Bulányi György: Egyházak és kisebbségek

Tartalom

Mottó
1. A nemzetiségi kérdés aktualitása .
2. Jézus nemzettudata
3. A jézusi nemzettudat sorsa az egyház történelmében
4. A nemzethez tartozás
5. A Kárpát-medence nemzetiségi problémái
6. Az önkormányzásról
7. Az egyházak hatáslehetõségeirõl
Jegyzetek


Írásom mottójaként használom Tömörkénynek 1911-ben készült rövid írását: faj és felekezet. Tömörkény, mint szegedi múzeumigazgató egy torontáli szerb-magyar vegyes lakosságú község határában ásatás közben elbeszélget a munkásokkal, köztük a 82 éves, szerb Vászó bácsival.
Vászó bácsi: Az úr szerbül beszél és mégse szerbül beszél. Hát milyen nyelven beszél?
Kiderül, hogy Tömörkény mint katona Boszniában tanult meg - bosnyákul.
Tömörkény: A maguk kedvéért voltunk odalent. hogy a görögkeleti keresztényeket felszabadítsuk a török uralom alól... azután az a hála érte, hogy nagyon sok rác ellensége a magyarnak.
Vászó bácsi: Az nem úgy van! Itt nincs ellenség! Nálunk mindenki megvan békén. Itt a szerb meg a magyar úgy él a faluban egymás mellett, mint a birka... (bárányt akar mondani - hangzik egy másik gödörbõl) mint a kis fehér, szelíd birka. Békesség van.
Tömörkény: ... Az nagyon szép... hanem negyvennyolcban maga sem lehetett ilyen fehér kis birka. Mert akkor maguk odaát Zentán a piacon a szent szobrát a magyar emberfejekkel rakták körül.
Vászó bácsi: Nem mink csináltuk. Úgy éltünk akkor is, mint a kis birka. Nem mink csináltuk, hanem a papok csinálták... Szerb pap felment a templomba és prédikálta: gyünnek a magyarok, és megölnek minden szerbet. Akkor magyar pap is fölment templomba és prédikálta: gyünnek a szerviányok, és megölnek minden magyart. No, aztán addig prédikáltak, hogy összevesztünk(1).

Új novellát olvasni - volna jó. Olyat, amiben Vászó bácsi így beszélne: Már majdnem összeverekedtünk, de akkor szerb pap fölment templomba és prédikálta: A magyarok is Isten teremtményei, keresztények volnátok, ne bántsátok hát õket. A magyar pap is fölment templomba és prédikálta: A rácokat is Isten teremtette, keresztények volnátok, hát szeressétek õket. No, aztán addig prédikáltak, amíg ki nem békültünk egymással.

1. A nemzetiségi kérdés aktualitása
Közvetlen aktuálitást kölcsönöz tárgyunknak, hogy napjainkban megrendülvén a Szovjetunió 70 esztendõs múltra visszatekinthetõ diktatórikus hatalma, az általa ellenõrzött területeken feszült- ségek vagy véres harcok formájában is újra jelentkeznek az akár kisebb, akár nagyobb létszámú nemzetek nemzetiségi igényei azokkal az államhatalmakkal szemben, amelyeknek jogara alatt kényszerülnek élni. E feszültségek harmónikus megoldásához nem kevesen várják a keresztény egyházak segítségét. Nem is egészen alaptalanul, hiszen az alapító az egyetemes, tehát a különbözõ nemzeteket is egybeölelni hivatott emberszeretet megvalósítása céljából hívta létre a maga 13 tagú közösségét, amelyet "az én egyházamnak"(Mt 16,18) nevezett.
Kérdésünk azonban nem csupán a fenti közvetlen aktualitás miatt tarthat igényt érdeklõdésünkre. Az emberi történelem különbözõ nagyságú hullahegyeinek létrehozó okai között bizony nem hiányoznak a nemzetek és nemzetiségek feszültségei; századunk két világháborújának kirobbantó okai közül sem. A háborút követõ évtizedekben nem kevesen gondolták nyugaton, hogy az emberiség talán kigyógyulóban van e nem kevés konfliktust elõidézõ társadalmi "betegségbõl". De csalódniok kellett. Az utóbbi félszázadban vívták ki állami függetlenségüket: Izland (185 ezer lakos), Ciprus (589 ezer lakos) és Málta (330 ezer lakos). A nemzetiségek 1974. évi trieszti titkos találkozóján pedig az alábbi nemzetek, nemzeti csoportok adtak hangot elégedetlenségüknek a maguk állami status quójukkal szemben:
Nagy-Britanniában: skótok, welszek, írek, cornwalliak, man-szigetiek (49 ezer lakos),
Spanyolországban: katalánok, baszkok, galiciaiak,
Franciaországban: bretonok, baszkok, korzikaiak, elzásziak,
Olaszországban: sziciliaiak, szardiniaiak, kalábriaiak, piemontiak, tiroliak, szlovének,
Hollandiában: frízek,
Belgiumban: flamandok,
Dániában: feröer-szigeti norvégek (35 ezer lakos), grönlandi eszkimók,
Ausztriában: horvátok, szlovének,
Svájcban: Bern kantonbeli franciák(2).

Hogy a gyarmatosítás alól felszabaduló 3. világban mekkora erõvel hatnak a nemzetiségi feszültségek, arról idõrõl-idõre a napilapok is beszámolnak; túl mindenféle titkos találkozókon... fegyverek ropognak. Az utolsó húsz esztendõ során végül illúzióvá foszolhatott a világpolgárság minden álma: azoknak az álma, akik a nemzeti különbségeket eltüntetõ olvasztótégelynek tekintették az Északamerikai egyesült Államokat. Novak professzor könyve - a beolvaszthatatlan etnikumok feltámadása - lázba hozta az etnikai kérdéseken túljutni látszott amerikai közgondolkodást(3). A szerzõ a történelmi Magyarországról kivándorolt szlovák nagyszülõk vérbeli amerikainak született unokája. Minderrõl Für Lajos könyve számol be, melynek kilenc évet kellett nyomdafestékre várnia; a nemzetiségi problémákat megszólaltatni nem engedélyezõ pártállam bukását kellett megvárnia. Idézem: "amirõl szó van, tehát nem múló divat. Novak könyvével közel egyidejûleg rombolta le az amerikai olvasztótégelyrõl hirdetett harsány hiteket, évszázados álmokat két szociológus. Éveken át vizsgálták a világ legnagyobb városában (New York) élõ népcsoportok viselkedését. a maguk számára is meglepõ eredményre jutottak: Az etnikum, az etnikai eredet szerepe a felhõkarcolók sûrûjében sem enyészett el, ellenkezõleg: fontossága szemlátomást, társadalomtudományi módszerekkel mérhetõen fokozódik"(4).

2. Jézus nemzettudata
A Hamvas Béla féle "hagyomány" a különbözõ kultúrákon belül mindenütt tanítja az emberi élet alapszabályát: ne tedd a másiknak, amit magadnak nem kívánsz. A nemzetiségi feszültségek abból adódnak, hogy a hatalom birtokában levõ nemzet teszi a másik nemzettel szemben azt, amit magának nem kíván. A többség tehát a kisebbséggel szemben? Nem feltétlenül. A kisebbség is teszi a többséggel szemben, ha hatalma van hozzá. Csak a más nemzethez tartozóval szemben? Nem feltétlenül. Saját nemzetéhez tartozóval szemben is, ha hatalma van hozzá. A történelem az osztályharcok története - mondta Marx. Ha az "osztály" nemcsak az egymástól anyagi erõkben különbözõ társadalmi rétegeket jelenti, hanem a különbözõ nemzeteket és vallásokat is, úgy a marxi tétel a teljes valóságot ragadja meg. Mindez annyit jelent, hogy a történelem olyan szomorú könyv, amely arról számol be, hogy az emberiség különbözõ nyelvû és vallású csoportjai nem a fenti aranyszabályt követték, hanem annak ellenére igyekeztek a maguk csoportjának elõnyös helyzetet teremteni a másik csoport kárára.
Ha okát keressük e tapasztalatainkba ágyazott és éppen ezért nehezen tagadható tételnek s a mögötte álló valóságnak, szükségképpen eljutunk az emberhez, akinek többesszáma teszi ezeket a különféle csoportokat. De nyilvánvalóan tovább kell kérdeznünk: miért ilyen az ember? Szabadsága okán. Isten - per definitionem - szabadon szeret. Magához hasonló lényt akart bennünk teremteni. A teremtményi szabadság nem jön létre kéttörvényûség nélkül. Egy csak szerzõ természet determinálna a szerzésre. Egy csak adó természet determinálna az adásra. Csak a szerzõ és adó természet birtokában - választhatok. Azt, amit a hagyomány diktál, és annak ellenkezõjét, ha a hagyományt követem, nem akarok a másik ember, a másik csoport kárára elõnyökhöz jutni. Ha szembefordulok a hagyománnyal, elõnyökhöz akarok jutni a másik kárára.
A jézus által meghirdetett Isten országa azoknak az embereknek a produktuma(5), akik a fenti kéttermészetûségükben adott szabadságot Isten szándéka szerint használják, a hagyomány szabálya szerint. Triviális, hogy a nemzetiségi problémák megoldása a szabadságot Isten szándékai szerint felhasználó emberen és ezek többesszámán fordul. Azaz triviális, hogy jónak kell lennünk, s akkor megszûnnek azok a bajok, amelyek abból adódnak, hogy rosszak vagyunk. S hogy ez ne csak papirosra írt igazság, hanem életünkbe is írt valóság legyen, ebbõl a célból lett emberré és hozta létre Jézus azt a 13 fõs társaságot, a maga egyházát.
Volt-e Jézusnak - a fentieken túlmenõen valami elgondolása a nemzetiségi problémáról? Furcsa lett volna, ha nem lett volna. Az a társadalom, amelyben élt, nyakig állt a nemzetiségi gondok nyomorúságában. Az adószedés módja (a helyi kiskirályok, a fõvámosok, a vámosok a maguk külön adóját is behajthatták) anyagi nyomorúságot eredményezett, a római birodalommal kollaboráló gazdagok hellenizálódása-elhitetlenedése pedig a nemzeti kultúrát, azaz nemzeti vallásukat is veszélyeztette. Minden derék zsidó - "zelóta", azaz buzgó - hazafi elásva õrizte kertjében gondosan bezsírozott kardját, hogyha üt a szabadulás órája, ne legyen eszköztelen, és kardélre hányhassa a hódítók városainak lakosságát, busásan visszavéve a tõlük elorozott kincseket. Jézus nem tartozott sem a kollaborálók, sem a zelóták közé.
Kik közé tartozott? Az erõs nemzeti tudatú emberek közé. Minden fejlett civilizáció rendre kitermel egyfajta világpolgár- ság-tudatot: ubi bene, ibi patria. Jézustól ez idegen volt. Kora zsidóságától is. A diaszpórában élõ zsidóság, ha nem is beszélt már anyanyelvi szinten zsidóul, azaz anyanyelvén, szombatonként a zsinagógában csak hallotta anyanyelvét, s mindenképpen a zsidó nemzeti-vallási közösség tagjának tudhatta magát. Méginkább érvényes volt ez a nem-diaszpóra zsidóra, aminõ Jézus is volt.
Jézus, az ember - született zsidó volt; Jézus, az Isten fia, választotta a maga nemzetiségét. Beleszületés és választás alapú zsidó öntudata volt tehát. Egész világot megnyerni akaró célkitûzésének alapjait zsidó nemzeti környezetben rakta le. Nem ment más nemzethez tartozókhoz: "csak izrael házának elveszett juhaihoz szól a küldetésem"(Mt 15,24) mondta a nem-zsidó (szír- föníciai) asszonynak. Csak zsidókból gyûjtött tanítványokat. Tizenkettõjévé is csak zsidókat tett. A maga Isten országának elsõdleges várományosait a zsidó nép alkotja: õk "az ország fiai" (Mt 8,12). Nekik magyarázza a hegyibeszéd minden embert átölelni hivatott szeretet-fogalmát; elsõül nekik, zsidóknak kell túllépni tudniok az azonos érdekcsoportra szûkített szeretet-fogalmon; azon tehát, amire képesek a más nemzetekhez tartozók is (pogányok), az ezekkel kollaborálók (vámosok) is - (Mt 5,46-7).
E zsidó nemzeti öntudat nem tette Jézust vakká sem nemzete bûneivel, sem a többi nemzetekhez tartozók erényeivel szemben. Isten elõtt "kedves"-nek (charis) csak a fenti szeretet-fogalmat elfogadó és gyakorló minõsülhet; csak az, aki tökéletes, miként a szeretetébõl a bûnösöket sem kirekesztõ Mennyei Atya (Lk 6,32- 6;Mt 5,48). Elhatárolta magát minden olyan szeretettõl, amely csak valakikre korlátozódik, azaz valakiket kihagy a szeretet-bõl, hiszen az ilyen korlátozott szeretet kitelik a bûnösöktõl is: "A bûnösök is kölcsönöznek a bûnösöknek"(Lk 6,34). Jézus számára zsidónak lenni nem kiváltság, hanem felelõsségtöbblet... küldetés a többi nemzetekhez. Az a szeretet, amely csak a nemzettest tagjaiig képes tágulni, Jézus számára még csupán 6 -kollektívvé tágult önzés, s mindezekben csak folytatta nemzetének prófétai hagyományait. A keresztelõ szavait, melyeket nemzetéhez intézett, nem lehet leszerelni nemzeti szólamokkal ("a mi Atyánk - Ábrahám!"), mert Isten még kövekbõl is képes Ábrahámnak utódokat teremteni, még inkább emberekbõl, akik más nemzetekhez tartoznak(Mt 3,9). Ugyanúgy Jézust sem lehet meghatni nemzeti öntudattal: "Ha Ábrahám fiai vagytok, tegyétek Ábrahám cselekedeteit"(J 8,39). Jézus Istenét nem sajátíthatja ki az emberiség egyetlen csoportja sem; az sem, amelyikbe Jézus nemcsak beleszületett, hanem amelyet egyúttal választott is. Rangja csak az Isten gondolataihoz és magatartásához felzárkózásnak van. Nem hivatkozási alap a nemzeti múlt, csak a mindenkori nemzedékek személyi teljesítményeibõl összerakodó teljesítmény minõsége. A nem-zsidó kafarnaumi századost nagyobbra értékeli, mint saját nemzetének tagjait(Mt 8,10). Egyetemes nemzeti megrökönyödést kiváltóan beszél nem-zsidókból egybeálló isten országáról: "Sokan jönnek majd napkeletrõl és napnyugatról, s asztalhoz ülnek majd Ábrahámmal...a Mennyek Országában, az ország fiait (értsd: a zsidókat) pedig kihajítják a külsõ sötétségre"(Mt 8,11-2).
Az erõs nemzettudatú Jézus mentes minden nemzeti elfogultságtól: a feldicsért kafarnaumi százados a zsidó hazát megszálló idegen nemzethez tartozik. Hasonló dicséreteket kapnak a zsidóságot környezõ nemzetek is: az északi Szídon és Tyrus szírjei, a keleti niniveiek, a déli arábiaiak, akik a korholó Jézus szavai szerint mind különb érzékenységet mutatnának Jézus igéi iránt, mint a zsidók (Mt 11,21-2;12,41-2). Ad abszurdum is viszi Jézus ezt a nemzetet korholó hangot, amikor még Szodoma földjének népét is különbnek állítja nemzeténél (Mt 11,24)... miként késõbb a mi Kölcseynk (Zrínyi dala, Zrínyi második éneke), vagy Adynk (Az idõ rostája) is. Rendre a nagyon erõs nemzettudattal rendelkezõk ütik meg ezt a nemzetüket korbáccsal is öntudatra, jobbulásra ébreszteni akaró hangot.
Jézusnak nincsenek illúziói a jövõt illetõen; nemzet és tömeg- gyilkosság összetartozó fogalmak számára: "Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad"(Mt 24,7). Ennek kapcsán megjövendöli nemzete fõvárosának közeli végpusztulását: "Nem marad kõ kövön, mindent lerombolnak"(Mt 24,2). Övéit a városból - a tömeggyilkosságok helyérõl - kimenekülésre bíztatja: "Imádkozzatok, hogy meneküléstek ne essék télre vagy szombatra (Mt 24,20). Jézus tanítványainak nincs helyük ott, ahol a hazát meg kell védeni az élet kockáratevésével, feláldozásával is az ellenséges nemzet hadseregével szemben? Nincs. A jézusi szeretetfogalom kihagyhatatlan része az ellenségszeretet, a gyilkosság pedig per definitionem kizárja a szeretet érvényesítését: "Szeressétek inkább ellenségeiteket... és fiai lesztek a Magasságbelinek, mert õ jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt"(Lk 6,35).
Amikor Isten fia a zsidó nemzetet választotta a maga nemzetéül, kiválasztotta e nemzetet arra, hogy elsõ tanítvány- gárdáját adja annak a koncepciónak, amely hivatva lesz megoldani azokat a gyilkos feszültségeket, amelyek a magunk "osztályának" más "osztályokkal" szemben akármilyen eszközökkel is elõnyt szerezni akarásból fakadtak a múltban, s fakadnak a jelenben és jövõben. És nem bízta nemzetének sorsát - kardra. amikor nyilvánvalóvá lett, hogy küldetése meghiúsult, azaz kortárs zsidó-nemzedéke nem érti meg és nem vállalja a jézusi izrael-koncepció hazai és azon túli képviseletét (és ezzel - a kardra bízva magát - végromlásba taszítja önnön nemzetét), akkor elsiratja (Lk 19,41) azt: "Jeruzsálem, Jeruzsálem, ki megölöd a prófétákat és megkövezed a hozzád küldetéssel érkezõket, hányszor akartam összegyûjteni gyermekeidet, ahogyan szárnyai alá gyûjti fiókáit a madár, de ti nem akartátok. Most aztán puszta marad a házatok"(Mt 23,37-8).
Mindazonáltal nemzetet nem váltott. Bár nemzetének hivatalos képviselõi Istenkáromlónak nyilvánítják és kiszolgáltatják a megszálló hatalomnak, azaz egy a zsidókkal szemben ellenséges nemzet karhatalmának, föltámadása után is változatlanul a zsidóságot tekinti programja elsõdleges letéteményesének. A missziós parancs ránk maradt megfogalmazása ezt kétségtelenné teszi. Bár a tanítványok a három tanulmányi esztendõ s a 40 napos póttanfolyam után is egy a jézusi koncepciótól idegen gondolatot melengetnek szívükben ("Mostanában állítod helyre Izrael számára a királyságot?"; értsd: mostanában takarítod el a megszálló nemzet hadseregét hazánk földjérõl? - ez volt utolsó kérdésük mesterükhöz), Jézus változatlanul saját nemzetére számít. Ezt válaszolja: nem Izrael nemzeti függetlenségével kell tanítványainak törõdniök, hanem Isten lelkének erejével a jézusi koncepció tanúivá kell lenniök. Hol kell tanúzniok? figyeljük a felsorolást, s a felsorolt helyek sorrendjét: "Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamáriában, és a föld végsõ határáig"(Csel 1,8).
Összefoglalhatunk. Az erõs nemzettudattal rendelkezõ Jézus a maga nemzetét tekinti elõdleges káder-anyagnak egy nemzeteket a szeretetben egybeölelni képes koncepció szolgálatában. Ez a koncepció a nemzettudatot nem, de a nemzeti hadsereget kizárja. A nemzeti hadsereget a nemzet végveszedelmének tekinti. Hiányát a nemzet megmentése eszközének.
Azok számára, akik a két utolsó mondatot abszurdumnak tekintik: a kardkirántás által alighanem több nemzet pusztult el, mint megmaradt. A nemzet fennmaradásának egyetlen biztos eszköze: a gyermeketszülés. "Halat a Visztula, s gyermeket lengyel asszony ad örökké. ... nincs ott halál, ahol dalolni és szülni tudnak"(Ady, Ének a Visztulán).
Mai nemzeti borúnk három legfõbb oka:
a) Harcba szálltunk a 13. sz.-ban a tatárral, s egy év alatt két és fél millió magyarból ötnegyed millió maradt;
b) Harcba szálltunk a törökkel, s a 15. századvégi 3,2 millió magyarból kétszáz évvel késõbb megint csak ötnegyed millió maradt;
c) Jelen századunk második felében szennycsatornába vágtunk 5 millió magyar magzatot.

Mind három esetben öltünk. Az ölést a maga eszköztárából kiiktató Jézus mondta: bizzatok, én legyõztem a világot. Szemléletének eme utolsóul említett két tételében is bízhatunk.

3. A jézusi nemzettudat sorsa az egyház történelmében
A tanítványok Jézushoz intézett utolsó kérdése is, Jézus arra adott válasza is egyaránt mutatja, hogy a tizenkettõ tudata bajosan zárkózott fel ahhoz a látáshoz, melyet a tanító át akart adni nekik. A felzárkózást a pünkösdi lélek-áradás sem biztosíthatta automatikusan, mert az emberi lélek és az emberi szabadság világában semmi sem történik automatikusan, azaz Istentõl determináltan. Hosszú az útja a századokon keresztül áthagyományozódó látásmódok lecserélésének, ha egyáltalán sikerül a lecserélõdés... s ha arra cserélõdik le, amire Jézus le akarta cserélni tanítványai tudatát.
Az elsõ század utolsó évtizedének elején a zsidóság jamniai zsinata kiközösíti a kereszténnyé lett zsidókat. Titus hadserege széjjelveri Jeruzsálemet, megszûnik a nagytanács, a farizeusok Jamniában teremtenek új tanulmányi központot, s elrendelik, hogy a zsinagógai Istentisztelet könyörgéseibõl nem maradhat ki, hogy Isten pusztítsa el a "nosrim"-eket, azaz a "názáretiek"-nek nevezett keresztényeket(6).
A názáretinek útját járni akaró "názáretiek" még Jeruzsálem ostroma elõtt elhagyják a várost, s az ostrom elõl a Jordán túli Pellába menekülnek(7). Aligha gyávaságból menekültek el. Évtizedeken keresztül ragaszkodtak a városhoz, bár honfitársaik kivégezték ott Istvánt és a két Jakab apostolt is. Hanem azért, mert ostrom alatt árulónak minõsül, aki nem vállalja fegyveresen is az ostromlott város védelmét; a Jeruzsálemi keresztények pedig még tudták, hogy Jézus Péterrel a hüvelyébe dugatta a kardot. Ha nem gyávaságból, de mégis csak elmenekültek s ezzel megjelent talán nem is az elsõ és talán nem is "hajszál"-repedés Jézus zsidó követõinek zsidó nemzeti öntudatán.
Mutatkoztak egyéb repedések is. A nagyon erõs zsidó öntudatú tarzusi Saul (Héberek õk? Én is. Izraeliták? Én is. Ábrahám utódai? Én is. - 2Kor 11,22), aki annyira szereti nemzetét, hogy akár a kárhozatot is vállalná, csakhogy honfitársai Krisztushoz térjenek (Róm 9,1-5), a zsidó nemzet közellenségének minõsül: "...a nép ellen, a törvény ellen és a szent hely ellen tanít mindenütt mindenkit" állítják róla, akik ismerik kisázsiai mûködését(Csel 21,28). Szent Pál olyan arányú átalakítást akar eszközölni a zsidó nemzettudaton, hogy azt kortársai ugyanúgy nem viselhetik el, mint Jézus átalakító törekvéseit: "Töröld el a föld színérõl az ilyet, mert nem szabad neki élnie!" - kiáltják róla a jeruzsálemi helyõrség ezredesének (Csel 22,22). Ez a hangmegütés azoké a kisázsiai zsidóké, akik megtapasztalták, hogy miként oszlik Pál tanításának hatására ketté a nemzeti egységet biztosító zsinagógák népe, s hogyan egyesülnek a zsinagógát elhagyók nem-zsidókkal egy új összetartozássá, amelyet egyháznak neveznek. Újabb repedés, sõt már hasadás is.
A zsidók nemzettudatának kihagyhatatlan része, hogy bennük áldatik meg a föld minden nemzetsége... hogy Sionhoz jönnek majd mind a nemzetek megtanulni, hogyan kell az egyetlen, az élõ Isten útján járniok. Másképpen: amikor Isten szövetséget kötött velük, akkor általuk kötött szövetséget az emberiség egészével.
Nincs itt helyünk a keresztény szövetségteológia gondolati fejlõdését nyomon követni Jézustól Pálig, Páltól (a zsidó levél feltételezett szerzõjéig) Apollóig az Újszövetség könyvein belül, s a különbözõ apostoli Atyákon át a Barnabás leveléig - azokon kívül(8). Egy idézet azonban ez utóbbiból (a 2. sz. elsõ felére datálható) megmutathatja, hogy a repedések hogyan tágulnak az idõben áthidalhatatlan szakadékká. Így ír Barnabás: "A szövetség a miénk, õk pedig mindörökre elveszítették a szövetséget már akkor, amikor Mózes átvette azt. A szövetséget eljátszották, amikor a bálványokhoz fordultak...Mózes elhajította a két kõtáblát, szövetségük összetört, hogy a szeretett Jézus szövetsége a mi szívünkbe pecsételõdjék...mi magunk leszünk... a Krisztus szövetségének örökösei (4,7-8;6,19). Tanítása szerint Isten már az Ószövetség idejében is a keresztényekkel kötött szövetséget. a Sinai hegyen is. Legalább a II. vatikáni zsinatig, ha nem napjainkig, áll és él és tátong ez a szakadék, melyet Jézus nem ismert, nem akart, de az általa elindított folyamat - szabadságunk és korlátaink folytán - hamar létrehozott. A két kizárólagos szövetségtudat biztosan szakította szét a zsidó nemzetet a Jézust nem vállaló és a Jézust vállaló zsidók csoportjára... s ez utóbbi csoport hamarosan felszívódott akár a környezõ népek, akár a hellénizáltak egyházai révén a zsidó nemzettel többé közösséget nem vállaló - még nem mondom: nemzetekbe - összetartozásokba.
A jelenések könyve szerzõjének még szent a "zsidó" szó, amelyet nem érdemelnek a "sátán zsinagógáiban" levõk: "Akik zsidóknak mondják magukat, de nem azok"(Jel 2,9;3,9). Az így fogalmazó és minden bizonnyal zsidó szerzõ, ha a kiközösítés jogi aktusát még nem végezte (nem végezhette) is el, lélekben és gyakorlatban már kiközösítette az egyházból a zsinagógához tartozó honfitársait. Ha arra gondolunk, hogy e könyv keletkezése minden bizonnyal meg is elõzi egy vagy két évtizeddel Jamniát, akkor a jamniai határozat aligha volt elhamarkodott: csak rögzítette, hogy a repedés már bizony tágulásnak indult, tátongó szakadékká lett. Könyvünk szerzõje ugyanúgy kisajátítja a keresztények számára a zsidó nemzeti múltat, mint késõbb a Barnabás levél szerzõje: az Isten által megpecsételtek 144 ezres tömegét Izrael fiainak törzsei alkotják (Jel 7,4), s a mennybõl leereszkedõ új Jeruzsálem tizenkét kapuján "Izrael fiai tizenkét törzsének nevei"(Jel 21,12) olvashatók. e jegyeken túlmenõen ez írás hõseinek, a keresztény vértanúknak, nincs nemzeti jellegük: a gyors parúzia-várásnak megfelelõen földi valóságon kivûlre viszi olvasóit, az említett új (de mégis csak) Jeruzsálembe, melynek nyitányaként Jézus lerendezi az emberiség történelmét. Így: "És láttam a megnyílt eget: íme egy fehér ló, és aki rajta ül, annak neve: hû és igaz... az Isten igéje... szájából éles kard jött ki, hogy megverje vele a népeket... õ fogja taposni a mindenható Isten bosszúálló haragjának borsajtóját... a Királyoknak Királya és Uraknak Ura" (Jel 19,11-6).
Ha mindez "apokaliptika" is, csak rögzíthetõ, hogy a szerzõtõl a nemzeti és földi jövõért hordozott gond idegen, s hogy a nemzeti vagy nem-nemzeti embertelenségek orvoslását nem attól várja, hogy a hegyibeszéd igéi átjárják a társadalmat (vagy hogy a nemzetek Sionhoz járulva megtanuljanak a békesség útjain járni), hanem majd egy a földi gyilkolási kapacitásokat meghaladó, mert Istentõl jövõ bosszúálló harag mindent rendbe tenni tudó erejével vet véget a reménytelenül gyilkos emberi történelemnek... mégpedig úgy, hogy maga Jézus tapossa a bosszúállás borsajtóját. A Salamon tornácában mondott Péter-beszédnek megfelelõen: "És aki nem hallgat erre a Prófétára (értsd: Jézusra), azt ki kell irtani a nép közül"(Csel 3,23).
Az apokaliptika ezen várakozásával ellentétben a nagy Babylon (Jel 14,8), Róma nem esett el, hanem élt és uralkodott tovább, s Jézus szelíd tanítványai továbbra is mosakodhattak a bárány vérében. A parúzia kitolódása kétségtelen tényének erejében, s életük konkrét tapasztalataitól meghatározottan nemcsak éltek és szenvedtek tovább, hanem eszméltek is. Ennek az eszmélésnek jelen feladatunk szempontjából (is) felette figyelemreméltó darabja az ugyancsak a 2. század elsõ felére datálható Diognétoszhoz írt levél. Egyik passzusa képet rajzol Jézus (zsidó vagy nem-zsidó eredetû) tanítványainak nemzettudatáról. Idézem:
A keresztények sem terület, sem nyelv, sem szokások dolgában nem különböznek a többi emberektõl. sehol sincsenek saját városaik (poleisz), nincs semminemû külön nyelvük, nincs elkülönülõ életvitelük, de az élet egyéb dolgaiban közösségi létük (politeia) csodálatos és elismerten meglepõ rendjét mutatják. egyaránt lakják a görög és a barbár városokat (poleisz), melyiküknek mi jutott osztályrészül; étkezésben és öltözködésben alkalmazkodnak környezetük szokásaihoz. Ki-ki lakik a saját hazájában (patrisz), de csak úgy, mintha jövevény volna; résztvesznek mindenben mint állampolgárok (politész), és mindent elszenvednek, mintha idegenek volnának; minden idegen föld haza számukra, és minden haza idegen föld. A Földön töltik az idõt, de a Mennyben van az állampolgárságuk (politeuontai). Mindenkit szeretnek és mindenki üldözi õket... nagyon is nyilvánvaló, hogy a szöveg valóságos jelentéstartalmának megállapítása nem problémátlan feladat, s hogy értelmezése többféle lehet. Magam úgy gondolom(9), hogy a szövegrész képet akar rajzolni arról, hogy Jézus után nagyjából száz esztendõvel tanítványai miként élték meg helyzetüket; a használt kifejezés-készlet (polisz, politész, politeuomai, patrisz) is errõl árulkodik. A következõ megállapításokat tenném:
a) Tartoznak ugyan valamiféle néphez-nemzethez-kultúrához, hiszen ez szükségképpeni, de ennek nincs hangsúlyozott jelentõsége számukra; ezen a címen nem különülnek el másoktól, sokkal inkább belesimulnak környezetükbe, mondhatnók: asszimilálódnak a többséghez.
b) Mindegy nekik, hogy õk alkotják a többséget és nem kell asszimilálódniok (hazájukban laknak), mert ezeket a maguk-fajtájúakat is csakúgy szeretik, mint a más kultúrájúakat; s mindegy azért is, mert mind a két szituációban üldözésnek vannak kitéve.
c) Teljesítik állampolgári kötelességeiket, de ez nem segít rajtuk: még saját népi-nemzeti területükön (hazájukban) is idegeneknek tekintik õket.
d) Környezetük számára mindenképpen idegennek minõsülnek, magukat pedig akármily környezetben is jövevényeknek élik meg, mert ami számukra igazán jelentõs, az nem a szülõföld, a közigazgatást jelzõ polisz, hanem a maguk térképére fel nem rajzolt polisza, egyházi összetartozásuk. Ennek az egyháznak a polgárai (politész), az ezen belül élt életük, polgárkodásuk (politeuomai) az, amiben különböznek a velük azonos vagy tõlük különbözõ nyelvû-kultúrájú állampolgároktól, akiknek körében élnek.

Úgy "mennyei" ez a polgárkodásuk, ahogyan a hegyibeszédben megrajzolt társadalmi viselkedés egy az idõben kibontakozó "Mennyek országára" törekedik? Elvágyódás nélküli tehát? Avagy elvágyódó, mint a gyors parúziában reménykedõ (1Kor 7,29) Pálé, aki ugyanezeket a szavakat használta:"A mi hazánk (politeuma) a Mennyekben van" (Fil 3,20)? nem tudom eldönteni.
Az etnicitás túlhaladásában reménykedõk számára különös értékkel bírhat ez a szövegrész: valakik legyõzték a nemzeti nyelv és kultúra elkülönítõ erejét; nem ennek õrzése-ápolása volt az õket meghatározó törekvés; készséggel beolvadtak, s ugyanazt a magatartást tanúsították fajtán belül és kívül. Mindez igaz lehet, de valamit még hozzá kell tennünk: egy olyan nem-nemzeti jellegû összetartozás erejében voltak képesek erre, amely környezetükbõl nagyobb idegenséget és mélyebbre ható ellenségeskedést váltott ki, mint bármiféle etnikai különbözõség. Jézus tanítványai tehát itt eljutottak ugyan az etnicitás transzcendálására, de akik nem voltak Jézus tanítványai, azok ezt még kevésbé viselték el, mint az etnikai különbséget.
E felette tiszteletreméltó közösségi életútvállalással kapcsolatban fel kell azonban tennünk két kérdést. Az egyik: mennyire volt ez jellemzõ a 2. század keresztényeire; a levél a valóságot rajzolta-e, avagy eszményt állított, melyet csak kevesen, ill. csak többé-kevésbé tudtak megvalósítani? E kérdést indokolttá teszi a jézusi nemzettudat alakulásának további sorsa. S a másik kérdés: ez a levélbeli szemlélet volt-e az, amit Jézus szándékolt? Vagy másképpen: lehetséges-e a levélben található távolságtartás saját etnikumunktól; teremtésteológiailag reális volt-e a levél opciója?
Miként teszi a római levél 13. fejezete kezdettõl fogva skizofréniássá a keresztény tudatot - írja Windass(10). nehéz lenne megállapítani, hogy légiókban szolgálást megtagadó elsõ három század keresztényeit milyen százalékban motiválta erre egyfelõl az egyetemes emberszeretet Jézustól kapott parancsa, és milyen százalékban az, hogy nem volt hajlandó elismerni a császár istenségét, azaz tömjénszemet ejteni annak oltárára. a zsidó vallási "ébredésként" induló Jézus-mozgalom a maga szent könyvének is tekinti a "törvényt és prófétákat", de ebben a szöveggyûjteményben Jahve - hõs harcos, a seregek ura. Sõt mi több, a csel egyetlen redaktora vagy másolója sem érzett indítást, hogy Pál pizídiai üdvtörténeti összefoglalójából kihagyja ezt az Istenrõl állított mondatott: "Elpusztítván hét nemzetet Kánaán földjén örök birtokul adta (nekik) azok földjét" (Csel 13,19). Bizony nem minden alap nélkül jutott a 2. században Markion arra az eredményre, hogy a Biblia két egymással összhangba nem hozható Istent tár elénk: egyfelõl a bosszúállás, másfelõl a szeretet Istenét. A bosszúálló Istent kiszûrõ kánonra vonatkozó javaslatát a keresztény közgondolkozás ugyan elutasította, s így "szent könyveink" száma nem kisebbedett. De úgy utasította el, hogy nem fogalmazta meg egyértelmûen, amit Babitsunk nem mulasztott el:
"Õ nem az a véres Isten: az a véres Isten nincsen.
kard ha csörren, vér ha csobban, csak az ember vétkes abban."
(Zsoltárgyermekhangra)

Mindezekkel nem akarnék egyenlõségjelet tenni az elsõ három keresztény század és az utána következõ századok keresztény tudata közé. Csak arra akarok rámutatni, hogy az elsõ három század keresztény tudata sem volt egyértelmûen Jézusi tudat, s ez a megállapítás érvényes az Újszövetség szerzõire is. Ha nem így lett volna, az egyház képtelen lett volna elfogadni Nagy Konstantin császár felkínált jobbját. De elfogadta, mégpedig a keresztény gondolkodók és hitvallók nagyobb ellenállása nélkül. Euszebiusz a prófétai remény megvalósulásaként ünnepli az immár kereszténnyé lett római birodalmat(11), s a következõ század elején Ágoston megalkotja elméletét az "igazságos" háborúról. Ugyancsak az õ hatására és máig szóló érvénnyel, megjelenik a liturgikus doxológiában az az Isten, aki "él és uralkodik", s ezzel párhuzamosan egyre jobban feledésbe merül az (az Atyával egy Isten fia) Jézus, aki úgy Úr, hogy lábat mos; úgy Úr, hogy nem tart szolgát, hanem õ szolgál; úgy Úr, hogy a transzcendenciában is felszolgál majd nekünk (Jn 13,13-4; Mk 10,45;Lk 12,37).
E gondolati átrendezõdés nyomán (s nem egyszer azt meg is elõzve) a birodalom és a császár érdekeit hûségesen szolgáló személyek lesznek - a császár akarata szerint - az egyház püspökeivé, méginkább metropolitáivá, s történelmileg pillanatokon belül visszacsúszunk abba a Jézus elõtti állapotba, amelyben a prófétáknak kellett figyelmeztetniök Izrael királyait és fõpapjait Isten szándékaira. Többet is kell mondanom: mivel a szóbanforgó századokban a próféták rendre hiányoztak (fõlegannak következtében, hogy arra doktrinálódtunk, hogy az Újszövetség idején már nincs szükség rájuk), inkább a Jupiter-papok szerepkörébe süllyedtünk, amikor ugyanúgy biztosítottuk harcaik során a császárokat Isten támogatásáról mint azok. Mindezek folytán elkövetkezik a kereszténység világán belül is a "trón és oltár szövetsége", amely különbözõ kultúrák közös öröksége attól a fejlõdési fázistól kezdve, amelyikben a primitívebb kultúrák egyetlen "papkirály"-szerepköre két külön személy megosztott szerepkörévé alakul. Summás összefoglalását adja ennek - az anekdota szerint - I. Ferenc József, egy "apostoli király": "A hadsereg és a klérus, a többi zérus!" ha e kettõ az uralkodó mellett, nincs mitõl tartania. Napjainkhoz értünk. A vietnámi háború idején az amerikai Spelmann bíboros Isten nevében bíztatta az amerikai katonákat a keresztény kultúra értékeinek fegyveres védelmére, a keleti blokk katolikus és nem-katolikus fõpapjai pedig ugyanezt tették a szembenálló oldalt támogatva - a szocialista kultúra értékeit megvédendõ.
Az említett ágostoni teológia szellemében készülnek a "király- tükrök". Egy ilyennel indul a latin nyelvû magyar irodalom is; István, az "apostoli király" nevében írt intelmekkel. A keresztséget felvett királyok fegyveres ereje alapján indul meg az európai népek családjában a magyar nemzet megkeresztelkedése is. A király "apostol", az apostolutódok pedig hadseregparancsnokok; adott esetben, mint Muhinál vagy Mohácsnál, Ugrin ill. Tomori kalocsai érsekek a fõvezérek. Az egyház a Jézustól bemutatott Isten országának építése helyett alrendszerévé és legfõbb támogatójává válik egy-egy evilági országnak, nemzetnek. A jézusi nemzettudat hordozása helyett a keresztények beteljesítõivé válnak a jézusi jövendölésnek: "Nemzet nemzet ellen támad"(Mk 13,8) - teljességgel szembekerülve Jézus szándékaival, aki övéit egy az összes nemzeteket egybeölelni akaró és fegyvermentes koncepció szolgálatára küldte, mert erre alapította egyházát.
Több mint másfélezer esztendõ keresztény háborúzásai után a múlt század második felében az európai nemzetek törvényerõre emelték az általános hadkötelezettséget. Míg korábban csak a nemesek, ill. a zsoldosok feladata volt a nemzeti konfliktusok háborús megoldásában segédkezni, most ez az egész társadalom (jogi értelemben vett, azaz ki is kényszeríthetõ) kötelességévé lett. Szavát ez ellen csak a görögkeleti Tolsztoj emelte fel. Egyháza ki is közösítette. A mi egyházunk néma maradt, és együttmûködött.
A történelmi utolsó öt percben a II. Vatikáni Zsinat helyt adott a "lelkiismereti tiltakozásnak". De oly módon tette ezt, hogy az egyház tagjaira nézve változatlanul megengedhetõnek ítélte a fegyveres katonai szolgálatot (GS 79). Amikor az elmúlt közel másfél évtized során népünk történelmében a bokor bázis közösség tagjai révén katolikusok elsõ ízben tagadták meg Jézusra hivatkozva a fegyveres, a katonai szolgálatot, a hazai hierarchia elhatárolta magát tõlük, mondván, hogy nem katolikus álláspontot képviselnek... és felborítják a NATO és a Varsói Szerzõdés által teremtett egyensúlyt. A szolgálatmegtagadókat három év börtönre ítélõ bíróság hivatkozott is fõpapjaink álláspontjára, sõt a GS megfelelõ numerusára is. A jézusi magatartás minõsült nem katolikusnak.

4. A nemzethez tartozás
Végiggondolva mindezeket felmerül a kérdés, nem kellene-e az emberiségnek sürgõsen megszabadulnia attól a nemzettudattól, amely a maga történelmileg megmutatkozó kérlelhetetlen logikájával az állampolgárokat születésüktõl kezdve potenciális tömeggyilkossá avatja. Kérdésünkre két válasz mindenképpen adható. Elsõ: sajnos, nem segítene az emberiségen. Nem, mert a nemzeti érzést magas fokra fejlesztõ romantika megszületése elõtt is voltak, és mindig sûrûn voltak háborúk - különbözõ okok következtében.
a.) Létfenntartás okán: a 9. század alkonyán a magyarokat az Etelközbõl elûzik a Besenyõk, s elõlük menekülve ügetnek fel "Kárpát szent bércére", majd lejõve onnan foglalják el új hazájukat - természetesen Istenük, a Hadúr segítségével...vagy keresztény kiadásban: "Õseinket felhozád Kárpát szent bércére".
b.) A királyok szórakozása okán: a vadászat nem az igazi, a szomszéd király javaira vadászás az igazi, az érdekesebb, és jövedelmezõbbnek ígérkezõ szórakozás: a kikelet az az idõ, amikor a királyok hadba szoktak vonulni.
c.) Ez egyetlen igaz hit terjedésének okán: megyünk keresztes hadjáratba, hogy kiragadjuk a Szentföldet a "pogányok" kezébõl, vagy csinálunk harmincéves háborút szabad vallásgyakorlási jogokat biztosítandó Jézus igazi egyháza számára.
d.) Egyszerûen rablás okán: a vikingek vagy a lovasnomád népek (hunok, magyarok, stb.) kalandozásai, az Amerika õslakosságát 90%-ban kiirtó amerika-felfedezésünk, s rabszolgát gyûjtõ afrikai hadjárataink.

Második válaszunk: aligha lehetséges az embernek megszabadulnia a nemzettudattól. a nemzettudat nem a bûn következménye, s még kevésbé Isten büntetése (senki sem zavarta össze nyelvüket). Elválaszthatatlan a nemzettudat az embertõl? Úgy tetszik, szükségképpen tartozunk mindannyian valamilyen nemzethez. Az odatartozást ténylegesítõ jegyek is szükségképpen fejlõdnek ki. Az elsõ embernek még nyilvánvalóan nem volt nemzettudata. Az emberi faj elszaporodásával azonban szükségképpen megindul a nemzetté válás folyamata, mert a megélhetés biztosítása arra készteti és kényszeríti az embert, hogy "kiköltözködjék házából és rokonságából", s keressen távoli helyet, vízben és vadban gazdagot. A különélés elõbb külön nyelvjárást, majd a korábbi kapcsolatok teljes megszakadása folytán külön nyelvet fejleszt. Ugyanez érvényes az anyagi és szellemi néprajz minden elemére, mert a különélés külön szokásokat, külön kultúrát fejleszt. Amikor a további szaporodás következtében a külön fejlõdött csoportok elérik egymás gyepûit, megszületik a nemzettudat: mi így nevezzük magunkat, õk amúgy; mi a mi nyelvünkön beszélünk, õk a magukén; mi így építjük lakóhelyeinket, õk amúgy; mi a mi dallamkincsünket énekeljük-zenéljük, õk pedig valami egészen vagy nagyon mást.
Nyelvünkbe, tárgyi és szellemi kultúránkba, vallásunkba növünk bele, ezt szokjuk meg, ehhez ragaszkodunk. a másik nemzet nyelvét, kultúráját, vallását másnak, idegennek érezzük, s ennek nyomán heterosztereotipiáink fejlõdnek: amazok vartyognak, barbárok, babonáik vannak... szemben a mi szép nyelvünkkel, fejlett kultúránkkal és igazi hitünkkel, mely utóbbit õseink közvetítésével magától az Istentõl kaptuk. Természetesen ugyanígy gondolkodnak csak a mi rovásunkra, odaát. Más nemzetbõl hozva asszonyt, más nemzet családjába nõsülve be, nemzetet válthatunk és sztereotipiákat is. Csak egy a bajos: egyetlen nemzethez sem tartozni.
A legátgondoltabb megfontolás esetén is csak keveseknek sikerülhet az egyetlen nemzethez sem tartozás. Ennek több oka van.
a.) Anyanyelvünk van. Kivételes esetben ezt lecserélhetjük: más nyelven beszélõk körébe kerülünk, és elkezdünk azon a nyelven gondolkodni, költeni, imádkozni. De nem hallottam még, hogy valaki képes volt elfelejteni anyanyelvét az eszperanto vagy más mûnyelv kedvéért.
b) Szülõföldünk van. Ez nem lehet olyan mostoha, hogy élményvilágunkat ne fesse sajátosra, melyhez aztán érzelmeinkkel bizonyos mélységben ragaszkodunk. Amerikai magyartól hallottam, akinek életét Ceaucescu ellehetetlenítette a Szilágyságban: az elsõ félévben csak azért nem utaztam vissza, mert nem volt rá útiköltségem. Lehet váltani, s a régi ragaszkodást lecserélheti az új, de egy életen keresztül szállodáról szállodára költözni - ám a legszebb világvárosokban - nem embernek való.
c) Anyanyelvhez, szülõföldhöz hozzá kell még tenni az ezekkel együtt járó népi és/vagy népinek fölibe emelkedõ nemzeti kultúrát, amely körüldajkált már öntudatra ébredésem elõtt s méginkább utána. Egyszerûség és rövidség okáért hadd idézzem Aranyt:
Légy, ha bírsz, te "világköltõ"!
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcsõ,
Mely magyarrá ringatott;

Onnan kezdve ezer szállal
Köt hazámhoz tartalék...

S hol vevéd gyász tévedésed:
Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
A nagy költõ megveti?

Hisz' forgattam, a javából,
Én is egy párt valaha;
Mind tükör volt: egy-magából
Tûnt nekem föl nép s haza.
(Kozmopolita költészet)

Hiába szabadulnánk meg a nemzettudattól...nem is tudunk megszabadulni a nemzettudattól - e két tételünkhöz most hozzáteszek még egy harmadikat. Arany az idézett versben még ezt is mondja:
Költõ az legyen, mi népe, -
Mert kivágyni: kész halál.

Azt képviselném, hogy a "kész halál" nemcsak a költõre érvényes. A napokban adják ki Clevelandban Ópusztaszer címû könyvemet, melyben arról vallok, hogy az Isten Országa iránti "szerelmemet" nem tudta elhomályosítani egy alapvetõ "szerelmem", amely népemhez fûz, s ebbõl idézem: "De élni, élni, mégha börtönökben is, csak hazai földön tudok". Lehet, hogy ez sántaság? Nem gondolom ezt, de azért nyitva hagyom. S arra gondolok, hogy Jézus halálos fenyegetések ellenére sem disszidált, bár tudta, hogy próféta, s annak sorsa: hogy vallásának fõpapjai elveszik életét. Amikor a tanítványok elhagyták hazájukat, diaszpórabeli honfitársaikhoz fordultak. Az örömhírt el tudom dadogni más nyelveken is, de az mindig csak dadogás lesz és sohase fogom tudni azokon azt mondani, amit szeretnék, hanem csak azt, amit tudok.
Az elmúlt nyáron Clevelandban könnyeket csalt ki szemembõl az amerikai magyar cserkészek, óvodástól egyetemistáig, regõs elõadása: népdalok, népballadák, népi táncok. Eszembe hozta ifjúságomat: a 30-as éveket, amelyekben találkoztam Bartókon, Kodályon, Molnár Istvánon keresztül szellemi folklórunkkal. S az is, hogy tábortûznél népdal-éneklés közben templomi áhitatot éreztünk, a léleknek azt a legmélyebbnek és nemesebbnek tetszõ érzelmi rezdülését, amelyrõl Sík Sándor is vallott a Bocsásd meg c. versében:
S hogy könnyeket pillámra nem a mea culpa,
Hanem a rutafa nótája szûrt,
Meg a vizetárasztó tavaszi szél.

Lehet, hogy csak személyi specialitás, (lehet, hogy nemzetünknek specialitása is - bár nem hiszem), hogy számomra mindaz, amit a "magyar népiség" jelent, keresztelõi útkészítés volt Jézus megértéséhez. Lehet, hogy mindez nem általánosítható. De azt biztosan tudom, hogy akik a 40-es évek debreceni ifjúságából ezt a folklórt választották ünnepi szórakozásnak, különb világba jutottak, mint akik a nyugatról importált zene- és táncvilág alkalmait részesítették elõnyben. A Jézusért üldözést vállalásra is fogékonyabbá tették õket. Úgy gondolom, hogy a népi-nemzeti gyökerekbe lenyúlás mélyebb és különb emberséghez juttat, mint a nemzetközi szórakoztató piac. Más népek folklórja számunkra inkább csak érdekesség, a magunké lelkünk legmélyebb húrjait szólaltatja meg. Ha azt, amibõl nem annyira egyénileg, hanem kollektíve lettem: az õsök hagyományaiból kiformálódott esztétikumot s a benne zúgó életérzést, sorsot, etikát s nem tudom még mi mindent, valaki elvehetné tõlem, vagy magam eldobnám, szegényebb lennék, fázósabban keresném útjaimat ebben a világban, s talán Jézusra is csak úgy tudnék rátalálni, hogy el s kivágyódnék ebbõl a világból, mert elveszett valamim... éshontalanná lettem.

5. A kárpátmedence nemzetiségi problémái
A romantika kora óta újra és újra megfogalmazódik egy össz-szláv nemzeti fájdalom: a magyarok betelepedése kettészakította közép-kelet Európa térségében a Szlávságot északira és délire. Korábban nem fogalmazódott ez meg, bár a szláv népek területileg a romantika elõtt is ugyanott helyezkedtek el, mint utána. A 18. század derekáig a nemzettudat, a nemzeti érzés inkább csak lappang. A politikailag meghatározó erõt inkább a dinasztikus érdek adta, s ezen belül azoknak a "rendeknek" az érdekei, akik haszonélvezhették ezeket a dinasztikus érdekeket. Bár a magyar királyság magyar, s a cseh királyság cseh volt, de ha egy cseh Magyarországon fõrenddé vagy fõpappá lett, ugyanúgy a magyar király zászlajához csatlakozott bandériumával, mint ahogy megfordított esetben egy magyar a cseh király zászlajához. Dózsa parasztjai magyarok voltak, de Verbõczi hármaskönyvének tanúsága szerint mégsem tartoztak bele a magyar nemzetbe; a dolgokról szóló fejezetben (res) tárgyalt róluk, ahol a birtokokról tárgyalt melyekhez jobbágyok is tartoztak. Zápolya nem érezte nemzeti tragédiának vagy százezernyi magyar jobbágy legyilkolását, csak az általuk felgyújtott nemesi udvarházakat. A romantika elõtti századokban a rendek alkották a "Hungarus" nemzetet, és senki sem törõdött vele különösebben, hogy az ebbe beletartozó nemeseknek magyar volt-e az anyanyelvük vagy más. Jobbágysorban pedig éltek magyarok, tótok, rutének, oláhok; s csak a romantika diadala után lett fontossá, hogy milyen nyelvet beszélnek a magyar királyság lakói anyanyelvként, s támadt így a magyarok, a szlovákok, az ukránok, a románok nemzete ill. nemzetisége.
Mindez a Kárpátmedencén kívül is így volt, de Ausztriában, Lengyelországban, Német- vagy Franciahonban nem okozott a romantika hozta változás nagyobb problémát. Egy külsõ ok hiánya következtében: náluk nem volt másfélszázados törökdúlás és nem voltak felszabadító harcok.
A magyar királyságban a 16. század hajnalán 4 millió ember élt, (amennyi pl. Angliában is) s ebbõl 3,2 millió lehetett a magyar anyanyelvûek száma(11). A Kárpátok koszorújában, melyet a honfoglaló magyarok gyepûnek és nem településhelynek tekintettek, éltek nyugattól délig a nemzetiségek. A Kárpátoktól beljebb, a folyóvölgyekben és síkvidékeken, tehát a honfoglalók által betelepített területeken az ott talált vagy késõbb beköltözött (Kunok, Jászok s a legkülönbözõbb nyugati nációk) népek mind elmagyarosodtak az egy tömbbe letelepült Cipszereket és Szászokat leszámítva. A török kiûzése és a felszabadítási harcok után, a 18. század elejére az ország lakossága alig-alig érte el a 3,5 milliót, de ebbõl magyar anyanyelvû már csak ötnegyed vagy legfeljebb másfél millió lehetet. Nemzetgond akkor ebbõl nem volt. Megindult a betelepedés Nyugat-Európából (németek), a hegyekbõl lehúzódtak a sík vidékekre a nemzetiségek, délrõl pedig jöttek a török elõl menekülõ délszlávok. Ezek következtében úgy lépünk a romantika korába, hogy az ország lakosságának kétharmada nem magyar anyanyelvû, bár ekkor is a magyarság a legnagyobb létszámú.
A 19. század s különösen annak második fele: az asszimiláció kora. A magyar többség által lakott területeken anyanyelvet vált a katolikus németség, tótság, horvátság nem jelentéktelen része, a zsidóság pedig teljes egészében. Amerikába kétszer annyi nem-magyar vándorol ki az országból, mint magyar, s így aztán Trianon elõestéjére a magyar királyság 54%-a vallja magát magyarnak, 12%a németnek (ez összesen 10+2, azaz 12 millió), s a harmadik harmadot, összesen 6 milliót tesznek ki azok a "nemzetiségek", amelyek a múlt század végén már területi igényt is formálnak a királyság részeire: 3 millió román, 2 millió szlovák, és fél-fél millió rutén ill. szerb-horvát. A királyság a vesztesek között végzi az I. világháborút, s ez megpecsételi sorsát. A Wilson amerikai elnök által képviselt önrendelkezési elv alapján a királyságnak el kellett volna veszítenie a mondott 6 millió nemzetiség javára a maga területének egyharmadát. A trianoni békediktátum leszakította a királyság több mint kétharmadát, s azt odaadta az egyharmadot kitevõ északi szlávoknak, románoknak és délszlávoknak. A 3 millió román egymagában nagyobb területet kap a királyságból mint a 10 millió magyar. A tíz milliónyi magyarság egyharmada idegen impérium alá kerül, s ezzel Európa legnagyobb "nemzetiségévé" lesz, 3 millió él nem saját államban. Mivel a királyság a II. világháborút is a vesztesek között végzi, az 1946. évi békediktátum még egyszer belenyír a megmaradt csonk-országba is, Csehszlovákia javára. A Trianon óta eltelt 70 év alatt a Kárpát-medence lakossága jó másfélszeresére emelkedik, de az utódállamok területén élõ magyarság ma sem több, mint amennyit Trianon ezekhez az államokhoz szakított (kb. 3 millió). Ennek okairól a pártállam félszázada alatt nyilvánosan szólni nem lehetett. Megengedett csak egy volt: milyen bûnöket követtünk el mi a távolabbi vagy közelebbi múltban "nemzetiségeink" ellen. Most szólhatunk nyilvánosan is. Az utódállamok "nemzetállamra", értsd: magyarok nélküli országra törekednek. A természetes asszimiláció, amely 1918-ig a magyart segítette, most õket segíti. Ezt a természetes asszimilációt igyekeztek segíteni olyan nem-természetes eszközökkel, amelyek a magyar királyságban részben vagy egészen teljesen ismeretlenek voltak: országon belüli telepítéspolitika, menekülésre késztetés, kultúrális genocidium, vérfürdõ (Bácskában). Ezek intenzitásában a három utódállam között idõrõl-idõre különbségek adódnak. Idegességük érthetõ: számolniok kell azzal, hogy a történelemben semmi sem, egyetlen határ sem állandó, s egyszer majd elérkezik a nemzeti önrendelkezés órája. Addig ki kell használni az idõt, hogy mire üt a rendezés órája, ne legyen már rendezni való. Az elmúlt 50 esztendõben semmi és senki sem akadályozta õket nemzetállami törekvéseikben. A szovjet diktatúra lealkonyulása új helyzetet teremthet. A szándék megváltozása egyértelmûen még nem állapítható meg. A lelkek mélyén még aligha van változás. Eleven seb számukra, hogy még mindig élnek magyarok "országukban".
Hogy a határokon túl élõ magyarság hogyan viseli ezt, arról nehéz volna egységes képet rajzolni. Amerikában a rabszolgának behurcolt négerek asszimilálódnak, az õshonos indiánok nem. Nemzeti büszkeség tiltja nekik, hogy "elmenjenek jenkinek"; inkább belepusztulnak - alkoholizmus, deklasszálódás és ezekhez hasonlók útján. Az elszakított magyarság is kevéssé hajlamos õsi földjén asszimilálódni, nyelvet váltani; különösen ott nem, ahol ezt a valláskülönbség is nehezíti. Sokan vándorolnak ki, kényszerbõl vagy "önként", az anyaországba vagy a nagyvilágba; nem kevesen egykéznek-kettõkéznek. Valakik beolvadnak, s vannak, akik sanyarú gazdasági és kultúrális elnyomottságban is õrzik nemzetiségüket. Az elszakított területeken 70 éve a magyarság a németséggel együtt a lakosság 40 %-ára rúgott, ma már csak 25 % lehet. Ha nem változnak a további pusztulásukat elõsegítõ körülmények, sorsuk történelmileg alighanem azonos az indiánokéval.

6. Az önkormányzásról
Amióta lehetõségünk van e kérdés nyilvános tárgyalására, a hivatalos és nem hivatalos megnyilatkozások a határok érinthetetlenségérõl s a határok spiritualizálásáról szólnak. Ez új jelszavaknak van olyan tartalmuk, amelyet a kifejtett jézusi alapokkal összeegyeztethetõknek, és van olyan, amit azokkal nem egyezõknek gondolok. Hogy a határokat háború által megváltoztatni Jézushoz igazodni akarók számára nem járható út, az nem kétséges. Hogy amíg történelmi emlékezetünk ér, a határokat mindig háborúk jelölték ki, az is kétségtelen. Ugyanakkor elfogadni a bármikori adott határokat, mint végérvényeseket és megváltozhatatlanokat, egyfelõl irreális, másfelõl erkölcstelen. Irreális, mert amíg történelmi emlékezetünk ér, a határok rendre módosultak. Erkölcstelen, mert lefekvést, megadást jelent egy rendre erõszak által létrehozott status quo elõtt. Csak azok tekinthetõk Jézus tanítványainak, akik a különbözõ nagyságrendû emberi együttélések mindegyikében egyaránt elutasítják az erõszakot, a kényszert, a fenyegetést mint a felmerülõ problémák megoldásának elvét. Mit állítanak ennek helyére? Nyilvánvalóan a kényszermentességet. Ha ezt pozitíve fogalmazzuk, eljutunk ahhoz a Jézusi elvhez, amely hivatott megoldani az emberi együttélés problémáit: a különbözõ nagyságrendû együttélések résztvevõinek kell megállapodniok egymással abban, amit közösen hajlandók megoldásként vállalni. Mi az, amit közös megállapodással vállalnunk lehet? Azt, ami megfelel az aranyszabálynak: nem tesszük a másiknak, amit magunknak nem kívánunk. Azt tesszük a másiknak, amit magunknak is kívánunk. Nem feltétlenül szerencsés ezt demokráciának nevezni, mert ez etimológiailag is, s a legtöbbször a gyakorlatban is a többség uralkodását jelenti. Etimológiailag a népét, a gyakorlatban pedig egy fegyvertények által meghatározott területen élõk többségének akarat-érvényesítését, amely többség akár egy több milliós kisebbséggel szemben is törvényesen és demokratikusan képes gyakorolni azt, ami az említett kisebbség lassú vagy gyors, de teljes pusztulását eredményezi.
Akik tudatosították magukban a demokráciának ezt a kisebbségellenes vonását, új jelentéstartalmat akarnak kölcsönözni a demokrácia szónak: az embert megilletõ jogok tiszteletben tartását(13). Ez azt jelenti, hogy a többség nem szavazhat meg olyasmit, amit bizony elutasítana önmaga (a többség) számára. A demokrácia ez esetben az emberi jogok és a kisebbségek emberi jogainak a védelmét jelentené. Fel kell tennünk a kérdést: hogyan funkcionálhat ez az utóbbi demokrácia-fogalom abban a ténylegességben, amit a demokrácia, értsd: a szabad és titkos választások által létrehozott parlamenti többség és annak uralkodása jelent? Mi a biztosítéka annak, hogy a többség nem a maga érdekeinek megfelelõen fog törvényt hozni, közigazgatni és bíráskodni, hanem a minden egyes állampolgárt és nemzetiséget megilletõ jogok tiszteletben tartásával? Ezt biztosítani ez a parlamenti demokrácia bajosan tudja. A biztosításnak eszköze csak a legszélesebb körû társadalmi autonómia lehet.
Csak Európában öt olyan államot találunk, melyek lakossága egyenként nem vagy alig haladja meg a 10-20 ezer lakost: Andorra, Lichtenstein, Monaco, San Marino és Vatikán. Ez államok lakóinak anyanyelve azonos az õket környezõ nagy államok lakóinak nyelvével: az olasszal, némettel, stb. E környezõ nagy államok elviselik ezek önállóságát. Az európai gondolkodás - a Jézustól tanulhatókkal összhangban - már a 18. században túljutott az Isten kegyelmébõl való királyság elvén, a monarchián, a diktatúrán, s eljutott az egyetlen személyi akarat érvényesítését elutasító elvhez, a népfelség elvéhez. Hogy ez a népfelség-elv ténylegesen létrehozhassa azt a társadalmi szerzõdést, amely mindenki akaratának kodifikálása és nem csupán a többség akaratának érvényesítése a kisebbség felett, magának a társadalomnak kell megállapítania, kik tartoznak a szerzõdést létrehozók közé, azaz magának a társadalomnak, s nem a fegyvertények erejében létrejövõ-létrejött különbözõ erõszak-szerveknek, azaz államhatalomnak kell megállapítania az egyes társadalmak méretét. Ez esetben viszont felmerül a kérdés: de hát mi lesz a társadalom létszámának alsó határa? Ezt nincs joga senkinek sem meghatározni, egyedül azoknak, akik egy adott társadalmat akarnak alkotni. Ennek alsó határa - elvileg - a 2 fõ, akár két magányosnak, akár egy házaspárnak az együttélése. Csak nekik, és a hozzájuk hasonló alapsejteknek van joguk meghatározni, hogy önként vállalt közösségüket mennyire, azaz hány fõre akarják tágítani. Az emberi együttélés hogyanjának meghatározását a Teremtõ nem az Isten kegyelmébõl való királyoknak, de nem is a fegyvertények erejében létrejött államoknak adta feladatként, hanem az egyes embereknek, s ezek szabadon választott társulásainak. Mindez annyit jelent, hogy az emberiség egyetlen csoportjának sincs joga - értsd: Teremtõtõl kapott feladata - dönteni arról, hogy az emberiség egy kisebb vagy nagyobb vagy akárhányfõs csoportja szuverénnek tekintheti-e önmagát. Nevezzük ezt önkormányzási elvnek.
Az önkormányzási elv alulról felfelé épülést jelent. Az államhatalomtól engedélyezett önkormányzat, amelynek az államhatalom mondja meg, hogy mely tárgyakban hozhat törvényt, s az államhatalom engedélyez számára munkája végzéséhez szükséges anyagi erõforrásokat, csupán látszat- vagy korlátozott önkormányzásnak nevezhetõ. Valódi önkormányzásról akkor beszélhetünk, ha
a) maga az önkormányzat a maga jogainak, feladatainak a meghatározója,
b) ha az általa képviselt társadalom anyagi erõinek õ maga a gazdája,
c) s ha õ maga határozza meg, hogy mely feladatokat és minõ anyagi forrásokat enged át a fensõbb (több önkormányzat által közakarattal létrehozott) önkormányzatoknak. S azok ismét a még fensõbbeknek, amíg létre nem jön az adott társadalom alulról épülõ teljes gúlája.

Az Isten és Jézus akarta rend(14) létre nem jöhet az emberi társadalomban addig, amíg az emberiség nem alkot olyan egy asztal körül elférhetõ - mondjuk 12-13 fõs - közösségeket, amelyekben mindenki ismer mindenkit, s ennek következtében képes megnevezni tagjai sorából azt a személyt, aki ténylegesen a legtöbbet és legjobban szolgál az adott közösségen belül. Az ezzel szemben álló felülrõl lefelé intézkedés, hivatkozzék a maga hierarchiájának védelmében akármire, szemben áll a teremtésteológiával és Jézus akaratával. Legteljesebben akkor, amikor vallásos engedelmességet kíván olyan személyek döntéseinek javára, akik nem az adott társadalom akaratából, hanem azok társadalmán kívül álló személyek önkényes kinevezése alapján formálnak jogot döntéseikhez.
Mindez annyit jelent, hogy egy önmaga által meghatározandó nagyságrendû társadalom számára semmiféle államhatalomnak sincs joga elõírni, hogy az legyen része egy bármilyen más szuverén államnak. Bármely nagyságrend Teremtõtõl eredõ és Jézustól megerõsítettnek tekintendõ joga dönteni, hogy
a) marad-e az adott államhatalmi keretek között,
b) egy más államhatalomhoz csatlakozik, amellyel területileg határos vagy nem határos,
c) s végül, hogy önálló államot alkot-e.

Ha a tapasztalatok majd azt mutatják számára, hogy közakarattal választott opciójuk nem képes funkcionálni, módjuk van megmásítani korábbi döntésüket. Európa említett tízezres nagyságrendû államai mutatják, hogy elvileg és gyakorlatilag lehetségesek a fentmondottak még ekkora, (ily kicsiny) nagyságrendben is. Méginkább lehetségesek százezres vagy milliós nagyságrendek esetén. Ennek ellenében jog nem állítható, csak önkény. Ha mégis jogról beszélünk, akkor csak a szó különbözik az önkénytõl, az általa hordozott tartalom nem. A másik mostanában sûrûn hallható megoldási kísérlet: a határok spiritualizálása. Ez annyit jelentene, hogy egy adott társadalmi, kisebbségi csoport számára teljességgel közömbös, hogy egy olyan állam kötelékébe tartozik, amelybe akaratán kívül került, mert ezen az államon belül is biztosítják számára mindazt, amit egy önálló államban (esetleg egy másik államban) látna biztosítottnak a maga számára. Nyilvánvalónak tetszik számomra, hogy ez csak abban az esetben lehet valóság, ha az az államhatalom a fentiekben leírt önkormányzási elv alapján épül fel. Enélkül óhatatlannak látszik, hogy a fegyvertény erejében létrejött állam polgárainak többségi csoportja ne érvényesítene a maga javára elõnyöket a kisebbség hátrányára. Ha pedig mégsem érvényesítene ilyeneket, mert annyira áthatná a többséget, hogy a kisebbséget ugyanaz illeti meg, ami õt, akkor nem tagadná meg a kisebbségnek azt a jogát sem, hogy ez a kisebbség is élhessen akár a maga államában, akár egy olyan másikban, amelyikben immár nem kisebbség.
Ez pedig nem kevesebbet jelent, minthogy a határok csak abban az esetben spiritualizálódhatnak, ha a kisebbségeknek joguk és lehetõségük van a jelenleg számukra adott államhatalomból ki is válni. Ily esetben az adott államhatalomban megmaradó kisebbség a maga jogait egy ily erkölcsi magasságra emelkedõ többségi csoporttól kapná, a más államhatalmat választhatás esetén pedig a maga gazdájaként lenne úr saját portáján. Aligha képzelhetõ el, hogy a kegyet választaná, ha jogaival élhetne.
Elgondolkodtató az is, hogy a határok spiritualizálásáról a Kárpát-medencében csak a nagy vesztes, a magyar beszél. Az utódállamok hivatalos vagy nem hivatalos megnyilatkozásaiban ezzel nem vagy jóval kevésbé találkozunk. A hazai hangok a fenti meggondolásokkal nem szembesülve képviselik azt, amit az utódállamoknak kellene megvalósítaniok, s aminek megvalósulása érdekében mimagunk vajmi keveset tehetünk. Ajnározhatjuk ugyanis akármennyire a csonkaországban maradt, s az ország lakosságának néhány százalékát kitevõ kisebbségeinket, amelyek a tömeghatás következtében és szétszórtságuk folytán eléggé elõre haladtak a természetes asszimiláció útján (s így nem egyszer disszimilációra bíztatjuk õket, ami egyetlen nemzet részérõl sem lehet õszinte... s így a részünkrõl is aligha), mind ez az utódállamokat nem hatja meg, mert tudják mire megy ki a játék: mi spiritualizálunk néhány százezret, ti pedig spiritualizáljatok ugyanannyi millió magyar javára. Aligha van eszükbe. Korábban leírt történelmi szituációjuk következtében s tényleges általános erkölcsi szintüknek megfelelõen csak arra képesek, hogy egyre kedvezõbb jövõt készítsenek arra az idõre, amikor az önrendelkezés-önkormányzás elvébõl az általános emberi és európai fejlõdés következtében valami érvényesülhet majd a Kárpát-medence szóban forgó területein is. Ha magunk mellé tudjuk állítani az európai közvéleményt, ennek is csupán törekvéseinket mérsékelõ-korlátozó hatása lehet. Ezért aztán a jelenlegi hivatalos és nem hivatalos megnyilatkozásainknak mind a két jelszavát (a határok érintetlensége és spiritualizálása) teremtésteológiailag hibásnak, stratégiailag pedig naívnak, önáltatásnak kell gondolnom.

7. Az egyházak hatáslehetõségeirõl
Végezetül válaszolok arra a kérdésre, hogy minõ szerep juthat az egyházaknak a kisebbségi kérdés fentiekben elõadott megoldásában. Ha az egyházat a jézusi gondolkodás határozza meg, akkor a nemzetiségi kérdés megoldása jelentõs mértékben fordul azon, hogy az egyház milyen széles tömegbázissal rendelkezik. Vitán felül áll ugyanis, hogy egy jézusi elveket képviselõ társaság képes leginkább a jézusi megoldásra, melyet az egyetlen valóságos megoldásnak gondolok.
Az eszmék világából átlépve a tények világába meglehetõsen eltérõ képet kapunk.
A tény az, hogy van népi-nemzeti sajátosság, van nemzeti érzés, van nemzeti autonómiára, nemzeti államra törekvés. S hogy a határok változásainak függvényében hol én, hol pedig te leszel nemzeti kisebbség, és tapasztalod, hogy az egzisztenciális érvényesülésben hátrányos helyzetben vagy, hogy zokon veszik, hogy anyanyelvi és nemzeti kultúrát akarsz fejleszteni, és zokon veszik, hogy nem asszimilálódol, és hogy egyáltalán vagy, mert mért nem mész el innen a magadfajtájúak közé, vagy ahova akarsz. S ebben a helyzetben hangzik el a kérdés:
Dehát mért nem segít az egyház? Hát egyfelõl az egyház segít még a legtöbbet. Mert, amikor bezárják az anyanyelvi (kisebbségi) egyetemet, összevonják a gimnáziumokat, megszüntetik az alsófokú oktatást, az óvodákat... persze nem mindenütt, hanem ahol nem éretik el a megfelelõ létszám, (amirõl pedig gondoskodás történik, mert lakóhelyén a nemzetiségi legfeljebb segédmunkás lehet, szakmájában pedig csak ott helyezkedhetik el, ahol az államnyelvet beszélõk élnek többségben), akkor a nemzetiségnek végsõ menedéke az egyház, mert a templomban az anyanyelvén szólnak hozzá. Ily körülmények között ki lesz az állam szemében az elsõ számú közellenség, akinek szavait-tetteit a rendõrséggel leginkább figyeltetni kell? Hát a pap, mert az izgatja a népet. Ennek pedig alighanem szükségszerû következménye, hogy evangélium ide, evangélium oda, a pap lesz ily nyomorúságos körülmények között a kisebbségi nemzeti érzés - annak összes nem kívánatos felhangjaival együtt! - elsõ számú hordozója. Ezt jelentené, hogy az "egyház egyfelõl segít".
Másfelõl? Másfelõl pedig az állam elvárja a maga nemzetének (tehát nem a kisebbségnek) a papjától, hogy a kisebbségi papok minden praktikájával szemben, különösen a falvakban - ahol õ a legokosabb ember és reá hallgatnak leginkább - keményen álljon a vártán, s védje nemzetének ügyét a minden rosszra kész nemzetiségekkel szemben. Ha jól végzi a dolgát, õ lesz a püspök - ezt biztosíthatják. A püspök pedig ilyen múlt után külön állami bíztatás nélkül is rajta lesz, hogy papjai álljanak a vártán.
A nemzetiségek utolsó menedéke az egyház. a nemzetiségek legnagyobb ellensége az egyház. Ez a két mondat együtt igaz. Elsõsorban a papon fordul, hogy sikerül-e a tervszerû asszimiláció, vagy nem sikerül. Ezen nincs mit tagadni. A trón abszolutista királyság vagy nemzetállam egyaránt számíthat állama-nemzete papjaira. Persze ez lehetne egészen másképpen is... Ha a nagykonstantini fordulat következtében nem lett volna az egyház a mindenkori állam alrendszerévé. De azzá lett. S ez egyelõre tény. A papok pedig általában a jó hazafiak közé tartoznak: kitartanak üldözött nemzetük mellett, és zászlóvivõk hatalmi helyzetbe került nemzetükben is. Ebben legkülönb példát a Kárpátokkal határos Moldva római katolikus papjai nyújtanak: több százezernyi magyarságot formáltak románná azzal az egyszerû módszerrel, hogy a moldvai magyarság templomaiban magyar szó, magyar ének nem hangozhatott. Ha moldvai magyar gyerek elmegy a jászvásári (Iasi) szemináriumba, és ott pappá szentelik, az is így csinál. Ha nem tetszik neki, kiköltözhet hazájából.
Minõsített eset a harmadik, amelyben az "egyház" hajlandó egyszerre a többség és kisebbség ellen fordulni, amennyiben az idegen érdekektõl rángatott és hatalomra juttatott diktatúra, pártállam mind a kettõnek a pusztulását vagy akár elsõsorban a többség pusztulását kívánja. Hazai példa: a pártállam törvényei lehetõvé teszik, hogy az életszínvonal-Istent imádni akaró magyar társadalom közel öt millió magyart vágjon a lefolyt évtizedek során a szennycsatornába és a hierarchiánk néma marad. Külsõ példa: a Szovjetunióban az államhatalomtól kinevezett pátriárkák az ortodox egyház teljes állami megsemmisíteni akarását oly módon nyugtázzák, hogy sûrûn nyilatkoznak a Szovjetunión belül érvényesülõ vallásszabadságról. (Némi módosítással a külsõ példa lehet hazai is.)
Ha igaz, hogy a kérdések megoldása az önkormányzás irányába mutat, akkor az emberiségnek attól a csoportjától várhatjuk a legtöbb segítséget, amelynek vérében van már az említett önkormányzás szelleme. Ez esetben azonban nagyon keveset várhatunk egyházunktól, mert aligha van az európai társadalmaknak oly csoportja, amelyet olyan mélyen határozna meg az önkormányzási elvvel szemben álló tekintély elv, mint egyházunkat. Minden püspök a pápa kinevezettje, minden plébános a püspök kinevezettje, s minden plébános egyeduralkodó egyházközségében: ha bizonyos kérdésekben meg is hallgatja a helyi egyház kinevezett-választott képviselõtestületét, minden kérdésben úgy dönt, ahogy akar, mert a testületnek csak véleményezési joga van, szavazati nincs. A pápát pedig azok a személyek választják, akiket az elõzõ pápa-pápák erre a célra kineveztek.
Miben lehet ily körülmények között remélni? A jézusi szellem érvényesülésében. Egy magyarországi bázisközösség hálózat, amelyhez tartozom, az elmúlt év során - többek között - három dolgot tett a Kárpát-medence problémáinak megoldása érdekében:
a) A temesvári forradalmat követõ hetekben személygépkocsikkal ajándékokat fuvarozott Erdélybe, egy csomagot magyar családnak, egy csomagot román családnak juttatva.
b) Újévre sokezer üdvözlõ lapot küldött cseh ill. szlovák nyelven ismeretlen személyeknek a prágai és pozsonyi telefonkönyv címei alapján.
c) 300 román családot látott vendégül egy nyári hétvégén Budapesten.
Új korszak kezdõdhetik az emberiség életében, amikor szeretni kezdjük rosszalkodó embertársainkat is. A szeretet leleményes megoldásokat talál. Biztosan, különben nem értelmesnek, szabadságra és szeretetre lennénk megteremtve. El kell kezdeni a szent kísérletet. Amelyik nép elkezdi, az az Isten mai választott népe.


Jegyzetek
(1) Tömörkény István, válogatott novellái Budapest l977 553-6
(2) Walter Mary Connor, Politische fusion und ethnisch spaltung in westeuropa concilium 1977. i. 1-6
(3) Michael Novak, The rize of the anmeltable etnics New York 1970
(4) Für Lajos, Kisebbség és tudomány Budapest 1989 8-9
(5) Ez nem autoszótéria, de nem is heteroszotéria. Isten teremtõi terve éppen abban áll, hogy az ember Istenre figyelve s az Isten által mindig készségesen folyósított szeretet-energiákat ("kegyelem" - a hagyományos és egyúttal félre is vezetõ kifejezés) felhasználva produkáljuk azt, amire teremtve lettünk.
(6) Mysterium kirche Salzburg 1962 I. 69
(7) Euszebiosz egyháztörténete Budapest 1977 553-6
(8) Egyetlen szövetség? - a szerzõ szamizdatban megjelent munkája: Karácsonyi ajándék 1988 154. kötet 1-73
(9) A Diognétoszhoz írt levél - megjelent: Karácsonyi ajándék 1973 6. kötet 69-110 lap
(10) S.Windass, Le christianisme et la violence Paris 1988
(11) Gerhard Lohfink, "Ekevasat a kardokból" Mérleg 1988 357-69
(12) Szabó István, a magyarság életrajza Budapest 1941
(13) Christian Duquoc, Kétértelmûség az egyház emlékezetében Concilium 1990. 2. sz.
(14) A szerzõtõl: Egyházrend - erény-e az engedelmesség? Luzern 1989