikó mintha csak amúgy az utcáról ugrott volna be próbára, könnyű nyári vá-szonnadrágban és mellényben, a legfrissebb divat szerint. Hogy miközben Mariska arról beszél, olyan hosszú a haja, hogy vigyázni kell, nehogy a bicikli küllői közé akadjon, a színésznő parókája, a „legendás hajzuhatag” hátközépig ér – és így tovább.
Ezekről a dolgokról valóban beszélni kellett volna, meg a székesfehérvári A három testőr eklektikájáról, szövegkönyvéről és zenéjéről (létezik ugyanis a műnek más zenés feldolgozása) is, és a tatabányai előadásról, Az éjszaka a nappal anyja című Noren-dráma Zubornyák Zoltán rendezte előadásáról is.
Mert nem arról van szó pusztán, hogy néhány gyengébb, érdektelenebb produkció is bekerült a válogatásba, hát istenem. Ezek – nem egyenlő mértékben ugyan, de – szakmailag elfogadhatatlan produktumok. Ha az lett volna a válogatás célja, hogy mintegy keresztmetszetet adjon a hazai színjátszás helyzetéről, akkor valóban ott a helye a legjobb teljesítmények mellett a mélypontoknak is. Ám Böhm György szerint – miként azt Bőgel József is idézi – „a több mint húsz előadás nem átlaga a magyar színházi életnek, nem reprezentálja azt. Ezek, csak’ előadások, jó, nagyon jó, és nagyon-nagyon jó előadások...” Ha a Sörgyári Capriccio a jó előadások kategóriája, akkor szakmailag nincs miről beszélnünk. Nem feltételezem persze, hogy Böhm György nem látta például a soproni produkció kvalitásait. A három testőrrel sem az a baj, hogy „színesítheti a találkozó műfaji skáláját”. (Bőgel a válogatás szempontjait magyarázó Böhmöt idézve a súlyos csúsztatástól sem riad vissza. Az arany ára meghívásának indoka: „hogy magyar drámáról van szó”. Bőgel ezt ekként kommentálja: „Nota bene: ezek az előbb megidézett szempontok és produkciók váltották ki a kritikusok, dramaturgok, esztéták stb. legélesebb vádjait, kirohanásait, értetlenkedéseit”. Hogy bárki kirohant volna Az arany ára ellen, pláne a válogatás eme szempontja alapján, azt kétlem, az előadásról szóló szakmai beszélgetésen legalábbis semmi efféle nem volt tapasztalható; mindkét kortárs magyar darab előadása a szakmailag is sikeres produkciók közé soroltatott.) Visszatérve a műfaji skála színesítéséhez, a baj az, hogy ha már A három testőr, akkor Debrecenben volt például egy ennél összehasonlíthatatlanul jobb előadása a műnek Lendvai Zoltán rendezésében. (Vagy ha zenés, akkor azért ott volt a kaposváriak Mágnás Miskája, vagy a Bolygó Kultusz Motel Candide-ja – ha nem is bőséges, de lett volna választék értékes produkciókból is.)
A méltatlankodott előadások bekerülése a Találkozó programjába mindenképpen felveti a kétségtelenül évek óta megoldatlan kérdést, hogy tudniillik hogyan történjék a válogatás, ami öszefügg az alapkérdéssel, nevezetesen, hogy mi a Találkozó célja.
Amennyiben bármely szempontú, de értékközpontú rendezvény kíván lenni – és feltehetően ez a célszerű –, tehát a minőséget tartja szem előtt akkor is, ha tartalmilag valamilyen tematika köré rendeződik, vagy ha egyéb rendezőelv érvényesül, járhatatlannak tűnik az az út, hogy csak a színházak által ajánlott előadásokat nézze a válogató (ahogy az idén történt). A színház vezetésének ugyanis ez esetben az évad elején kell jóslatokba bocsátkoznia a jövőt illetően, hiszen a válogatónak április közepére, végére már gyakorlatilag össze kell állítania a programot, ősztől tehát folyamatosan előadásokat kell néznie.
Az sem feltétlenül biztos, hogy a színház önértékelése egybevág egy külső szemlélő értékítéletével, nem szólva az egyéb diplomáciai szempontokról, amiket egy külső szemlélőnek nem kell figyelembe vennie.
Alapvetően a teljes kínálatból kellene válogatni, mégpedig olyan valaki(k)nek, aki(k) nem kötődik/kötődnek egyetlen színházhoz sem, tehát nincs(enek) óhatatlanul függő helyzetben. Egy színész, egy rendező, egy dramaturg, egy tervező potenciális munkavállaló bármely színházban, nehéz helyzetbe kerülhet tehát a válogatás során. Az egyetlen, aki ilyen értelemben független, és akit többé-kevésbé így is, úgy is utálnak a teátristák (egyébként korántsem szükségszerűen), de aki éppen ezért az efféle konfrontációhoz szokva van, a kritikus.
A kritikus számára az sem rendkívüli helyzet, hogy akár 100-150 előadást megnézzen egy évadban (nincs sem ok, sem jog a magyarázkodásra, hogy miért kevesebbet), nem alku tárgya tehát a számára, hogy csak a színházak által ajánlott előadásokat nézze, vagy annak a többszörösét. Azt talán fölösleges hangsúlyozni, hogy a kritikus sem tévedhetetlen. Van viszont összehasonlítási alapja, több éves rálátása (most az optimális esetről beszélek) egy-egy színház munkájára; tendenciákat, kristályosodási pontokat érzékel. Több kritikus – mondjuk három – együtt pedig tán egymás elfogultságait is képes ellensúlyozni.
Látszólag sokadik problémája ez a Találkozó megrendezésének a hol, miért, miből kérdéseihez képest, valójában nézetem szerint alapvető fontosságú. Azon persze lehet vitatkozni egy bizonyos szakmai minimum fölött, hogy mi miért igen, más pedig miért nem hívatott meg péládul az idei Találkozóra. E szakmai minimum fölött valóban van tere a személyes ízlésnek, értékrendnek, világképnek stb., csak a színházon kívüli, a minőségtől független kritériumoknak nincs. S hogy ne is lehessen, ez a szakma saját döntésein múlik.
Szűcs Katalin