Színházi randevú

XVIII. Országos Színházi Találkozó
Győr

Úgy tűnik, hogy az 1999-es győri Találkozó csak randevúra sikeredett, de ez nem tragédia, nem a szervezők, elektor(ok) tehetnek róla, még a szakma egésze vagy különböző érdekcsoportjai sem. Egyszerűen ez érdemeltetett meg.

Tizennyolc éve folyik a vita, hogy mi a fesztiválok, találkozók célja, tartalma és formája, kik legyenek a szervezők (Szövetség, Társaság és szekcióik vagy céheik), legyen-e válogatás, s ha igen, ki vagy kik által (egy vagy több személy, s milyen színházi szakmák – pl. színészek, rendezők, kritikusok, dramaturgok, tervezők – képviseletében). A disputa azt is terítékre tűzi mindig, hogy milyen legyen a zsűri összetétele, s egyáltalán milyen legyen maga a terítés: teljes képet adjon-e a mai hivatásos magyar színházról, lehetőleg minden műfajban, s aztán mi legyen még az alternatívokkal, a határon túliakkal? A helyzetet bonyolította, hogy évről évre szaporodtak a regionális, többek között a nyári fesztiválok, találkozók, az alternatívokéi, a zenés-táncos színjátékiak. Ember (szövetség, társaság, céh, páholy, szakszervezet) legyen a talpán, aki (amely) rendet tud teremteni ebben a tulajdonképpen gazdag szövevényben, s még nem is biztos, hogy egyáltalán rendet kell csinálni, hiszen a művészeti tevékenység nehezen tűri a paradigmatikus vagy ideologikus, politikai stb. rendcsinálást, rendszerezést. Elmondható, hogy a tizennyolc Találkozó története – miközben a szakma mind irányításban, mind szervezetileg, mind esztétikailag stb. sok részre szakadt – egyúttal a különböző eszmei töltésű érdekcsoportok harcának a története, s ez ismét nem tragédia, nem baj, mert mindez lehetetlenné teszi vagy legalábbis megnehezíti bármelyik eszmevilágnak, csoportnak hegemón vagy pláne monopol helyzetbe kerülését. Mai tudásunknak – hic et nunc – a történelem végén, a posztmodern korszakban egyik változat sem felelne meg, már csak azért sem, mert a színházművészet alkotó-elemző komponensei – színészek, rendezők, dramaturgok, tervezők, esztéták, kritikusok, menedzserek – között amúgy is szaporodóban vannak a konfliktusok.

Bellum omnium contra omnes ez már a javából, valóságos létharc: a szórakoztatás, a bulvárszínjátszás hívei harcolnak a katartikus, az expresszív színjátszás bajnokaival, s közben repkednek minden irányban a tisztázatlan, meg nem emésztett érvek, vádak, kirekesztő, gyűlölködő indulatok. Állandó vitatéma a struktúra, a társulatra alapozott művészszínház kontra befogadó, illetve mindenevő színház. Mindez többszörösen átszövődik a közönség, a politika, az igazgatás (a hivatal) és a színház közötti kapcsolatok bonyolult problematikájával. Van, elsősorban a színészek között egy nagyfokú teória-ellenesség, amely kiterjesztődik annak legfőbb megtestesítőire, rendezőkre, dramaturgokra, kritikusokra. Létezik továbbá generációs küzdelem (igazgatói, rendezői nemzedékek között), valamint hivatásos és alternatív körök, tendenciák, csoportok közötti bajvívás, mindezt kivédendő Budapesti Színházigazgatók Egyesülete, nemzeti színházak csoportosulása (miskolci kezdeményezésre) s mindenekelőtt a színészek számára előnyös hallatlan formációs gazdagság.

Ekkora szétszakadozottság, konfliktusgazdagság és értékelésundor közepette a szervezők – nem először – rábízták a színházakra, hogy ők maguk jelöljék ki a saját produkcióik közül azokat, amelyeket az Országos Színházi Találkozóra alkalmas reprezentánsaiknak tartanak. Ez önjelölések nyilvánvalóan figyelembe vették a távol- és közelmúlt találkozóinak tapasztalatait, sebeit. Egyes színházak eleve nem kívántak részt venni, mások megismerve a fogadó (rendező) színház műszaki paramétereit, színpadi adottságait, léptek vissza, s a többség általában óvakodott attól, hogy belefusson bármiféle teoretikusok, ítészek csapdáiba. A válogatást egyetlen személy, a szakma egyik legfelkészültebb dramaturgja, olykor már igazgatókat, művészeti vezetőket, rendezőket is pótló vagy ilyen feladatokat is ellátó pragmatikus mindenese, Böhm György végezte, aki Mea culpa című találkozó- beköszöntőjében így jellemezte munkáját: „Egyszemélyes bizottság lettem. Én vagyok felelős mindenért... engem dicsér, szid, anyáz, okol, gyűlöl, pocskondiáz, becs-mérel: igazgató, színész, rendező, újságíró, díszítő, ruhatáros – és még az eső is rám esik.”

A felsorolt aggályoskodók, gáncsoskodók, keresztbetevők között Böhm sem a Színházi Találkozó koncepciójával, sem az általa elképzelt színházi fesztivál koncepciójával nem törődhetett, csak válogatott. Válogatása saját bevallása szerint sem volt objektív, csakis szubjektív. De a szelekció során nem volt semmiféle politikai szempont. „Fő szempontom – nyilatkozta másutt – a minőség volt. De talán a korábbi gyakorlattal szemben inkább tartottam szem előtt a színészi kvalitásokat... De Az arany áránál az is motivált, hogy magyar drámáról van szó. A három testőr pedig színesítheti a találkozó műfaji skáláját.” (Nota bene: ezek az előbb megidézett szempontok és produkciók váltották ki a kritikusok, dramaturgok, esztéták stb. legélesebb vádjait, kirobbanásait, értetlenkedéseit.) Böhm mindenesetre megnyugtatja őket, egyáltalában a totális, az abszolút érték középpontú, inkább normatív, mint recepcív esztétikájú találkozó-híveket: „Ez a több mint húsz előadás nem átlaga a magyar színházi életnek, nem reprezentálja azt. Ezek ‘csak’ előadások, jó, nagyon jó és nagyon-nagyon jó előadások... a színházi emberek, alkotók tudják, hogy előadások vannak, önmagukért és nem egymás ellen, önmagukról szólnak, nincs átlag, nem reprezentálnak semmit.”

Benda Iván fotókiállításából XVIII.OSZT

E szelektori szemlélet és módszer leíró, vélelmező, magyarázó és kiegyensúlyozó. Vallja a művészeti alkotás autonóm jellegét, tagad mindenfajta kirekesztést, szembeállítást, elítélést, egymásra uszítást. Empatikus, recepcív aurát teremtett a századvégi Találkozó köré. A szelektor ennek révén mintegy ötven felajánlott színjátékból tizenkilencet (pontosabb számítás szerint, végső eredményként húszat) választott. (A házigazda színház – nyilván a befogadó aura teljes kibontakoztatása érdekében – csak a hivatalos programon kívül vitte színre az egész színházi évad egyik legjobb előadását, Füst Milán IV. Henrik királyát, Tordy Géza rendezésében, Kaszás Attilával a címszerepben.) Annak ellenére, hogy a szervező-vendéglátó színház három játszási helyet is felajánlott – a Győri Nemzeti Színház, a Bartók Béla Megyei Művelődési Központ és a Zsinagóga épületét –, a Találkozó produkcióinak műfaji, stiláris és a játék tere szerinti megoszlása a stúdiószínházi, a kísérleti, esetleg alternatív színházi előadások javára történt, így ezek voltak többségben, nem az átlagnak megfelelően.

A válogatás kihagyásai, a színházak taktikázása, elmaradásai, visszalépései ellenére a kiegyensúlyozás aurájában mégiscsak jelen volt a randevún több értékes műhely-produkció, a George Dandin Kaposvárról, Az arany ára Zalaegerszegről, a budapesti Katona József Színház Kamrájából a Tyukodi pajtás, a Kabaré és a Portugál, a Radnóti Színházból az Erdő, a Budapesti Kamaraszínházból a Haramiák, a Bárkából a Cseresznyéskert, a Merlin Színházból a Márton partjelző fázik, a tatabányai Jászai Mari Színházból Az éjszaka a nappal anyja, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházból a Krétakör, a Miskolci Nemzeti Színházból a Petra von Kant keserű könnyei, a budapesti Thália Színház és a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház közös vállalkozásaként a Kurázsi mama és a Komédiumból a Végjáték. Reveláció talán kevesebb akadt a korábbi Találkozóknál, nem voltak közöttük a határon túliak legjobbjai s egyes határon belüli más régiók (Szolnok, Szeged, Kecskemét, Veszprém) jelentékenyebb műhelytermékei sem. A regionális, stiláris, rendezői, tervezői, dramaturgiai skála mégis nyitottabbá vált, mint bármikor volt. Tágult, változott a műhely, a társulat fogalma, tartalma, ezek kapcsolatrendszere és köre, mindkettő fontosságát bizonyítva.

A Győri Nemzeti Színház – mint rendező, szervező és befogadó – olyan találkozót, randevút kívánt és tudott megrendezni a szakma jelenlegi helyzetében, amilyent az megérdemelt. A kor fogyatkozó előírásainak, elvárásainak szellemében, a legkülönbözőbb szerveknek, így a NEKÖM-nek, a Magyar Színházi Társaságnak (mint társrendezőnek), Győr Város Önkormányzatának, Győr-Sopron Megye Közgyűlésének, világ- és regionális vagy helyi cégeknek, szponzoroknak az erkölcsi (eszmei) és/vagy anyagi támogatásával bonyolódott a szolid, középműfajú színházi eseménysorozat. A színház részéről hárman végezték a szervezési munkát: Böhm György szelektor (dramaturg), Miksi Attila (művészeti titkár) és Benkő József (művészeti koordinátor, egyúttal a Találkozó titkára). Mindhármuk szerepe, tevékenysége nagyobbrészt kiegyensú-lyozó volt, azzal együtt, hogy a produkciók művészeti és technikai apparátusának, a kül- és belföldi vendégeknek, szakmabelieknek az elhelyezését, szállását, rendezvényeken való részvételét tisztes módon biztosították. Volt konferenciaterem, igaz, ez kicsi volt, meg ritkán vették igénybe, legalábbis nagyobb létszámmal. Volt egy jól szerkesztett, de mind tartalmilag, mind nyomdatechnikailag közepesen összeállított füzet, amelynek olyannak kellett volna lennie, mint a Találkozó kezdetére megjelent, egyébként Benkő József művészeti koordinátor által jegyzett Múzsa, a Győri Nemzeti Színház társasági folyóirata.

A városban nem volt színházi fesztivál-láz, mivelhogy nem is nézettetett senki által, a helyi közönség és az egész magyarországi szakma által sem fesztiválnak. A szakma legkülönbözőbb csoportjai, vezető személyiségei mérsékelt érdeklődést mutattak, s rövidebb vagy hosszabb időre is nagyon kevesen szálltak meg Győr városában, noha erre volt lehetőség. A helyi közönség érdeklődése is mérsékelt volt, a szakmai (műhely) produkciókra kevésbé jutott be a civil néző, a nagyszínházi előadások többsége pedig egy szokványosabb színházi világkép alapján vonzotta és elégítette ki. A teoretikus szakmai szárny leginkább két céhe (színikritikus, dramaturg) által képviseltette magát, de vitákat uraló, befolyásoló szerepet játszottak a három szakmai kritikai folyóirat, a Színház, az Ellenfény és a Criticai Lapok egyes vezető személyiségei, anélkül, hogy az egész Találkozó során sok neves (közép- vagy idősebb korú) kritikus rendszeresen megjelent volna. Szakmai konferenciák, másképpen: értékelő beszélgetések, pláne viták ritkábban voltak a korábbiakhoz képest, s inkább kirekesztőeknek látszottak. Az irányítók eleve eldöntötték, hogy csak műhelyprodukciókról érdemes beszélni (más szóval: értékteremtőkről, új utakon járókról, alternatív törekvésűekről), s azt, hogy ki és mi az ilyen, egy meglehetősen szűk kör sugalmazta az előbb felsorolt céhektől és folyóiratoktól. E helyzet kialakulásához az is vezetett, hogy egyes produkciókat illetően maguk a rendezők vagy színészek stb. – erősen teória-, kritikaellenesek lévén – nem is kívánták az értékelést, s a nem kívánás még nagyon jól hangzó kifejezés.

A konferenciákon így túlnyomórészt a posztmodern, a transzavantgarde, az alternatív szemléletűek voltak túlsúlyban, s időnként valósággal savonarolai dühvel vetették rá magukat a Találkozó válogatójára, a válogatás világképükbe, paradigmájukba nem illő produkcióira. Miközben sok mindent (műhely, társulat, stílus, értékek) tisztába is tettek, túlzó, taszító, kirekesztő attitűdjükkel felkavarták a randevú auráját. A zárókonferencián feltárultak a XVIII. Találkozó összes sebei, gondjai: kik és hogyan válogassanak, milyen típusú (definiáltságú) fesztiválok, találkozók legyenek; hivatásos, alternatív művészszínházi, szórakoztató (zenés – nem zenés), táncos, mozgásszínházi bontásban, szembeállításban, regionális és országos, határon túli és belüli kapcsolatrendszerben működjenek, csak ne legyen egy abszolút első...

A zsűri (Koltai Tamás, Halasi Imre, Szlávik István, Meczner János, Upor László) mindenesetre a műhelyek mellett tette le a voksát (Nyíregyháza–Krétakör, Kaposvár– George Dandin, Kamra–Portugál, Zalaegerszeg + Thália–Az arany ára, Kurázsi mama, Bárka–Cseresznyéskert). A legjobb előadás, rendezés, női alakítás, férfialakítás, női epizód, férfi epizód, díszlet-, jelmeztervezői díjak ide jutottak. Bőgel József